A Molnár Ferenc-rejtély

A huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb hatású, minden esetre külföldön legismertebb alkotója volt az 1878. január 12-én Budapesten született, és 1952. április elsején New York-ban meghalt Molnár Ferenc.

Molnár Ferenc

Joggal hihetnénk, hogy a világhírű színmű– és prózaíróról, a legismertebb magyar ifjúsági regény, a Pál utcai fiúk szerzőjéről tucatnyi alapos monográfiát írtak, sikerének titkát kielemezték, eszközeit felleltározták. Ezzel szemben az igazság az, hogy nincs ilyen könyv, mely Molnár Ferenc műveit érdemben elemezné.

Bár darabjainak bemutatói, illetve könyveinek megjelenése után a napi sajtóban, folyóiratokban számos kritika jelent meg, s szerzőik között a legnagyobb magyar írók és költők neveire bukkanunk, átütő sikerének és népszerűségének titkát nem tudták megfejteni. Nem boldogultak vele sem a dráma-, sem pedig az irodalomtörténészek, illetve megelégedtek néhány sommás és leegyszerűsítő megállapítással. „Molnár Ferenc a nagyvárossá fejlett mulató Budapest életét és hangulatát minden színmű-kortársánál tehetségesebben szólaltatta meg. Egyrészt a tehetős polgári családok ironikus bírálója volt, másrészt a külvárosok romantikusa, a mocsárból nőtt liliomok megéneklője, a romlott környezetben a jóság megnyilvánulásainak fölfedezője. Az érzelmesség mezével vonta be az élet prózai jeleneteit, groteszk vonásokat vitt neuraszténiás alakjaiba. Az igazi nemes lelkek világa idegen volt a lelkétől, nem hitt az önzetlenségben, haszonlesőnek látta az egész emberiséget. Színdarabjainak legnagyobb részét a szerelmi játékok kéjes elgondolásai sugallták. Frivol életszemlélete megfosztja attól a dicsőségtől, hogy igazi klasszikussá lehessen”, írta róla 1941-ben megjelent irodalomtörténetében a végleges ítélkezés igényével Pintér Jenő.

„Neumann Pinkász”

Szavai érzékeltetik, hogy a konzervatív irodalmárok, tágabb értelemben a korabeli jobboldal „erkölcstelen” szerzőnek tekintette Molnárt, aki sikerét mesterségbeli tudásán kívül elsősorban annak köszönhette, hogy „kiszolgálta a közönség alantas ízlését”. Élesebb, „keresztény-nemzeti” szellemiségű támadások is érték Molnárt 1919 után, illetve később a nyilas sajtóban, arra hivatkozva, hogy Trianonra ügyet sem vet, „tudatosan elhanyagolja a nemzeti problematikát”, és a „zsidó-kozmopolita Budapestet” jeleníti meg az irodalomban. Arra, hogy bár a huszadik század első évtizedeiben tömérdek sikamlós darab, illetve prózai mű született világszerte, miért pont Molnár műveiért rajongott a közönség, az „erkölcs- és fajvédő” kritikusok nem tudtak, és nem is akartak válaszolni.

A fajvédők és az „ébredő magyarok” már a húszas évek elején „Neumann Pinkász” néven emlegették a „darabgyárost”. Molnár a lapokban nem reagált a sértésekre, csak a színpadon. 1924-ben írta Az üvegcipő című, nagy sikert aratott keserű vígjátékát, melyet második házassága ihletett. Ismeretes, hogy a vele folytatott hosszabb viszony „lezárásaként” 1922-ben feleségül vette a népszerű színésznőt, Fedák Sárit, de már az eleve kudarcra ítélt házasság előtt beleszeretett harmadik feleségébe, Darvas Lilibe, akit 1926-ban vett el.

Darvas lili Rippl-Rónai József festményén

Az 1925. novemberében tartott vígszínházi bemutatón ő játszotta Irma, a tündéri cselédlány szerepét. Sípos Lajos, a negyvennyolc éves „asztalos és bútorrajzoló”, a szerző alteregója, akit a premieren Hegedüs Gyula alakított, mondja Az üvegcipő harmadik felvonásában a rendőrnek, aki kihallgatja őt az őrszobán: „Nahát, most aztán nevezzenek Pinkásznak, ha egy szót értek az egészből. (Fölkel, erélyesen) Kérem szépen, bocsánatot kérek, de most már bátorkodom megkérdezni, mit akarnak itt tőlünk, és miféle társaságba vagyunk itt keverve?” A radikális antiszemitákra tett célzást a jórészt zsidó közönség pontosan értette.

Nyugat körének viszolygása

Nem leszünk attól sem okosabbak, ha a legendás irodalmi folyóirat, a Nyugat körének értékeléséből indulunk ki. Ezt 1934-ben foglalta össze Szerb Antal Magyar irodalomtörténet című nagyhatású könyvével, mely 1992-ig tíz kiadást ért meg. A szerző Molnárt az „export-dráma” fejezetben tárgyalja, s bár tartózkodik mindenféle politikai indíttatású bírálattól, a következőket írja Molnár Ferencről: „A színpad bámulatos virtuóza, fegyelmezettsége és ökonómiája mintaszerű. De ha művét a színpadtól elvonatkoztatva tekintjük, nem sok marad. Alkotásán végighúzódik bizonyos enyhe, színpadi használatra való, komolyan nem veendő szimbolizmus, ég és pokol, angyalok és ördögök sűrű alkalmazása, problémái néha etikai problémáknak látszanak, de általában valami langyos kispolgári megbocsátásban oldódnak fel. Szimbolikája az érzelmes, de nem túl értelmes publikum szája íze szerint elvizesített változata a korabeli nagy drámaírók, Ibsen, Maeterlinck és Hauptmann szimbolikájának”. Szerb Antal Molnárnak azokat a darabjait tartja legtöbbre, „melyekben nagyszerű öntükrözéssel, Pirandellót messze megelőzve, magát a színpadot teszi a színpad tárgyává: a Testőr, Színház címmel összefoglalt három egyfelvonásosa és a Játék a kastélyban.” Fiatalkori darabjait és karcait pedig „dokumentumszerűen érdekesnek” tartja. Megállapítja, hogy Molnár darabjai „áttörték a korlátokat, amelyek a magyar irodalmat a külföldtől elzárták”, de még csak hipotézist sem kockáztat meg a nemzetközi siker okairól.

1937-ben Schöpflin Aladár sem vélekedik róla kedvezőbben A magyar irodalom története a XX.században című könyvében. Szerinte „nem emelkedik témái fölé…az eszközeit biztosan használó színházi ember lefogja a költői szárnyalását… polgári drámaíró, aki csak elmésségével, írói kultúrájával, színpadi ösztönének élénkségével emelkedik ki közönségéből, nem érzelmi életének gazdagságával és gondolkodó elméjének szárnyalásával.”

A „magas irodalmat” megtestesítő Nyugat körének viszolygása Molnár Ferenctől és korabeli közönségétől napjainkig érezhető. Bár A magyar irodalom történetei című háromkötetes, nemrég megjelent, reprezentatív irodalomtörténetben két szerző (Bécsy Tamás és a kötet egyik szerkesztője, Veres András) is önálló fejezetben foglalkozik vele, előbbi az 1902 és 1917 közötti középfajú drámákat tekinti át Molnár ürügyén, és Veres pályaképében is fanyalgással keveredik az elismerés. Sokatmondó tény, hogy e „posztmodern” szemléletű irodalomtörténetnek az 1920-tól napjainkig terjedő időszakot feldolgozó kötetében Molnár Ferenc neve jóval kevesebbszer fordul elő, mint a szintén termékeny színházi szerző Németh Lászlóé, Füst Miláné vagy Örkény Istváné. Úgy tűnik, míg drámaíró vetélytársai annak idején nemzetközi sikereire, illetve jövedelmére voltak féltékenyek, az irodalomtörténészek pedig évtizedeken át politikai stigmákat ragasztottak ár, és napjainkban, több mint fél évszázaddal a halála után sem tekintik „kánonteremtő” alkotónak Molnárt. Nyilvánvalóan lehet valami életművének üzenetében, ami talán a hatása szempontjából alapvetően fontos, de amiről a legműveltebb irodalmárok soha nem akartak tudomást venni, ez ért sütötték rá az „üres színpadi virtuóz” bélyegét.

Egészen más ideológiai premisszákból kiindulva bírálta Molnár Ferencet a baloldali kritika, melynek képviselői már 1919-ben, a Vörös Újság hasábjain pálcát törtek „polgári csökevénynek” tekintett életműve felett. Magyarországon az 1945-öt követő évtizedekben az elismeréshez fanyalgás társult, a baloldali kritikusok szemére vetették, hogy életműve „nagypolgári”, azaz nem szólalnak meg a „dolgozó osztályok”, nyomát sem lelni a munkásság és a parasztság gondjainak. A „pártos esztétika” hívei visszatérően kifogásolták, hogy „csillogó, helyenként sziporkázó”, „szellemes, de felszínes” „elmegy a „könnyű szórakoztatás” irányába. Ezt az évtizedekig érvényesülő felfogást foglalta össze Osváth Béla a Magyar irodalom történetének 1966-ban megjelent, Szabolcsi Miklós által szerkesztett hatodik kötetében: „A polgári Magyarország legsikeresebb színpadi írója…(…) A dialógus – t.i. Molnáré – a színpadi hatáskeltés elkápráztató bűvésztudománya. Minden mondat, minden szó hatása mértani pontossággal kiszámított. S talán éppen ezért, mindaz, ami a színpadon történik, begyakorolt bűvészmutatványnak hat. Nem hordoz nagy gondolatot, nem az ember lehetőségeit vallatja, nem merül mélyre, csak a színpadi szituáció és hatása érdekli, s nem tárja fel az alakok pszichológiáját, gondolkodását. A nagy színpadi játék lehetősége mutatvánnyá szelídül.”

Marxizmus és a cionizmus

Dr. Neumann Mór és Wallfisch Jozefa 1878. január 12-én, Budapesten született gyermeke 1896-ban vette fel a Molnár nevet, amikor újságíró lett. Figyelemre méltó tény, hogy ő irodalmunk első, jelentős alkotója, aki a fővárosban, a hihetetlen lendülettel fejlődő, elmagyarosodott metropolisban született, és meghatározó gyermek– és ifjúkori élményeit itt szerezte. Ekkoriban, vagyis az 1890-es években két jelentős, világnézetén nyomot hagyó hatás érte a szülői házban: a marxizmus és a cionizmus. Mivel ritkaságszámba ment, hogy ezekkel az eszmékkel már a századfordulón megismerkedjen egy pesti fiatalember, érdemes kitérni a forrásokra. Dr. Neumann Mór évtizedeken át a Ganz-gyár üzemorvosa volt, jól ismerte a gyár szakszervezeti vezetőit, akik bejáratosak voltak hozzá. Bizonyára a fiatal Molnár is sokat hallgatta ezeket az embereket, ismerte felfogásukat a proletariátus küldetéséről, a munkások nehéz sorsáról, kiszolgáltatottságukról.

Max Nordau

A munkások, és az alacsonyabb néposztályok életének ismerete köszön vissza Molnár számos darabjában, és prózai művében, a Pál utcai fiúktól Az üvegcipő című darabjáig. Ezzel együtt Molnár nem lett szociáldemokrata, elutasította a szociális utópiát, illetve a radikális emancipációnak azokat a változatait, melyeket a nemzetközi és a magyar baloldal képviselt. Hasonlóképp elvetette Molnár a cionizmust, a zsidóság disszimilációjának ideológiáját, bár a cionisták által felvetett problémák közelről érintették. Valóban leküzdhetetlen-e és végzetszerű az antiszemitizmus Magyarországon is, úgy, ahogy a cári Oroszország pogromjai, a németországi és ausztriai fejlemények, és a Molnár által közelről megismert franciaországi Dreyfus-per alapján a cionisták állítják? A Palesztinában létesítendő zsidó állam gondolatát nem kisebb személyiség hozta be a szülői házba, mint Max Nordau, a cionizmus egyik „alapító atyja”, Herzl Tivadar legközelebbi munkatársa, eszméinek továbbvivője. Erről Molnár Erzsébet, az író húga számol be emlékirataiban.

Nordau Neumann doktor barátja volt, és gyakori beszélgetéseiknek Molnár is tanúja volt. De ahogy a munkásosztály küldetésébe vetett hitet nem vette át az apját látogató szakszervezeti vezetőktől, ugyanúgy megvalósíthatatlan utópiának tekintette a cionizmust is, a magyar zsidók túlnyomó többségéhez hasonlóan. (Megjegyzendő, hogy Molnár közeli íróbarátja, Heltai Jenő Herzl Tivadar unokatestvére volt, és ő sem lett cionista.) A radikális disszimilációval, a Palesztinába való kivándorlással, és az új haza megalapításával szemben Molnár, mintegy az apai tekintély ellen lázadva, a reális asszimiláció lehetőségeit kutatta. Vagyis életművében végig szembenézett azzal a valóban lényeges, és a huszadik század folyamán oly tragikus válaszokhoz vezető kérdéssel, hogy van-e a zsidóságnak jövője Magyarországon, illetve Európában? Molnár a disszimilációval saját hazafiságát állította szembe, hitét a magyar nemzetben, melyet számára a Kossuth-kultusz testesített meg. Erről az 1933-ban született Zöld huszár című kisregényében a következőket írja: „A bronz Kossuth aranybarnán csillog fölöttünk a napfényben, szónoki gesztusra emelve jobbját. Balja kardja markolatán nyugszik. Előtte ünnepi emelvény, nemzetiszínnel bevonva. Kellemes őszi idő van, a kisvárosban nyugalom, vasárnapi csend, az ünnepi szónokok minden szava tisztán és messzire hallatszik. Édes, szép ünnepélyesség ez, lassan úszó fehér felhők alatt, örök szerelmem, Kossuth lábai előtt.”

A huszadik század folyamán a méltatók többsége a lelkes a rajongás, illetve az irigység hangján szólt Molnár páratlan színműírói teljesítményéről, és annak hazai és külföldi fogadtatásáról. De az említett kritikák (akár jobb-, akár baloldalról érkeztek) képtelenek voltak válaszolni arra a nyilvánvaló kérdésre, hogy mi volt az oka annak – természetesen Molnár átütő tehetségén kívül –, hogy művei olyan hihetetlenül nagy visszhangot keltettek Magyarországon, illetve az európai (elsősorban a német, osztrák és olasz) közönségben? Tanulmányomban Molnár Ferenc 1918-ig született életművének elemzése alapján igyekszem „megoldani a rejtélyt”. Kiinduló hipotézisem, hogy központi témája – a zsidó asszimiláció lehetőségei, bizonytalan perspektívái – elemzésével legalább két évtizeddel megelőzte korát. Így amikor ez a neurotizáló kérdés a világháború után, a húszas évek években a közvélemény érdeklődésének gyújtópontjába került, problémaérzékenysége és brilliáns színpadi technikája révén a világ egyik legnépszerűbb színpadi szerzőjévé vált. Egész életében izgatta az identitás átalakításának, a környezet és a jellem egymásra hatásának problémája, melyet klasszikussá vált, fiatalon írt ifjúsági regényében, a Pál utcai fiúkban, és a pályája végén írt Egy, kettő, három című egyfelvonásos komédiájában egyaránt megörökített. Állíthatjuk, bár ezt konkrét nyilatkozataival nem, csak életművével támaszthatjuk alá, hogy az „azonosság és másság” témája, mely az asszimilációs problémában gyökerezett, egész életében „elvi megfontolásból” foglalkoztatta.

Molnár Ferenc pályájának leglátványosabb része színpadi munkássága, de emellett prózaírói és hírlapírói életműve is lenyűgözően gazdag. Úgy gondolom, hogy Molnár Ferenc életművét célszerűbb prózaírói munkássága, mindenekelőtt a felnőtteknek szánt regényei felől megközelíteni, melyek „kulcsot adnak” színműveinek értelmezéséhez. Kisregényeiben, és kevesek által ismert Andor című nagyregényében tükröződik felfogása a világról, a századelő fantasztikus szellemi virágzást produkáló Budapestjéről, illetve saját életéről, vágyairól, és félelmeiről. Prózai műveiben találjuk meg azokat a motívumokat, mindenekelőtt a férfi-nő kapcsolat hihetetlenül érzékeny, társadalmi közegbe ágyazott, drámai feszültségű ábrázolását, melyet a színpadra is „átemelt”, s rendkívüli sikereket aratott vele.

Pelle János: Zsidó gombolyag. Ráday Könyvesház, 2007. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

Nincsenek hasonló írások.