Az ember olvas

A Ráday Könyvesház. jelmondata. nem azonos a Magvető Kiadó által használt Márai idézettel: „csak az ember olvas”, korábban és ettől függetlenül született. Én találtam ki. Általánosabb, pontosabb, tágasabb értelmű, mint a jó nevű íróé. Arra helyezi a hangsúlyt, hogy az olvasás olyan fontos képességünk, hogy bátran tekinthetjük az ember-lét meghatározására alkalmas kritériumnak. Aki olvas, biztosan ember!

A beszéd régebbi képességünk. Teljesítményünk? Az olvasás a beszédre épül: a jelekkel rögzített beszéd értése, a jelekkel kódolt beszéd visszafordítása beszédre. A beszéd tágabb értelemben mondandót, mondanivalót takar. Már kezdetekben is így értették. A kép-jel verbális értelme sokáig együtt élt a képpel és sokáig ábrázolás és jelentés elszakíthatatlannak tűnő kapcsolatban álltak egymással. Beszélő képeket ma is használunk, elég rájuk nézni, értjük őket: csúszik az út, jobbra kell fordulni, dohányozni tilos. Nem kell kimondanunk hangosan, beszéd nélkül is értjük.

Az olvasás története ismeri azt a szép pillanatot, amikor a feljegyzés szerint Ambrus, Milánó püspöke „csak nézte” az írott szöveget maga előtt, de nem „olvasott”, vagyis nem mondta fel hangosan, mégis értette. Megszületett a modern, újkori olvasás. Mint minden fontos emberi találmány, nem tűnt el a kép-jel, párhuzamosan tovább élt, sőt a számítógépes ikonok új távlatot nyitottak történetükben.
Az olvasás képessége valóban megkülönbözteti az embert minden nem emberitől, az egész, általunk ismert és nem ismert nem olvasó univerzumtól.

Még érdekesebb az a különbség, ami az olvasó és a nem olvasó emberek között húzódik, arról nem is beszélve, hogy micsoda különbségek vannak az olvasók között: ki, mikor, mit igen és mit nem? Egyének és közösségek története értelmezhető ebből a nézőpontból. A tudás, az ismeretek, a tapasztalatok rögzítése, tanulmányozása, megújítása, meghaladása már régóta nem képzelhető el olvasás nélkül.

Ezért fontos a gyerekek olvasása. Mindig nehéz, közösségi feladat volt megtanítani őket olvasni. Nincs is olvasás úgy, mint történetileg állandó, vagy befejezett forma. Mindig újra tanult és a körülményekhez alkalmazkodó módszerről-képességről beszélhetünk.

Kezdetben vala a beszéd. Az élő nyelvet is tanuljuk. Erre épül/het a jelekkel virtualizált beszéd, az írás és annak dekódolása, az olvasás. Az újkori nyelvek az írott forma alapján váltak egységes jelrendszerré. Az újkori nyelv az irodalmi nyelv. Szabályozott, pontos, mindenki által érthető, szabványosított. Dialektusban, helyi nyelven általában csak beszélni lehet, írni nem. Ha már írni is lehet, akkor a helyi nyelv/dialektus megindult az önálló nyelvvé válás útján, túllépi határait, folyamatos párbeszédbe kerül a külső világgal, amitől megkülönbözteti magát és amivel ebben a különösségben kooperál.
A gyerek először közvetlen környezetének nyelvét tanulja meg.Ha ez a nyelv irodalmi, akkor könnyű dolga lesz az írás-olvasással, ha nem, akkor nehéz. A beszéd és az olvasás kultúrája szervesen kapcsolódik egymáshoz. Nem azonos, de elválaszthatatlan. Ahogy a törzsfejlődés elemei épülnek egymásra: a régebbi, az alap-réteg nem fejletlent jelent és nem is kihagyhatót, meghaladhatót. Az írott és a beszélt irodalom újra és újra keresi egymást. Minden író érzi, átérzi a két lehetőség különbségét, összetartozását.

Az ember beszél. Az ember ír. Az ember olvas.

Már, még, mindig.

…

Nincsenek hasonló írások.