„Carpe diem” vagy utópia?

Az asszimiláció áttekinthetetlenül összetett, ugyanakkor indulatokat gerjesztő problémája számtalanszor került elő Molnár Ferenc publicisztikájában ugyanúgy, mint regényeiben is.

Hegedűs Gyula Az ördög című színműben

Látta fonákságait, ugyanakkor világos volt számára, hogy bármekkora feszültséget kelt is a magyar társadalomban ez a lendületesen zajló, milliókat érintő folyamat, – melyhez hasonló sehol a világon nem fordult még elő -, nincs alternatívája. A magyar zsidóság nem tehet mást, minthogy a jövő fenyegető veszélyeivel szemben a jelenbe, az adott pillanatba kapaszkodik. Ezt a szemléletet később a társadalmi haladás és a forradalom hívei, akik a jelennel szembeállították a minden problémára megoldásra hozó jövőt, Molnár hiányosságaként tüntették fel, holott éppen ez volt sikerének titka. Ráadásul történelmi távlatban, legalábbis gyakorlatilag, a zsidó származású magyarok életben maradási esélyeit illetően neki volt igaza, amit szinte senki sem hajlandó elismerni. Györgyey Klára álláspontja is kétértelmű e kérdés megítélésében: „Makacsul ragaszkodva a carpe diem filozófiájához és ahhoz, hogy az emberi cselekvések indítóoka nem a társadalmi, gazdasági vagy nemzeti felelősségvállalás, hanem pusztán az egyéni önmegvalósítás, Molnár a világproblémákat szalonproblémákká egyszerűsítette le. Könnyedén sikló tolla mindig kész volt az embereknek vigasztalást, menekülést és megkönnyebbülést nyújtani – egy olyan vidám, illuzórikus világot ábrázolt, ahol a konfliktus nemcsak élvezetes, de megoldható is. Pontosan ettől a léha szemlélettől vált Molnár a kritikusok könnyű prédájává – de ugyanez volt az oka annak is, hogy hívei guruként tisztelték s hogy annyi követőre talált, és több millió ember kedvenc szerzője lett szerte a világban.”

Vegyük közelebbről szemügyre Molnár Ferenc színműveit, különös tekintettel arra, hogy miként, illetve milyen áttételeken keresztül járja körül az asszimiláció problémáját a századelő Budapestjének kimeríthetetlen, s rendkívüli pszichológiai érzékkel elemzett „társaságbeli” tapasztalataira építve.

Nagy György 1978-ban, németül írt monográfiájában szellemi és társadalmi céljai szerint hét csoportba sorolja Molnár darabjait.

Ezek közül mi csak 1930-ig írt jelentős, irodalmilag értékes, ma is játszott alkotásokat soroljuk fel, előadásuk évével együtt:

• Az első csoportot – „polgári vígjátékok”: Úri divat (1917), Egy, kettő, három (1929)
• Második csoport – színházról szóló darabok: A testőr (1910), Előjáték a Lear királyhoz (1921), Marsall (1921), Ibolya (1921), Játék a kastélyban (1926)
• Harmadik csoport – transzcendens darabok: Liliom (1909), A fehér felhő (1916), Égi és földi szerelem (1922), A vörös malom (1923)
• Negyedik csoport – „proletár-darabok”: Liliom (1909), Az üvegcipő (1924)
• Ötödik csoport – pszichológiai darabok: Az ördög (1907), A farkas (1912)
• Hatodik csoport – főnemesi körökben játszódó szalonkomédiák: A hattyú (1920), Olympia (1928)
• Hetedik csoport – bohózatok: A doktor úr (1902), Józsi (1904).

Első pillantásra is nyilvánvaló, hogy Nagy György felosztása mennyire zavaros és használhatatlan. Az egyik főmű, a Liliom, a harmadik és a negyedik csoportban is szerepel, mint „transzcendens” és mint „proletár” darab. Még problematikusabb, hogy a monográfia szerzője teljesen önkényesen osztja fel Molnár szemléletében, színpadi technikájában, sőt motívumaiban is feltűnően hasonló színműveit. Hiszen az életmű gerincét alkotó „pszichológiai” darabokban szinte pontosan ugyanazokkal a témákkal, a férfi-nő kapcsolattal, illetve a szerelemnek a társadalmi közeghez való viszonyával találkozunk, mint a „szalonkomédiákban” és a „színházról szóló” darabokban. Sőt, ha közelebbről megnézzük Molnár első sikerét, A doktor úr című bohózatot, megtaláljuk benne a „polgári vígjátékot”, vagyis az 1902-ben írt bohózatból egyenesen, minden további nélkül levezethető 1929-ben írt zseniális egyfelvonásosa, az Egy, kettő, három.

A továbbiakban kísérletet teszek az 1918-ig írt Molnár-darabok és prózai művek problematikáját az asszimiláció és emancipáció jelenségével kapcsolatba hozva elemezni. Tisztában vagyok vele, hogy Molnár az első világháború után is nagysikerű műveket írt, sőt még a harmincas években is született egy maradandó kisregénye, az 1933-ban kiadott Zöld huszár. Másrészt az is tény, hogy amikor lassan eltávolodott a hazai közegtől, majd pedig Hitler hatalomra jutott, Molnár tehetsége lehanyatlott. (A harmincas években már Nyugat-Európában élt, onnan látogatott alkalmanként Budapestre, mígnem 1939. december végén Genfből Amerikába emigrált). 1952-ben, New York-ban bekövetkezett haláláig Molnár már nem tudott olyan darabot írni, mely előző korszakának nagy alkotásaihoz volt hasonlítható.

A doktor úr

Lássuk először az 1902-ben született A doktor úr című bohózatot, mely ugyanúgy, mint Az egy gazdátlan csónak története című kisregénye, alapvető fontosságú, s nem csak azért, mert sikere arra ösztönözte Molnárt, hogy a továbbiakban a színpad számára írjon. A három felvonásos, egész estés bohózat főhőse doktor Sárkány jól menő, pénzsóvár, nagyra törő és művelt, de kétes ügyletektől sem visszariadó ügyvéd, akinek a társadalmi konvencióktól eltérő értelmezése van a bűn fogalmáról. Lombrosót, a világhírű (de akkor nálunk kevéssé ismert) jogfilozófust idézi, aki szerint „a bűn épp oly jelensége az életnek, mint a születés, vagy a halál, avagy mint az elmezavar, melynek legtöbbször egyik megnyilvánulása”. Bertalan, a gyakornoka is hasonló „erkölcstelen” nézeteket vall: „Lopni, csalni, sikkasztani az bűn. Egy lánnyal a sötétben csókolózni az nem bűn, az csak szemtelenség.” Dr. Sárkány irodája a Lipótvárosban van. A városrészt Bertalan mint „Dunán inneni merkantil negyedet” emlegeti. A korabeli néző számára nem lehetett kétséges, hogy az ügyvéd, és fiatal, vonzó felesége, valamint egész háza népe zsidók. Ehhez egyébként már csak azért sem férhet kétség, mert a bohózat egyik, dzsentri eredetűnek bemutatott figurája, az „úri betörő”, Puzsér is az ismert Talmud-filozófusra hivatkozik, amikor jelzi, hogy olyan rafinált tervet eszelt ki, melyet megismerve „Rebbi Akiba be fogja nyújtani a lemondását”. Csató, a szerelmes rendőrnyomozó pedig így felel Sárkánynénak, amikor a kacér asszony felveti, hogy „valamelyik őse oroszlán lehetett”: „Meglehet. Az apámat még Lövnek hívták.” Ha ők zsidók, akkor Sárkányék felekezete, illetve származása sem lehet kétséges.

A doktor úr cselekménye azt tükrözi, hogy a fiatal Molnár Ferenc egyik kedvenc szerzője a népszerű francia krimi író, Maurice Leblanc volt. Puzsér, az ügyvédjével együttműködő „úri betörő”, meglehetősen hasonlít Arsene Lupin-re. A kompromittáló bulvársajtó, melyről annyi szó esik a darabban, ekkor még inkább Párizsra, mint Budapestre volt jellemző. Ugyanakkor Molnár Puzsérból „budapesti jellemet” alkotott, sikkasztó dzsentrit, aki a bűn útjára lépett. Itt került kapcsolatba a briliáns védőügyvéddel, dr. Sárkánnyal, aki tizenkilenc alkalommal menttette fel a bíróság előtt. A vígjátékban azonban legalább két olyan, elgondolkodtató motívum is van, mely túlmutat a könnyű nevettetés szándékán, és Molnár későbbi darabjaira utal. Puzsér nem egyszerűen dr. Sárkány szolgája, hanem inkább alkalmi partnere, és csak addig működik együtt az ügyvéddel, ameddig érdekeinek megfelel, s amikor az osztálytalálkozón lehetősége nyílik rá, habozás nélkül a helyére lép. Jellemző módon a darab végén, a harmadik felvonásban még ő tesz szemrehányást „a doktor úrnak”: „Ön hajhászta a reklámot, ön stréberkedett, ön feltűnésileg viszketett! Ön nem ügyvéd, hanem zugfiskális!” Dr. Sárkánynak nemcsak az egzisztenciája ingatag, de a házassága sem kikezdhetetlen. Csató rendőrnyomozó ostromolja a feleségét, és a következő szavakkal udvarol neki: „Egy percig se tudnék szeretni valami egészséges asszonyt. Ah a beteges, szeszélyes, hisztériás, perverz, hipermodern és überneureszténiás nők! Ezeket imádom!” Bár Sárkányné a darabban végül nem csalja meg az urát, éppenséggel nem lehet kizárni, hogy a lipótvárosi asszonyok meghódításában ennyi tapasztalatot szerzett Csató terveit legközelebb siker koronázza.

Az Ördög

Molnár Ferenc talán legnagyobb sikert aratott, 1907-ben született darabja a „krimi-motívumot” kiiktatva immár kizárólag arra koncentrál, hogy bűn-e, ha egy pesti asszony, akinek a neve ezúttal Jolán, hallgat a vágyaira, és megcsalja a férjét, Lászlót Jánossal, a szerelmes festőművésszel. A probléma, melyet a darab felvet, az „asszimilációs dilemma” pszichológiailag rendkívül árnyalt elemzése, amit a szerző egyetemes sorskérdésként jelenít meg. Ennek az izzóan aktuális kérdésnek tárgyalása szervesen következett Molnár Ferenc addigi pályafutásából, és a korabeli magyar polgárság helyzetéből.

Az Ördög alapötlete, ahogy ezt több visszaemlékezés is említi, egy Faust-előadás nyomán született meg. Molnár a teremtés történetét, a Genezis könyvében olvasható „sztorit” helyezte a huszadik századi, budapesti környezetbe. Minthogy a klasszikus magyar dráma, Madách Imre műve, Az ember tragédiája szintén magán viseli Goethe Faustjának hatását, állítható, hogy Molnár Az Ördög főszereplőjét legalább annyira mintázta Mefisztóról, mint Luciferről. Érdemes továbbá megemlíteni azt a körülményt is, hogy ezt a világsikert aratott, bemutatója után rövidesen Torinóban, Berlinben, Londonban és New York-ban is sikerrel játszott darabot Molnár Ferenc a számára kultikus helynek számító Margitszigeten írta, a kisszállóban. A babonás író ezután annyira ragaszkodott a kerti asztalhoz, melyen Az Ördög született, hogy ameddig tehette, más darabjai írásakor is visszatért ide.

Az Ördög látszatra egyszerű „szerelmi háromszög” történet, melynek szereplői egyrészt Jolán, a gyönyörű férjes fiatalasszony, és férje László, a dúsgazdag tőzsdei spekuláns, aki azonban – legalábbis a felesége számára – „vak, süket, sánta”. Másrészt adva van János, a vonzó, tehetséges, jómódú festőművész, aki fiatal kora óra szereti Jolánt. A két szerelmes ember egymásra találását, a házasságtörést az inkább maliciózus, mint sátáni természetű Ördög kommentálja, készíti elő, és végül nyugtázza, mint tervének megvalósulását. Alakja egyetemes dimenzióba emeli a szerelmi történetet, különös tekintettel arra, hogy a darab világából még formálisan is hiányzik Isten, sőt még neve sem hangzik el. Lényeges mellékszereplő a darabban Selyem Cinka, László modellje és szeretője, valamint Elza, fiatal lány, akit a házasságközvetítőként is jeleskedő Jolán férjhez akar adni Jánoshoz.

A szereplők identitása

Mindenekelőtt érdemes többé-kevésbé behatárolni a szereplők identitását, társadalmi helyzetét. Ahogy A doktor úr című bohózatban, Molnár ezúttal sem utal közvetlenül a főszereplők származására vagy vallására, mindazonáltal a második felvonásban, a házavató estélyen már pontosan tudjuk, hol vagyunk. Itt, ahol az Ördög valósággal brillírozik, két résztvevőről is kiderül, hogy zsidó: „Velem is kellemetlenkedett. Tizenkét évvel ezelőtt magyarosítottam a nevemet, még a régi nevemen szólított”, panaszkodik „Egy úr” az Ördögre, aki a jelenet végén maga is epés megjegyzést tesz a „kitért izraelitákra”. Nem lehet kétséges, hogy a dúsgazdag László, aki az Andrássy úton, egy palotában nőtt fel, s most a Városligeti fasorban, egy több emeletes villában tart házavató estélyt, maga is zsidó. Erre utal, hogy londoni tanulmányai után már a terménytőzsdén kereskedik, hosszra, illetve besszre spekulál. Vagyona sorsa azon múlik, hogy egy Amerikából importált hajórakomány kukorica fogyasztható állapotban érkezik-e meg a fiumei kikötőbe, melyről természetesen csak az Ördög tud biztosat. Jolán, sőt az általa „sathenolt” Elza is művelt, emancipált, minden jel szerint zsidó nő – mindketten sok tekintetben hasonlítanak az Egy gazdátlan csónak története című kisregény női szereplőire, Waldnéra, illetve annak lányára, Pirkóra.

János, a férfi főszereplő identitása is bizonyos rokonságot mutat Tarkovics Bandiéval.

Tehetséges, független művészember, az egyetlen, akinek a teljes nevét ismerjük, Száki Jánosnak hívják, vagyis a neve alapján nem zsidó. Pályafutása arra utal, hogy egyszerű emberek lehettek szülei, rajztanárként magánórákat adott a László-palotában, majd külföldre utazott, képezte magát s onnan visszatérve csinált karriert. Nevelősködése idején bejáratos volt a házba Jolán is, akivel kamaszként egyszer csókolózott. A lány szintén szegénynek érezte magát a dúsgazdag környezetben: „Összenéztünk egyszer, a nagy, dúsgazdag famíliában, mi ketten, két odacsöppent szegény ember. Egy koldusfiú és egy kolduskisasszony. Mi ketten értettük egymást”, mondja János az első felvonás harmadik jelentében. Ez a megjegyzés világossá teszi, hogy bár János már jómódú festő, és a társaság elhalmozza megrendelésekkel, de még mindig fűti az emancipációs becsvágy, be akarja bizonyítani, hogy szerény származása ellenére ér annyit, mint a dúsgazdag László, sőt még többet is.

Az élvezetek dicsőítése

A szociális emancipáció azonban csak az egyik, távolról sem a legfontosabb motívuma ennek az elemi erővel kibontakozó, de a társadalmi körülmények és konvenciók miatt hosszú időn át elfojtott szerelemnek. A nyilvánvaló testi vágyon túl a két embert rendkívüli erővel vonzza egymás eltérő kultúrája, személyisége. Mindez nyilvánvalóan kiderül abból, ahogy az első felvonás hetedik jelenetének végén az Ördög arra biztatja őket, hogy vetkőzzék le a gátlásaikat: „Az élet arra való, hogy elégjetek benne! Forrni kell, égni, másokon végigtiporni! Tudom, tudom, komisz beszéd. Azt mondja a nagy tan: szeressétek egymást. De ehhez ti még fiatalok vagytok azzal a rongyos pármillió éves kis életkorotokkal. Ezért vannak ennek a gondolatnak csak aszkétái, vértanúi vagy hazugjai. Ne hazudjunk. A diadalmas világ a kedves és okos komiszaké, ide nézzetek rám, enyém a világ, és amit én itt a ti fületekbe duruzsolok, az mindenkinek a titkos vallása… nem vízzel keresztel, hanem tűzzel… érted, fiam? Magatokat szeressétek, puha bársonyban járjatok, igyatok sok édes bort, csókoljátok egymás száját, és részegedjetek meg, gyermekeim, részegedjetek meg…”

Ezt a meggyőző monológot Pintér Jenő a következőképpen interpretálja: „Az ördög kihívó világfelfogás képviselője: kísértő, leálcázó, erkölcsromboló egy személyben. A bűnös ösztönök és az erkölcsi álláspont küzdelmében az érzéki vágy győz, s az író tapsol a házasságtörés diadalának…. Ez a beszéd az élvezetek dicsőítése, a kerítő démon hangja: kigúnyolása minden spártai világnézetnek, sztoikus életbölcsességnek, keresztény erkölcsnek.”

Szokványos liezon?

A kérdést, hogy Molnár Ferenc szemlélete erkölcstelen-e vagy sem, és realista, vagy tendenciózus képet nyújt-e a századelejei Budapest viszonyairól, ma már komolyan fel sem lehet vetni. Érdemesebb viszont eltűnődni azon, hogy Jolán és János kibontakozó viszonya mennyiben tekinthető szokványos liezonnak. Minden jel arra mutat, hogy a történet jóval többről szól annál, mint hogy két társaságbeli fiatal, egy férjes fiatalasszony és egy független művész enged a kísértésnek. A zsidó Jolán Éva, a keresztény János pedig Ádám, születendő gyermekük pedig egy új faj, egy új embertípus megtestesítője lesz, az ideális magyar polgáré, akinek a lába előtt hever a világ. Egyértelműen erre utal az a tény, hogy szerelmüknél az Ördög bábáskodik, a mitikus alak felbukkanása egyértelműen jelzi, milyen nagy a tét. (Jellemző, hogy Jolánnak hatévi házasság után sincs gyermeke, és épp János küldetése, hogy teherbe ejtse.)

Figyelemre méltó, hogy a darab kortárs elemzője, Bécsy Tamás nem vesz tudomást az „asszimiláció dimenziójáról”: „Az Ördög modern vonása, hogy a főalak cselének eredményeként Jolán kiléphet a kényszerű házasságból, s végre azzal borulhat össze, akit szeret. A házasságtörés vagy az elválás nem olyan dehonesztáló a középosztálybeli asszonyra, ha erre az ördög készteti, vagyis az, akinek az ember tehetetlenül ki van szolgáltatva. Az Ördög nélkül ők az elkövetkező időkben is csak önmagukban hordoznák a szerelmet, megvalósítás nélkül. Az Ördög így a kényszerű házasság helyett a valódi szerelem érdekében munkálkodik. Az ő alakja hasonlít leginkább az intrikus hagyományos alakjára, de nem gonosz, és célja az előbb említettek miatt pozitív.”

Érdemes feltenni a kérdést, hogy a két szerelmest valóban csak az választja el, hogy egyikük házas, és így viszonyuk a korabeli erkölcsi felfogásba ütközik? Úgy tűnik, van bennük más, eltérő identitásukból, kultúrájukból fakadó gátlás is, melyet le kell győzniük. Ehhez van szükség a „kerítő, cinikus harmadikra”, aki „nevén nevezi a dolgokat”, és leszámol János és Jolán önáltatásával. Biztosak lehetünk benne, hogy az Ördög nem törné magát egy szokványos pesti viszony sikere miatt, függetlenül attól, hogy válással végződik-e, új házasságba torkollik-e, vagy sem.

A “szakító levél”

Érdemes közelebbről szemügyre venni a dramaturgiailag mesterien kiaknázott „szakító levelet”, amit az alkalmanként János vetélytársaként is fellépő Ördög, ez a „neuraszténiás bölcs” diktál Jolánnak. „Örökre elvette a lelkem nyugalmát. Amióta elárulta magát, önre gondolok, érzek valahol egy férfit, akit kínoz a szomjúság utánam. Tudom, hogy nem tud aludni. Az én fehér karommal álmodik ébren. Érzem távolból a nyugtalanságát, és ez halálra izgat. Kikezdi a lelkemet. Most már az én szent csöndességemnek is vége. Férfival álmodó asszony lettem, és ebből nem lehet kigyógyulni.” Nem érdemes eltúlozni Sigmund Freud hatását a szkeptikus Molnárra, de tény, hogy a századelő Budapestjén népszerű volt a pszichoanalízis a zsidó asszonyok körében, az a feltáró terápia, amit a bécsi mester a hasonló származású bécsi nők hisztérikus tünetei alapján dolgozott ki. Az Ördög cselekménye leírható az elfojtott „ösztön-én” és a társadalmi elvárásokat közvetítő „felettes én” dinamikus konfliktusaként. Az így keletkező feszültség erejét fokozza, ha eltérő kulturális identitású szereplők vonzzák egymást, és nemcsak társadalmi és erkölcsi, de vallási tabuk is állnak boldogságuk elé.

Bár a két szerelmes egymásra találásához, a „korrobori-tánc” végkifejletéhez kétség sem férhet, érezhető, milyen bizonytalan, átmeneti jelegű az idill. László vagyona, hiába a fényes palota, a tőzsde kiszámíthatatlan alakulásától függ. Az egész társadalmi közeg meglehetősen ingatag és gyökértelen, amit a szerző alteregójának tekinthető, hihetetlenül pontos pszichológiai megjegyzésekre képes, sziporkázóan szellemes Ördög pontosan érzékel. János egzisztenciája pedig a társaságtól függ, és ha elveszíti megrendelőit, ami bármikor bekövetkezhet, vége van. De az „asszimiláció apoteózisának” legnagyobb gyengéje, mondhatni szervi baja az a tény, hogy János, a festőművész csak annyiban tekinthető „árjának”, ahogy Tarkovics Bandi. Hiába magyaros a neve, egész életformája, világfelfogása arra utal, hogy ugyanannak a közegnek a képviselője, mint László, ha nem is zsidó, de teljesen olyan, mintha az lenne. Vagyis a megváltó asszimiláció, melynek során kialakul majd az új, a „tűzzel keresztelő” vallás, mely tudomást vesz végre a világ realitásairól, csak képzeletben létezik, illúzió, hazugság, melyről az Ördög rezignáltan így vélekedik a harmadik felvonás második jelenetében: „A hazugságot, fiam, tisztelni kell. Mátyás királlyal meghalt az igazság, és mégis megvagyunk. De ha egyszer valamelyik királlyal meg talál halni a hazugság, elmehetünk a fenébe.” Ha jól meggondoljuk, az illúzió, hogy a zsidó-magyar asszimiláció megoldást hoz a magyar társadalom egyre nyilvánvalóbb belső feszültségeire, tényleg nem sokkal élte túl I. Ferenc József császárt és királyt…

Pelle János: Zsidó gombolyag. Ráday Könyvesház, 2007. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

Nincsenek hasonló írások.