Balázs Béla szimpozium a Ráday Könyvesházban

A Közös Nevező Társulás egyesület “Balázs Béla 2009 – A láttató ember” elnevezésű projektumának fontos eseményeként 2009 június elején, a Könyvhét programkínálataihoz igazodva, eszmecserét tart a Ráday Könyvesházban Balázs Béla halálának 60., születésének 125 évfordulója alkalmából.

Balázs Béla

Forgács Iván, Kelecsényi László, Lenkei Júlia 20 perces, fél órás előadásai – Kőháti Zsolt moderátori, de önálló mondanivalót is kifejező szerepvállalásával – különös figyelmet szentelnek annak a hatásnak – kölcsönhatásnak –, amely Lukács György és Balázs gyakorta összekapcsolódó életpályáján, munkásságában észlelhető a Vasárnapi Körtől kezdődően a költőtárs haláláig.

Balázs Béla ugyanakkor nem volt filozófus, és noha eljutott a marxizmusig, kapcsolódott a baloldal szervezett és informális közösségeihez, szívesen merített a keleti kultúrák misztikumából: főként meséi bizonyítanak ilyen érdeklődést, ami annál jelentősebb, mivel ez a műfaj Balázsnál a mozgókép – és kidolgozandó (gyakorlati) esztétikájának – irányába vezetett.

Új lehetőség, hogy megvizsgáljuk: a különféle emigrációk során Lukács és Balázs kapcsolata hogyan alakult. Feltételezésünk szerint – a sztálini időszakban is – ez alapvetően korrekt volt, bár a frakciózások, túlélési törekvések olykor látványos elhatárolódásokra, álvitákra késztették mindkettejüket.

Lukács is, Balázs is ember és természet erőterében, feszültségrendszerében, kölcsönhatásában vizsgálta a valóság jelenségeit, fontosnak tekintette érzékeink kiművelését. Kérdésfelvetéseik, válaszaik sorra-rendre visszhangoznak a mai világirodalom jeles alkotóinál, a portugál, japán, amerikai stb. regényben – anélkül, hogy filológiai egybeesésekre kellene gondolnunk.

Lukács György egyetemes jelentőségű esztétikája a mozgókép vonatkozásában legfőképpen Balázs előmunkálataira támaszkodott. Bár Lukács már 1913-ban fölismerete a kinematográfia jelentőségét, és a kortárs élvonal szintjére emelte – utóbb a szerző által játékosnak, könnyednek ítélt – akkori kísérletét, a film nála végül is a kertművészet közelébe, úgyszólván, a kellemesség szférájába helyeződött. Csak a magyar film 1968 táján tapasztalt hazai és nemzetközi sikerei módosítottak ezen a szakmai állásponton (Bíró Yvette, Kovács András, Jancsó Miklós és mások közvetlen hatására).

Lukács kezdettől fogva nagyra tartotta Balázs Béla művészi teljesítményét. Mai szemmel ez korrekcióra szorul, annál is inkább, mivel az életmű – a rendszerváltozás nyomán mindenképpen — megszabadult a „szocialista”, „kommunista” besorolás kényszerétől, ami korábban értékzavaros, kétes hitelű, pontatlan megítélések forrása volt. Leginkább időtálló alighanem a Bartókkal közös munkák szöveganyaga, s az a filmesztétikai alapvetés, amely az 1990-es évek elején és azóta is folyamatosan, kitüntető nemzetközi érdeklődés tárgya.

Az a törekvésünk, hogy szimpoziumunk – elsősorban a fiatal értelmiség (főiskolások, egyetemisták, oktatók, kutatók) köreiben – fölhívja a figyelmet Balázs Béla – és Lukács György – munkásságának jelentőségére, egyetemes érvényére. Szeretnők, ha a rendezvény a szó eredeti jelentésében kollokviummá válnék, és az itt érintett, megvitatott problémák további vizsgálódásokat generálnának. A világhálón angol nyelven is hozzáférhetővé tesszük a tanulságokat.

Kőháti Zsolt