Bródy Sándor levele Gárdonyi Gézának

Géza, te igazi költőnek és valóban kereszténynek születtél, úgy is éltél szívedben és a válladon hordozván a szent jelet. Nemes, bátor és te voltál. Rád haragszom. Neked helyt kellett volna állanod és nem mohó, sürgősen elhelyezkedned. Mert a gyors, vad düh voltaképpen cak az elhelyezkedések egy mániákus tévedése volt.

Bródy és Gárdonyi szobra

És te, a hívő, odaállottál, mindjárt a hitetlenek közé. Minden külön megnyilatkozásodtól külön beteg lettem. Mi történt veled? Már volt ilyen ügy és Petőfi nem tévedett, kiállt, haragudott, vádolt és védett. Te, Gárdonyi, aki Petőfivel valóban az egyetlen vérség vagy a ma élő költők között, egyszerre egy meggörnyedt, de házsártos falusi tanító lettél.

Féltél, vagy talán a kenyeredet féltetted, akinek megvan a maga földje, örök jogú, mert örök termésű könyveid és külön még olyan puritán is vagy, hogy megélsz kenyéren és vizen. Galambszívem, Géza, odaszaladtál mindjárt a galambkufárok közé és ma is ott vagy, legalábbis ott mutatkozol. Próbállak menteni magamban, talán elbetegedtél, elöregedtél, annyi minden rossz történt az imádott és nálad jobban senkinél sem szeretett népeddel. Vagy valami kis idegen német vér tört ki rajtad? Énrajtam pedig, íme, kitört a harag, amelyről – hogy él bennem nem is tudtam eddig.

És mit tikoljam tovább?

Isten veled, Géza, elbúcsúzom tőled, erre a rövid életre, nem barátkozunk többet. Egy másik életben, amelyben te hiszel – és nem lehetetlen, hogy van is -, űhy lehet, hogy a két hirtelen elszakadt fonálmegint csak egybefűződik. A te fehér és az én színes életem kötele. Most, nehezemre esik bár, meg kell mondanom neked, hogy meghaltál nekem, és én megtépem éretted legszebb – egyetlen – ruhámat, akár vérrokonaim halála után. Isten hozzád, kedves Ziegler Géza, mert, – nem régen tudom – idegen névvel születél. Az apád túladunai vándorló, német eredetű gépész volt, amolyan mezei, vándorolt a magyar búza után, hol érik hamarább, hol utóbb? A Szerémségtől a Tótságig. Úgy rémlik, te beszélted elegyszer, hogy az apád az örökmozdonyt találta ki, vagy akarta kitalálni és te egyszerre az örök gyűlölet mozdulatlanságába kótyagosodtál bele. Talán megment, hogy nem egyedül és nem magadérrt, mert azt tudom, hogy ha előrelátó és okos is vagy, de tisztességes és erkölcsös, jóértelmében a mostanában cégérnek koptatott erkölcsnek. Önzetlen és jó ember voltál, ma sem lehetsz más, de rossz és kemény voltál magadhoz: amikor színt kellett vallani, nem a becsületes, régi magyar költőkhöz csatlakoztál, akihez voltaképpen tartozol.

Nem tudom, hogy mit mondasz erre,

lehet, hogy elmosolyodsz és nem hiszel e búcsuzkodásnak, vagy eltanultad a pesti szót, “annyi baj legyen”. Nekem bizony baj, hogy összeállottál egy társasággal, akik kimondták, hogy én most már nem vagyok a barátod, a testvéred, a mi ékes, erős és gyengéd nyelvünkben, amelyben születtem. Engem kirúgtak, és te is segítettél, amikor legfőbb díszüket, cím- és cégtáblákukat vállaltad. Ha nem volna olyan keserű, üzletszerű, gyerekes volna az egész, hogy én veled együtt ne legyek magyar költő…

Géza, ez a levél nem lesz rövid és nem mulatságos. Az utolsó, amelyet tőled kaptam, annál rövidebb és kedvesebb volt. Te írtad Egerből, gondolom drága és kedves, nagyon is nevezetes színdarabod, a A bor után. Olyasmi volt benne, hogy nem haragszol rám és nem nézed másként a magyar parasztot, mint én, sőt talán úgy lehet, az én nézésem és látásom nem is ártott a te szemeidnek. És most egyszerre nem vagy többé velem, hanem egy nedvekezű külföldet majmolóval, akit nem láttam soha még és nem olvastam tőle többet, mint egy széles esszét a magyar kommün eszméjének dicséretéről. Érthető, hogy szembe dicsérte, mikor mellbevágta. Az intézményt ilyenkor csak nem szidhatja? De erre a hogyishivjákra nem haragszom, ettől olvastam régebben egy elbeszélésfélét, erő, fanatizmus és szív van az írásában, rendes ember belőle már nem lehet, de jó író igen. Ne bántsátok, sőt vigyázzatok, kárt ne tegyen magában. A többi, akikkel együtt te engem kiközösítettél, nem is tudom, kik.

Egy-kettőnek a nevére mégis emlékszem, gyűlölködő szájaikon át néha látom, hogy a nyomorúságos elhelyezkedés után lesz még belőlük igazi író. Legyen is. És ha színmagyarok csakugyan, még jobban. Inczédi Laci a leggyűlölködőbb verset írta a zsidók ellen. Fölsírnám a halottaiból, olyan gyönyörű volt a verse. De agyonitta magát. Ezek is isznak, hallom. Mond meg nekik, hogy ne igyanak.

A többi, szépen vannak: alig érdekelnek.

Azokkal talán még beszélgetek is, a legutóbbi hónapokban még szónba is állottam. Hogy én nem kellek, az nem baj. Én megcsinálom a magam dolgát. Az újmódi magyar írásnak,az új földnek talán mégiscsak én voltam a megtermékenyítője, ganéja; ahogy tetszik. És én nem külföldről jöttem, itthon születtem. Itten bújtam ki a falu földjéből, a hóstyák kakukkfüves utcáiból. Én nem akartam semmit. Díszt, állást, rangot, semmit. Megélni valahogy és néha egy jó szót, valami kevés bajtársi eléismerést. Egy dicsőségre gondoltam mindösszesen: ha egyszer v alami olyan nagyszerű dolgot írnék – véletlenül -, megemlékeznének rólam egri barátaim abban a város alatti szőlőben, amely valaha az egyém volt, most pedig az egri angolkisasszonyoké, az apácáké. (Kegyes és Szent Nővérek, sok szagos szőlőt, jó termést kívánok. És mindig jó termést Egernek! És ne haragudjanak a kapás találékony és szorgalmas emberekre, akik a szegény városból gazdag várost csináltak.) Hála és bosszú egy testvér, azt én is tudom, kinek a szokásától és vérétől függ, mikor melyiket választja. Lehet, hogy a nép és az urak is gondolkoznak: fölsegítettél bennünket, hagyjad itt, ami a miénk és azt is, amit magadnak gyűjtöttél. Hogyí merészeltél? Sok török vér maradt az igazi egri emberben, az működhetik benne és az mozgolódik egy kis örmény ügy után. nem jó dolog, te, Gárdonyi, te is tudod, hol van Törökország?

Mi történt, mi történhetett? Úgy vérbeborult az emberek szeme, hogy a maguk érdeke ellen cselekszenek. Írótársam – talán utoljára nevezlek így -, te emlékszel az én régi regénytémámra: a beteg magyar királyról, aki fiatal zsidó orvost hozatott Hollandiából, hogy gyógyíthatatlan betegségéből kikúrálná. Megtörtént a csuda. És nyomon követ a fejedelem hálája: elszereti az orvos feleségét és hogy az észre ne vegye és meg ne haragudhassék, fel is akasztatja. Ez példázat csak, nem igaz, de volt pillanat, hogy csaknem valóra vált.

De az igaz magyar nem türelmetlen,

legalább eddig nem volt. Azt nézte, hogy ki a becsületes, bátor, jó ember. Ezentúl másképp éesz? Ha ezt tudnám, egy pillanatid nem tudnék tovább élni. Így is halálosan gyötrődöm. Nem azért, mert nem lehetek veled többé együtt. Hanem azért, mert a magyar, akit letiportak, hogy tiporja le tovább magát? De érzem én, hogy beszélhetek én neked akármit, nem hajtasz rá. Nem vagyok megbízható. És itt mindenféle ódoni dolog jár az eszembe. Még az is, hogy egyszer régen tíz forintot kértem tőled kölcsön és nem adtam meg soha. (Híres író voltam már.) Igaz ez, így igaz, nem adtam meg, szégyelltem megadni, vagy amikor át akartam nyújtani a tízest, egy krajcás se volt nálam. (Láttam én Jókait magát, akinek sokszor nem volt tíz pengője sem.) És azt gondolod magadban: és ez a rendetlen, pocsékoló, kártyás ember beszél? Adaja meg előbb az adósságát. Megadom, most megadom. Páduai Szent Antal számára magában Páduában a “Santo” templomában ma lefizettem. A szentnek valóban megvan az az ereje, hogy gazdaggá teszi azokat, akiket akar. Tegyen téged azzá. Kell? Minek már? És te, nemzetgazdasági alapra állított költő, tudd meg, hogy nekünk már nemsokára csendítenek. A gyerek már megszületett és készül megfogni a harangláb kötelét. A kis keze már legalább is kibújt, már körme van, már nyúlik és erősödik.

Éretted kár. Lehet,. hogy még mindent helyreigazítsz. Ma is csak azt tudom cselekedni, hogy mentegesselek. Ha régen valami tökéletlenségen fogtalak: elhagyatottságodra, zárkózottságodra fogtam ahibát, mert nemcsak nagyon szerettelek, hanem el is olvastam az írásaidat.

És még ma is állítom, hogy mint a magyar teljes violának, olyan tiszta szomorúan édes az illata a Gárdonyi Géza poézisének és milyen erős a töve! De mintha valami bogár bújna le hozzá, le a földbe? Nem bánom! Reménykedem, abban fogódzkodom, hogy csak egy mellékes és kevéssé ellenálló erejű szervedbe: – az izlésedbe. Ám lehetsz miattam akárki és akármilyen, nem tudok mást mondani, csak azt, hogy te írtad a legjobb magyar darabot, a legszebb magyar regényt, és ha kint jártam a világban, mint ahogy járkálgattam, ma sem mondok mást, mint azt, hogy a te írásodat fordítsuk le elsősorban a most írott magyar munkák között és a te Karácsonyi Álmod az a amunka, amelyet a nemzet pénzén kellene eljátszani a világ nagy színpadjain.

Próbállak mentegetni.

A drága öreg anyád! Meg ne mondd neki, hogy már nem vagyunk jóbarátok. És az ilyen nyolcvan esztendőhöz közeledő magyar parasztasszony régi közmondásokat tud.

Most pedig néhány komoly szót. Mit és mennyit akartok keresni a konjunktúrán? Mondd és mondjátok meg, csináljatok katasztert. Nem volt elég egy?! Okosabb, ha megmondjátok, mennyit adjunk le, leadjuk, ha lesz. Vagy meg akarjátok csinálni, hogy ne legyen senkinek és föl akarjátok robbantani a mai magyar irodalmat, amit mi is segítettünk megcsinálni? íííííigen, vagy nem? Felej magadban magadnak. Álltam-e valaha elébed, nem voltam-e harsonásod? Mikor együtt dolgoztunk és az úri, sőt nagyúri, igazán fajmagyar gazdád nem akarta állani, hogy magad gondolatát írod, folyton kifelé állott a szekered rúdja. Érezted-e? És tudod-e, hogy aki háturól húzta a kocsid, az én voltam. Erősebb volt a lábam akkoriban, mint a tied. nem akartam megmondani, most már nem titkolózom tovább. És azt is tudjuk meg, hogy amikor egy rendes szépirodalmi lapot fundálhattam, a te nevedet írtam az élére és elkergettem az előfizetőt, aki egyet is mert mukkanni az írásaid ellen., amely ellen akkoriban nagyon is sokat mukantak, éppen azok, akikkel te ma együtt vagy. Én nem dicsekszem, ha tíz jó sort írtál, és adicsőséged hirdettem Jókaitól a könyvkereskedő-segédig. (Emlékszel-e még Jókaira és a panorámáta Fesztyéknél?)És ha rossza írtál, letagadtam, magamra vállaltam, másra fogtam.

Kedves voltál, amikor korholtál érte.

Ám az Üdvözítő téged erre küldött, engem meg másért. Ámde ne ellenkezzünk többé, ki tudja, milyen kevés az időnk. Téged – majd! – a város négy fekete lován levisznek a völgyi temetőbe, melyet a Kisasszonyról neveznek. Jobb illatú temető nincs is a világon, a közönséges fűje is kakukkfű. Kisdiák koromban sokat viittem haza, és nem volt azért szegényebb az illata és nem mondta senki, miért mászkálok keresztény temetőbe? Engem visznek előtted vagy visznek utánad? Azelőtt is mindegy volt nekem, most meg éppen mindegy. Csakhogy engem csak vasúton szállítanak le Egerbe, hogyha a város beereszt. Attól függ, hogy akkor ki lesz ott az érsek. Lehet, hogy itt a külföldön ásnak el? Csak azt ne, kérem! A szlőföldemet, a helyemet, azt nem hagyom! Egy kis jogásztünteés, az lesz, a diákokat te – ha te utóbb -, azt te parancsolod, intézkedsz:

- Csak gyorsan, ne bántsák szegényt!

Az orrod elfacsarodik és egy hegyeset köpsz a megyfaszárad mellől … És girbe-gurba utácok vágtat velem a reneszánsz hintó, amelyet hatéves korom óta ismerek. Nem kedveltem. Szerettem volna elkerülni a benne való kocsikázást, de ha nem lehet, hát nem lehet … Öreg koldusok loholnak a hintó után, hogy megmutassák, hova dugjanak el, melyik mellé, mert sok testvérem alszik ott. Egyikőjüket sem ismertem, most összeismerkedem velük. Szeretném, ha amellé kerülnék, akinek Mihály volt a földi neve, húsz éves volt és meg kellett halniaq, mert a beteg paripáját nem hagyta, megölelte. Nem tudom, az apám, aki akkor zsidó bíró volt, mindent tehetett, titkon, éjjel, nem temette-e el a fia lovát gazdája mellé? Mert az én apám legalábbis volt olyan magyar, mint a te apád, a ti apátok, tudod-e, te! És én meg olvasó vagyok, de te meg csak gyöttél, hé, tudod! És juszt is – ha nem is egy spekuláns önképzőkörben, de ugyanegy agyagos, tüzes földben közel fekszünk egymáshoz. Te a városban, éna másik hóstya, az árkon kívül. De az én földem éppúgy átölel engem és szól: belőlem lettél, bennem éltél, megeszem a húsodat, magammal összevegyítem majd a porodat is. A szülőanyád vagyok, a szeretett fiam vagy, akármit mondjanak is. És ha te el is hagytál engem, te ijedt Géza!

Ott fogunk feküdni némán egymás közelében.

A kézcsontjaid a szent keresztet szorongatják, az enyémben két rossz faág, a villa, amelyre támaszkodnom kell, hogy felemelkedjek, ha a Messiás jön és harsonása hallatszik. A szemem két cserépdarabka, mert pénzre lesz szükségem, ha az űj élet kezdődik. (A régit úgy kezdtem, hogy cserépdarabom sem volt.) Gyönyörű szertartások! Értem, megértem, hogy vallásos lettél. Én is sajnálom, hogy már nem lehet, elmúlt az időm: azaz: íme, most kezdődik.

Almúlt bajtársam, mondok valamit. Még csak egy lépést húzzuk tovább, amíg thetünk egy fogadást: aki előbb hal meg, elmegy a novaji halottlátó asszonyhoz, és megkérdezi: hogyan és miképpen fekszik a koporsójában ay másik? És akkor intézkedik, hogy az ő sírbatevő egyházfia hogy fektesse. Szembe-e? Én nem mondom meg, mint akarom.

Elmúlt barátod: Sándor

Nincsenek hasonló írások.