Hegedűs Gyula Az ördög című színműben

Látta fonákságait, ugyanakkor világos volt számára, hogy bármekkora feszültséget kelt is a magyar társadalomban ez a lendületesen zajló, milliókat érintő folyamat, – melyhez hasonló sehol a világon nem fordult még elő -, nincs alternatívája. A magyar zsidóság nem tehet mást, minthogy a jövő fenyegető veszélyeivel szemben a jelenbe, az adott pillanatba kapaszkodik. Ezt a szemléletet később a társadalmi haladás és a forradalom hívei, akik a jelennel szembeállították a minden problémára megoldásra hozó jövőt, Molnár hiányosságaként tüntették fel, holott éppen ez volt sikerének titka. Ráadásul történelmi távlatban, legalábbis gyakorlatilag, a zsidó származású magyarok életben maradási esélyeit illetően neki volt igaza, amit szinte senki sem hajlandó elismerni. Györgyey Klára álláspontja is kétértelmű e kérdés megítélésében: „Makacsul ragaszkodva a carpe diem filozófiájához és ahhoz, hogy az emberi cselekvések indítóoka nem a társadalmi, gazdasági vagy nemzeti felelősségvállalás, hanem pusztán az egyéni önmegvalósítás, Molnár a világproblémákat szalonproblémákká egyszerűsítette le. Könnyedén sikló tolla mindig kész volt az embereknek vigasztalást, menekülést és megkönnyebbülést nyújtani – egy olyan vidám, illuzórikus világot ábrázolt, ahol a konfliktus nemcsak élvezetes, de megoldható is. Pontosan ettől a léha szemlélettől vált Molnár a kritikusok könnyű prédájává – de ugyanez volt az oka annak is, hogy hívei guruként tisztelték s hogy annyi követőre talált, és több millió ember kedvenc szerzője lett szerte a világban.”

Vegyük közelebbről szemügyre Molnár Ferenc színműveit, különös tekintettel arra, hogy miként, illetve milyen áttételeken keresztül járja körül az asszimiláció problémáját a századelő Budapestjének kimeríthetetlen, s rendkívüli pszichológiai érzékkel elemzett „társaságbeli” tapasztalataira építve.

Nagy György 1978-ban, németül írt monográfiájában szellemi és társadalmi céljai szerint hét csoportba sorolja Molnár darabjait.

Ezek közül mi csak 1930-ig írt jelentős, irodalmilag értékes, ma is játszott alkotásokat soroljuk fel, előadásuk évével együtt:

• Az első csoportot – „polgári vígjátékok”: Úri divat (1917), Egy, kettő, három (1929)
• Második csoport – színházról szóló darabok: A testőr (1910), Előjáték a Lear királyhoz (1921), Marsall (1921), Ibolya (1921), Játék a kastélyban (1926)
• Harmadik csoport – transzcendens darabok: Liliom (1909), A fehér felhő (1916), Égi és földi szerelem (1922), A vörös malom (1923)
• Negyedik csoport – „proletár-darabok”: Liliom (1909), Az üvegcipő (1924)
• Ötödik csoport – pszichológiai darabok: Az ördög (1907), A farkas (1912)
• Hatodik csoport – főnemesi körökben játszódó szalonkomédiák: A hattyú (1920), Olympia (1928)
• Hetedik csoport – bohózatok: A doktor úr (1902), Józsi (1904).

Első pillantásra is nyilvánvaló, hogy Nagy György felosztása mennyire zavaros és használhatatlan. Az egyik főmű, a Liliom, a harmadik és a negyedik csoportban is szerepel, mint „transzcendens” és mint „proletár” darab. Még problematikusabb, hogy a monográfia szerzője teljesen önkényesen osztja fel Molnár szemléletében, színpadi technikájában, sőt motívumaiban is feltűnően hasonló színműveit. Hiszen az életmű gerincét alkotó „pszichológiai” darabokban szinte pontosan ugyanazokkal a témákkal, a férfi-nő kapcsolattal, illetve a szerelemnek a társadalmi közeghez való viszonyával találkozunk, mint a „szalonkomédiákban” és a „színházról szóló” darabokban. Sőt, ha közelebbről megnézzük Molnár első sikerét, A doktor úr című bohózatot, megtaláljuk benne a „polgári vígjátékot”, vagyis az 1902-ben írt bohózatból egyenesen, minden további nélkül levezethető 1929-ben írt zseniális egyfelvonásosa, az Egy, kettő, három.

A továbbiakban kísérletet teszek az 1918-ig írt Molnár-darabok és prózai művek problematikáját az asszimiláció és emancipáció jelenségével kapcsolatba hozva elemezni. Tisztában vagyok vele, hogy Molnár az első világháború után is nagysikerű műveket írt, sőt még a harmincas években is született egy maradandó kisregénye, az 1933-ban kiadott Zöld huszár. Másrészt az is tény, hogy amikor lassan eltávolodott a hazai közegtől, majd pedig Hitler hatalomra jutott, Molnár tehetsége lehanyatlott. (A harmincas években már Nyugat-Európában élt, onnan látogatott alkalmanként Budapestre, mígnem 1939. december végén Genfből Amerikába emigrált). 1952-ben, New York-ban bekövetkezett haláláig Molnár már nem tudott olyan darabot írni, mely előző korszakának nagy alkotásaihoz volt hasonlítható.

A doktor úr

Lássuk először az 1902-ben született A doktor úr című bohózatot, mely ugyanúgy, mint Az egy gazdátlan csónak története című kisregénye, alapvető fontosságú, s nem csak azért, mert sikere arra ösztönözte Molnárt, hogy a továbbiakban a színpad számára írjon. A három felvonásos, egész estés bohózat főhőse doktor Sárkány jól menő, pénzsóvár, nagyra törő és művelt, de kétes ügyletektől sem visszariadó ügyvéd, akinek a társadalmi konvencióktól eltérő értelmezése van a bűn fogalmáról. Lombrosót, a világhírű (de akkor nálunk kevéssé ismert) jogfilozófust idézi, aki szerint „a bűn épp oly jelensége az életnek, mint a születés, vagy a halál, avagy mint az elmezavar, melynek legtöbbször egyik megnyilvánulása”. Bertalan, a gyakornoka is hasonló „erkölcstelen” nézeteket vall: „Lopni, csalni, sikkasztani az bűn. Egy lánnyal a sötétben csókolózni az nem bűn, az csak szemtelenség.” Dr. Sárkány irodája a Lipótvárosban van. A városrészt Bertalan mint „Dunán inneni merkantil negyedet” emlegeti. A korabeli néző számára nem lehetett kétséges, hogy az ügyvéd, és fiatal, vonzó felesége, valamint egész háza népe zsidók. Ehhez egyébként már csak azért sem férhet kétség, mert a bohózat egyik, dzsentri eredetűnek bemutatott figurája, az „úri betörő”, Puzsér is az ismert Talmud-filozófusra hivatkozik, amikor jelzi, hogy olyan rafinált tervet eszelt ki, melyet megismerve „Rebbi Akiba be fogja nyújtani a lemondását”. Csató, a szerelmes rendőrnyomozó pedig így felel Sárkánynénak, amikor a kacér asszony felveti, hogy „valamelyik őse oroszlán lehetett”: „Meglehet. Az apámat még Lövnek hívták.” Ha ők zsidók, akkor Sárkányék felekezete, illetve származása sem lehet kétséges.

A doktor úr cselekménye azt tükrözi, hogy a fiatal Molnár Ferenc egyik kedvenc szerzője a népszerű francia krimi író, Maurice Leblanc volt. Puzsér, az ügyvédjével együttműködő „úri betörő”, meglehetősen hasonlít Arsene Lupin-re. A kompromittáló bulvársajtó, melyről annyi szó esik a darabban, ekkor még inkább Párizsra, mint Budapestre volt jellemző. Ugyanakkor Molnár Puzsérból „budapesti jellemet” alkotott, sikkasztó dzsentrit, aki a bűn útjára lépett. Itt került kapcsolatba a briliáns védőügyvéddel, dr. Sárkánnyal, aki tizenkilenc alkalommal menttette fel a bíróság előtt. A vígjátékban azonban legalább két olyan, elgondolkodtató motívum is van, mely túlmutat a könnyű nevettetés szándékán, és Molnár későbbi darabjaira utal. Puzsér nem egyszerűen dr. Sárkány szolgája, hanem inkább alkalmi partnere, és csak addig működik együtt az ügyvéddel, ameddig érdekeinek megfelel, s amikor az osztálytalálkozón lehetősége nyílik rá, habozás nélkül a helyére lép. Jellemző módon a darab végén, a harmadik felvonásban még ő tesz szemrehányást „a doktor úrnak”: „Ön hajhászta a reklámot, ön stréberkedett, ön feltűnésileg viszketett! Ön nem ügyvéd, hanem zugfiskális!” Dr. Sárkánynak nemcsak az egzisztenciája ingatag, de a házassága sem kikezdhetetlen. Csató rendőrnyomozó ostromolja a feleségét, és a következő szavakkal udvarol neki: „Egy percig se tudnék szeretni valami egészséges asszonyt. Ah a beteges, szeszélyes, hisztériás, perverz, hipermodern és überneureszténiás nők! Ezeket imádom!” Bár Sárkányné a darabban végül nem csalja meg az urát, éppenséggel nem lehet kizárni, hogy a lipótvárosi asszonyok meghódításában ennyi tapasztalatot szerzett Csató terveit legközelebb siker koronázza.

Az Ördög

Molnár Ferenc talán legnagyobb sikert aratott, 1907-ben született darabja a „krimi-motívumot” kiiktatva immár kizárólag arra koncentrál, hogy bűn-e, ha egy pesti asszony, akinek a neve ezúttal Jolán, hallgat a vágyaira, és megcsalja a férjét, Lászlót Jánossal, a szerelmes festőművésszel. A probléma, melyet a darab felvet, az „asszimilációs dilemma” pszichológiailag rendkívül árnyalt elemzése, amit a szerző egyetemes sorskérdésként jelenít meg. Ennek az izzóan aktuális kérdésnek tárgyalása szervesen következett Molnár Ferenc addigi pályafutásából, és a korabeli magyar polgárság helyzetéből.

Az Ördög alapötlete, ahogy ezt több visszaemlékezés is említi, egy Faust-előadás nyomán született meg. Molnár a teremtés történetét, a Genezis könyvében olvasható „sztorit” helyezte a huszadik századi, budapesti környezetbe. Minthogy a klasszikus magyar dráma, Madách Imre műve, Az ember tragédiája szintén magán viseli Goethe Faustjának hatását, állítható, hogy Molnár Az Ördög főszereplőjét legalább annyira mintázta Mefisztóról, mint Luciferről. Érdemes továbbá megemlíteni azt a körülményt is, hogy ezt a világsikert aratott, bemutatója után rövidesen Torinóban, Berlinben, Londonban és New York-ban is sikerrel játszott darabot Molnár Ferenc a számára kultikus helynek számító Margitszigeten írta, a kisszállóban. A babonás író ezután annyira ragaszkodott a kerti asztalhoz, melyen Az Ördög született, hogy ameddig tehette, más darabjai írásakor is visszatért ide.

Az Ördög látszatra egyszerű „szerelmi háromszög” történet, melynek szereplői egyrészt Jolán, a gyönyörű férjes fiatalasszony, és férje László, a dúsgazdag tőzsdei spekuláns, aki azonban – legalábbis a felesége számára – „vak, süket, sánta”. Másrészt adva van János, a vonzó, tehetséges, jómódú festőművész, aki fiatal kora óra szereti Jolánt. A két szerelmes ember egymásra találását, a házasságtörést az inkább maliciózus, mint sátáni természetű Ördög kommentálja, készíti elő, és végül nyugtázza, mint tervének megvalósulását. Alakja egyetemes dimenzióba emeli a szerelmi történetet, különös tekintettel arra, hogy a darab világából még formálisan is hiányzik Isten, sőt még neve sem hangzik el. Lényeges mellékszereplő a darabban Selyem Cinka, László modellje és szeretője, valamint Elza, fiatal lány, akit a házasságközvetítőként is jeleskedő Jolán férjhez akar adni Jánoshoz.

A szereplők identitása

Mindenekelőtt érdemes többé-kevésbé behatárolni a szereplők identitását, társadalmi helyzetét. Ahogy A doktor úr című bohózatban, Molnár ezúttal sem utal közvetlenül a főszereplők származására vagy vallására, mindazonáltal a második felvonásban, a házavató estélyen már pontosan tudjuk, hol vagyunk. Itt, ahol az Ördög valósággal brillírozik, két résztvevőről is kiderül, hogy zsidó: „Velem is kellemetlenkedett. Tizenkét évvel ezelőtt magyarosítottam a nevemet, még a régi nevemen szólított”, panaszkodik „Egy úr” az Ördögre, aki a jelenet végén maga is epés megjegyzést tesz a „kitért izraelitákra”. Nem lehet kétséges, hogy a dúsgazdag László, aki az Andrássy úton, egy palotában nőtt fel, s most a Városligeti fasorban, egy több emeletes villában tart házavató estélyt, maga is zsidó. Erre utal, hogy londoni tanulmányai után már a terménytőzsdén kereskedik, hosszra, illetve besszre spekulál. Vagyona sorsa azon múlik, hogy egy Amerikából importált hajórakomány kukorica fogyasztható állapotban érkezik-e meg a fiumei kikötőbe, melyről természetesen csak az Ördög tud biztosat. Jolán, sőt az általa „sathenolt” Elza is művelt, emancipált, minden jel szerint zsidó nő – mindketten sok tekintetben hasonlítanak az Egy gazdátlan csónak története című kisregény női szereplőire, Waldnéra, illetve annak lányára, Pirkóra.

János, a férfi főszereplő identitása is bizonyos rokonságot mutat Tarkovics Bandiéval.

Tehetséges, független művészember, az egyetlen, akinek a teljes nevét ismerjük, Száki Jánosnak hívják, vagyis a neve alapján nem zsidó. Pályafutása arra utal, hogy egyszerű emberek lehettek szülei, rajztanárként magánórákat adott a László-palotában, majd külföldre utazott, képezte magát s onnan visszatérve csinált karriert. Nevelősködése idején bejáratos volt a házba Jolán is, akivel kamaszként egyszer csókolózott. A lány szintén szegénynek érezte magát a dúsgazdag környezetben: „Összenéztünk egyszer, a nagy, dúsgazdag famíliában, mi ketten, két odacsöppent szegény ember. Egy koldusfiú és egy kolduskisasszony. Mi ketten értettük egymást”, mondja János az első felvonás harmadik jelentében. Ez a megjegyzés világossá teszi, hogy bár János már jómódú festő, és a társaság elhalmozza megrendelésekkel, de még mindig fűti az emancipációs becsvágy, be akarja bizonyítani, hogy szerény származása ellenére ér annyit, mint a dúsgazdag László, sőt még többet is.

Az élvezetek dicsőítése

A szociális emancipáció azonban csak az egyik, távolról sem a legfontosabb motívuma ennek az elemi erővel kibontakozó, de a társadalmi körülmények és konvenciók miatt hosszú időn át elfojtott szerelemnek. A nyilvánvaló testi vágyon túl a két embert rendkívüli erővel vonzza egymás eltérő kultúrája, személyisége. Mindez nyilvánvalóan kiderül abból, ahogy az első felvonás hetedik jelenetének végén az Ördög arra biztatja őket, hogy vetkőzzék le a gátlásaikat: „Az élet arra való, hogy elégjetek benne! Forrni kell, égni, másokon végigtiporni! Tudom, tudom, komisz beszéd. Azt mondja a nagy tan: szeressétek egymást. De ehhez ti még fiatalok vagytok azzal a rongyos pármillió éves kis életkorotokkal. Ezért vannak ennek a gondolatnak csak aszkétái, vértanúi vagy hazugjai. Ne hazudjunk. A diadalmas világ a kedves és okos komiszaké, ide nézzetek rám, enyém a világ, és amit én itt a ti fületekbe duruzsolok, az mindenkinek a titkos vallása… nem vízzel keresztel, hanem tűzzel… érted, fiam? Magatokat szeressétek, puha bársonyban járjatok, igyatok sok édes bort, csókoljátok egymás száját, és részegedjetek meg, gyermekeim, részegedjetek meg…”

Ezt a meggyőző monológot Pintér Jenő a következőképpen interpretálja: „Az ördög kihívó világfelfogás képviselője: kísértő, leálcázó, erkölcsromboló egy személyben. A bűnös ösztönök és az erkölcsi álláspont küzdelmében az érzéki vágy győz, s az író tapsol a házasságtörés diadalának…. Ez a beszéd az élvezetek dicsőítése, a kerítő démon hangja: kigúnyolása minden spártai világnézetnek, sztoikus életbölcsességnek, keresztény erkölcsnek.”

Szokványos liezon?

A kérdést, hogy Molnár Ferenc szemlélete erkölcstelen-e vagy sem, és realista, vagy tendenciózus képet nyújt-e a századelejei Budapest viszonyairól, ma már komolyan fel sem lehet vetni. Érdemesebb viszont eltűnődni azon, hogy Jolán és János kibontakozó viszonya mennyiben tekinthető szokványos liezonnak. Minden jel arra mutat, hogy a történet jóval többről szól annál, mint hogy két társaságbeli fiatal, egy férjes fiatalasszony és egy független művész enged a kísértésnek. A zsidó Jolán Éva, a keresztény János pedig Ádám, születendő gyermekük pedig egy új faj, egy új embertípus megtestesítője lesz, az ideális magyar polgáré, akinek a lába előtt hever a világ. Egyértelműen erre utal az a tény, hogy szerelmüknél az Ördög bábáskodik, a mitikus alak felbukkanása egyértelműen jelzi, milyen nagy a tét. (Jellemző, hogy Jolánnak hatévi házasság után sincs gyermeke, és épp János küldetése, hogy teherbe ejtse.)

Figyelemre méltó, hogy a darab kortárs elemzője, Bécsy Tamás nem vesz tudomást az „asszimiláció dimenziójáról”: „Az Ördög modern vonása, hogy a főalak cselének eredményeként Jolán kiléphet a kényszerű házasságból, s végre azzal borulhat össze, akit szeret. A házasságtörés vagy az elválás nem olyan dehonesztáló a középosztálybeli asszonyra, ha erre az ördög készteti, vagyis az, akinek az ember tehetetlenül ki van szolgáltatva. Az Ördög nélkül ők az elkövetkező időkben is csak önmagukban hordoznák a szerelmet, megvalósítás nélkül. Az Ördög így a kényszerű házasság helyett a valódi szerelem érdekében munkálkodik. Az ő alakja hasonlít leginkább az intrikus hagyományos alakjára, de nem gonosz, és célja az előbb említettek miatt pozitív.”

Érdemes feltenni a kérdést, hogy a két szerelmest valóban csak az választja el, hogy egyikük házas, és így viszonyuk a korabeli erkölcsi felfogásba ütközik? Úgy tűnik, van bennük más, eltérő identitásukból, kultúrájukból fakadó gátlás is, melyet le kell győzniük. Ehhez van szükség a „kerítő, cinikus harmadikra”, aki „nevén nevezi a dolgokat”, és leszámol János és Jolán önáltatásával. Biztosak lehetünk benne, hogy az Ördög nem törné magát egy szokványos pesti viszony sikere miatt, függetlenül attól, hogy válással végződik-e, új házasságba torkollik-e, vagy sem.

A “szakító levél”

Érdemes közelebbről szemügyre venni a dramaturgiailag mesterien kiaknázott „szakító levelet”, amit az alkalmanként János vetélytársaként is fellépő Ördög, ez a „neuraszténiás bölcs” diktál Jolánnak. „Örökre elvette a lelkem nyugalmát. Amióta elárulta magát, önre gondolok, érzek valahol egy férfit, akit kínoz a szomjúság utánam. Tudom, hogy nem tud aludni. Az én fehér karommal álmodik ébren. Érzem távolból a nyugtalanságát, és ez halálra izgat. Kikezdi a lelkemet. Most már az én szent csöndességemnek is vége. Férfival álmodó asszony lettem, és ebből nem lehet kigyógyulni.” Nem érdemes eltúlozni Sigmund Freud hatását a szkeptikus Molnárra, de tény, hogy a századelő Budapestjén népszerű volt a pszichoanalízis a zsidó asszonyok körében, az a feltáró terápia, amit a bécsi mester a hasonló származású bécsi nők hisztérikus tünetei alapján dolgozott ki. Az Ördög cselekménye leírható az elfojtott „ösztön-én” és a társadalmi elvárásokat közvetítő „felettes én” dinamikus konfliktusaként. Az így keletkező feszültség erejét fokozza, ha eltérő kulturális identitású szereplők vonzzák egymást, és nemcsak társadalmi és erkölcsi, de vallási tabuk is állnak boldogságuk elé.

Bár a két szerelmes egymásra találásához, a „korrobori-tánc” végkifejletéhez kétség sem férhet, érezhető, milyen bizonytalan, átmeneti jelegű az idill. László vagyona, hiába a fényes palota, a tőzsde kiszámíthatatlan alakulásától függ. Az egész társadalmi közeg meglehetősen ingatag és gyökértelen, amit a szerző alteregójának tekinthető, hihetetlenül pontos pszichológiai megjegyzésekre képes, sziporkázóan szellemes Ördög pontosan érzékel. János egzisztenciája pedig a társaságtól függ, és ha elveszíti megrendelőit, ami bármikor bekövetkezhet, vége van. De az „asszimiláció apoteózisának” legnagyobb gyengéje, mondhatni szervi baja az a tény, hogy János, a festőművész csak annyiban tekinthető „árjának”, ahogy Tarkovics Bandi. Hiába magyaros a neve, egész életformája, világfelfogása arra utal, hogy ugyanannak a közegnek a képviselője, mint László, ha nem is zsidó, de teljesen olyan, mintha az lenne. Vagyis a megváltó asszimiláció, melynek során kialakul majd az új, a „tűzzel keresztelő” vallás, mely tudomást vesz végre a világ realitásairól, csak képzeletben létezik, illúzió, hazugság, melyről az Ördög rezignáltan így vélekedik a harmadik felvonás második jelenetében: „A hazugságot, fiam, tisztelni kell. Mátyás királlyal meghalt az igazság, és mégis megvagyunk. De ha egyszer valamelyik királlyal meg talál halni a hazugság, elmehetünk a fenébe.” Ha jól meggondoljuk, az illúzió, hogy a zsidó-magyar asszimiláció megoldást hoz a magyar társadalom egyre nyilvánvalóbb belső feszültségeire, tényleg nem sokkal élte túl I. Ferenc József császárt és királyt…

Pelle János: Zsidó gombolyag. Ráday Könyvesház, 2007. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

Molnár Ferenc

Megkülönböztetünk nyelvi, társadalmi, kulturális, érzelmi, és vallási asszimilációt, mely eltérő szinteken, érzelmekkel és feszültségekkel súlyosan megterhelve zajlik. Ha az egyik fél, illetve társadalmi csoport valamely téren előnyben van, a másik részéről jogosan merül fel e hátrány ledolgozásának, vagyis az emancipációnak az igénye. Ahhoz, hogy az emancipáció sikeres legyen, nagy becsvágyra és kitartásra van szükség a feltörekvő egyének részéről, ugyanakkor az ilyen helyzetekben önérzetek sérülnek, a felek súlyos sebeket osztanak és kapnak. A sikeres jogi, illetve társadalmi és gazdasági emancipáció távolról sem azonos az asszimilációval, melynek legszervesebb, sokak szerint ideális formája, ha a két, eltérő hagyományú és szocializációjú csoport tagjai szerelmesek lesznek egymásba, összeházasodnak, és közös gyermekük születik. Ennek az asszimilációs „csodaszernek” a vegyelemzése Molnár Ferenc életművének tengelye, központi motívuma.

Az asszimiláció kora

Abban, hogy az asszimiláció problémája mindmáig súlyos neurózissal terhelt, szerepe van Farkas Gyula Az asszimiláció kora a magyar irodalomban című, nagy visszhangot kiváltott művének, mely 1939-ben, a második zsidótörvénnyel szinte egyidejűleg jelent meg. Ez a hírhedtté vált, ugyanakkor komoly felkészültségről árulkodó antiszemita tendenciájú könyv az oka annak, hogy közvéleményünk az asszimiláció kérdéseinek elemzését mindmáig összekapcsolja a kirekesztő törekvésekkel, illetve a Holocausttal, melynek a zsidó származású irodalmárok között több mint száz áldozata volt, köztük olyan, magát katolikusnak, de mindenekelőtt magyarnak valló alkotó, mint Radnóti Miklós, Szerb Antal és mások.

Farkas irodalomtörténeti értekezése lényegében Ady Endre és a századelő asszimiláció-felfogásának visszájára fordításából, illetve tagadásából indul ki. Míg a század eleji progresszió képviselői, az írók, újságírók többsége abból a megfontolásból indult ki, hogy a magyar és a zsidó lelki alkat összeolvadásából valami egészen új érték jön létre, mely gazdagítja és megújítja a magyar kultúrát, addig Farkas ennek épp az ellenkezőjét állítja: szerinte a zsidó származású magyar írók lelkükben nem magyarok, s tevékenységükkel lezüllesztették a 19. században nagy teljesítményeket létrehozó magyar irodalmat. Gondolatmenete tükrözi Szekfű Gyula nevezetes Három nemzedék című művének a hatását, illetve Németh László Kisebbségben című 1939-es esszékötetének tarthatatlan „hígmagyar-mélymagyar” ellentétre épülő felfogását, melyet Babits Mihály „az őrült kertész művének” nevezett a Nyugatban.

De amíg Szekfű, illetve Németh László megelégszik önkényesen alkalmazott szellemtörténeti kategóriák alkalmazásával (ennek alapján sorolja utóbbi Vörösmartyt is a „hígmagyarok” közé), Farkas Gyula már egyértelműen az 1867 és 1914 közötti időszakra koncentrál, és azokat az alkotókat nevezi pejoratív módon „asszimilánsnak”, akik német, illetve túlnyomó többségükben zsidó származásúak, vagyis lelki alkatukat egyértelműen szüleik vallásával, illetve nemzetiségével hozza összefüggésbe.

Népi és városi asszimiláció

Ehhez képest Farkas Gyula semmiféle használható definícióját nem adja az asszimilációnak, és következetesen keveri a nyelvi, a kulturális-érzelmi és a vallási asszimiláció fogalmait. Megkülönböztet „népi” (azaz falvakban zajló, és elsősorban németeket és szlovákokat érintő) és „városi” asszimilációt. Az utóbbit, melynek legfőbb színtere természetesen a 19. század végi és a 20. század eleji Budapest volt, felszínesnek, nyelvileg is hiányosnak, és idegen szelleműnek tartja. „Az a zsidó, aki elég naiv volt a levegőben röpködő hangzatos jelszavaknak hinni, és annak következményeit le kívánta vonni, csakhamar keserű csalódással ébredt a rideg, visszautasító valóságra. Ezen – az első nemzedékben – a kikeresztelkedés sem segített. Emberileg érthető, hogy a zsidóság egyes tagjai, akik komolyan vették az asszimilációt, hiábavaló kísérleteik után ismét visszazuhantak eredeti népközösségükbe. Zsidó részről az asszimilációt úgy értelmezték, hogy elég a nyelv tudása, a családi név megmagyarosítása és az uralkodó osztály nemzeti kötelességnek vélt kiszolgálása. Magyar részről a bevándorlás teljes megszüntetését és a zsidóság teljes feloldódását követelték…. A faji elvegyülésből viszont a zsidók nem kértek (nagy tömegük miatt ez nem is lett volna lehetséges) és így teremtődött meg az a végletesen hazug helyzet, mely egyik katasztrófából a másikba vezetett. Az asszimiláció soha nem terjedt mélyebben a felületnél.”

Farkas Gyula szerint a „negatív asszimiláció” műve a Budapesten született, az egész országra kiterjedő, „magyarnak hitt kultúra, mely egy különös, magyarnak nevezett nyelven szólalt meg”. Molnár Ferencről, és vele együtt Bródy Sándorról, Heltai Jenőről, Szomory Dezsőről, Lengyel Menyhértről, Bíró Lajosról és Nagy Endréről a következőképpen vélekedik: „a budapesti színházak ünnepelt szerzői, a ‘magyar név’ diadalmas meghordozói a zsidó szellemtől áthatott európai metropolisokban, ők jelzik a magyar zsidóság szellemi érvényesülésének szinte valószínűtlen tetőfokát. Az idősebbeket még köti a magyar talaj, pedig nekik hányszor szemükre hányták indulásukkor zsidó és idegen voltukat. A fiatalokat egyhangú elismerés fogadja, ámde ők őszintén és meggyőződésből: kozmopoliták.”

(…)

Vallási asszimiláció

Mikor tekinthető befejezettnek az asszimiláció? Egyes felfogások szerint viszonylag hamar, amikor az „új honpolgár” tűrhető szinten elsajátította a nyelvet, lojális és gazdaságilag integrálódott. A magyar állami hatóságok megelégedtek azzal, ha a nemzetiségek eljutottak erre az asszimilációs a szintre, vagyis elfogadták a status quo-t. Ismeretes, hogy a magyar zsidóság 1867 után ennél sokkal többet, rendkívüli teljesítményt nyújtott. Elég, ha csak az ifjú Neumann, a későbbi Molnár Ferenc példáját idézzük, aki gyermekkorában rajongott Kossuth Lajosért, részt vett 1894-es dísztemetésén, és élete végéig ereklyeként őrizgette egy koszorú-szalag darabját. Molnár húga emlékezése szerint többször is, meghatottan vonult el Kossuth koporsója előtt, melyet a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravataloztak fel. A hely amúgy néhány lépésnyire esik attól a sétánytól, ahol a magyar hazafiságot allegorikus formában megörökítő, világhírű ifjúsági regénye, A Pál utcai fiúk kezdődik…

Csakhogy a keresztény „úri társaság” a huszadik század elején már nem elégedett meg a zsidóság kulturális és érzelmi asszimilációjával. Befogadásukhoz „emelték az asszimilációs tétet”: vallási asszimilációt is követeltek, elvárták a keresztény vallásra való áttérést, ami az asszimiláció folyamatát irracionális dimenzióba emelte. A szekularizáció útján előrehaladt magyar társadalomban ugyanis, ahol már kisebbséget alkottak a hagyományos falusi közösségekben élő keresztény hívők, képtelenség volt elvárni az urbánus életvitelű, az átlagosnál műveltebb zsidóktól, hogy áttérésükkel magukévá tegyék a Krisztusba vetett őszinte, naiv hitet. Ezzel ugyanis már a nagyvárosokban élő „született keresztények” sem rendelkeztek. Vagyis a zsidók megkeresztelkedését az asszimiláció feltételének tekintő egyházi és világi körök is pontosan tisztában voltak e gesztus formális, taktikai jellegével, és ennek megfelelően továbbra is zsidónak tekintették az áttérteket.

Egy nagyszabású pesti cécó története

De térjünk vissza Molnár Ferenc életművéhez. 1911-ben, Hétágú síp című kötetében jelent meg a Disznótor a Lipótvárosban című hosszabb jelenete, melynek alcíme: „Egy nagyszabású pesti cécó története”. A fergeteges humorú, hosszabb, párbeszédes humoreszk tartalmát Györgyey Klára a következőképpen ismerteti: „Egy beképzelt zsidó bankár disznóölést rendez elegáns pesti lakásában: az est főszereplője, egy hatalmasra hízott koca, a fürdőkádban vár a sorsára. Molnár burleszk humora különösen a szépelgő körülírásokban és a váratlan fordulatok felvillantásában mutatkozik meg.”

Első olvasásra is nyilvánvaló, hogy Molnár ebben a művében nem egyszerűen „a magamutogató újgazdagokról”, hanem a vallási asszimiláció abszurditásáról írt maró szatírát. Azt a témát dolgozta fel, mely a korabeli felfogás szerint „nem művészi téma”, azaz méltatlan egy komoly színházhoz. A jelenet a Lipótvárosban, közelebbről a Nádor utcában játszódik, egy „XVIII. Lajos korabeli stílben berendezett szalonban”, két főhőse pedig a méltóságos úr és a felesége. Az előbbi „udvari tanácsos úr őméltósága, többszörös bankdirektor, volt képviselő és leendő főrend”, az utóbbi „százkilós angyal”. Tagjai a legszűkebb gazdasági és politikai elitnek, és jellemző elszólásból hamarosan az is kiderül, hogy nemrég keresztelkedtek meg: „Annak az öreg plébánosnak, Akibának igaza volt. Nincs új a nap alatt.” (Akiba ben Josef, más néven Rabbi Akiba, a Talmud legnagyobb becsben tartott tanítója és a tudás vértanúja.)

Irigylésre méltó helyzetükhöz képest meglepő, hogy a házaspár mennyire sóvárog arra, hogy az „előkelő társaság” befogadja őket. Ehhez valami nagyszabású rendezvényt kell tartani, mely ugyanakkor azt is szimbolizálja, hogy mennyire asszimilálódtak, vagyis hogy ők immár keresztények és a lehető legnagyobb mértékben magyarok. Ezért veti fel a férj „a szép, dzsentris dolognak”, „tulipánosnak” tartott magyar parasztbál ötletét, amiről az asszony rögtön megállapítja, hogy „a leglipótvárosibb dolog a világon”, továbbá az antiszemita bál gondolatát, amit felesége szintén elvet, mivel „ez most már teljesen rituális ízű dolog”. Végül közösen kitalálják, hogy gyökeres átalakulásuk megünneplésére „igazi magyar disznótort” rendeznek, „itt a Nádor utcában, az első emeleten”. Ennek során a férj a hozzájuk hasonló vendégek szeme láttára tervezi megölni az ezerkoronás, Yorkshire-ből hozatott, „empire stílusú, mahagóni ólban” tartott, kimosdatott mintadisznót. A kivégzés módjáról vita bontakozik ki közöttük, ugyanis a férfi arra is gondol, hogy az állatot „citromsavval megmérgezi”. Amikor az asszony felvilágosítja, hogy a disznót késsel ölik, férje egy sebész tanárra bízná a feladatot, aki előzőleg morfiummal elkábítaná az állatot. A dialógus ellenállhatatlanul mulatságos, ugyanis a „cécó” messzemenően szimbolikus. Szereplői a zsidó vallás legfontosabb előírásainak nyilvános megszegésére készülődnek: semmibe veszik a „ne ölj” parancsot, a tisztátalan állat fogyasztására vonatkozó tilalmat, vérrel való érintkezésre készülnek, stb.

A „cécó” abszurditását tovább fokozza, hogy „Mary méltóságos asszony” mozgósítja a nyilvánosságot, a sajtót, és az „elit-disznótoron” különleges „művészi produkciót” kíván prezentálni a publikumnak. Ezek között szerepel kabaré, kuplé, birkózás, állathangutánzás és egyéb „apart dolgok”. Az ünnepi alkalomra színmű is íródik „A könyvelő és a dívány „címmel, melyben a következő betétszámok hangzanak el: „Móric, Móric, maga nekem igen fiatal!”, „Malvin édes, mi az a nyakán?” „Siga, maga tetszik nekem!” és „Én vagyok a link zsugás, egy finom márheccer…” Az estélyről, annak lefolyása után, „Mary méltóságos asszony” leveléből értesülünk. Ebből kiderül, hogy a dicsőséges történelmi jelenetekkel tetovált disznót két „Rákóczi-korabeli kacagányos csatlós” vezette körül a társaság előtt, s miután a sebészet professzorai kloroformmal elkábították, előlépett egy „disznó-anya”, mint „lady-cochonesse” és ezüst kalapáccsal arany szöget vert be a disznóba a következő szavak kíséretében: „Éljen az ősmagyar szokások ébrentartása!” Mondani sem kell, a képtelen „cécó” nem éri el célját: megsértődve távozik róla az egri kanonok, a házaspár gyermekeinek keresztapja. Ennek oka az, hogy a jelen lévő asszonyok előtte „beszéltek a budai rabbiról, mégpedig per ‘abbé’. „Aztán az egyik azt mondta: ‘Hétfőn voltam a Dohány utcai parókián’. Ezt még tűrte. Mikor aztán a nagy hasú Lembergert, aki az esküvőkön a csokrot szokta vinni a menyasszony előtt, felváltva egyházfinak és sekrestyésnek nevezték, rosszul kezdte érezni magát, végül pedig mikor Bőr Leó azt mondta Lazarusnak, hogy ‘kánt’ram’, akkor végleg dühbe jött, de csak arra ment, el, hogy ütemi Taktvollné, aki hátulról csak a fekete selyemtalárját látta, megütötte a vállát a legyezőjével és azt mondta neki: ‘Hová szalad rabbikám?’ ”

…

Molnár Ferenc

Kisregényeiben, és kevesek által ismert Andor című nagyregényében tükröződik felfogása a világról, a századelő fantasztikus szellemi virágzást produkáló Budapestjéről, illetve saját életéről, vágyairól, és félelmeiről. Prózai műveiben találjuk meg azokat a motívumokat, mindenekelőtt a férfi-nő kapcsolat hihetetlenül érzékeny, társadalmi közegbe ágyazott, drámai feszültségű ábrázolását, melyet a színpadra is „átemelt”, s rendkívüli sikereket aratott vele.

Beszéljünk először arról a helyszínről, mely Molnár Ferenc életében döntő jelentőségű volt, a Margit-szigetről. Az 1870-es évektől valóságos irodalmi legendává vált, fénykorát a huszadik század első harmadában élő Margitszigethez Molnárt gyermekkori emlékek kötötték. A családi legenda szerint a tölgyek alatt időző Arany János megcirógatta a gyermek Neumann Ferenc fejét, Molnárral együtt lett törzsvendég a Margit-szigeten Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Szomory Dezső, Heltai Jenő, Szép Ernő és még számosan a század első évtizedeinek nagyszerű irodalmi tehetségei körül. De idézzük magát Molnárt, aki saját bevallása szerint húsz évig nyaralt itt. A gőzoszlop című, 1926-ban megjelent kisregénye azzal kezdődik, hogy a szerző egy amerikai színházi ügynöknek Berlinben mesél a családjáról.

„Elmondom az amerikainak, hogy én mindig valami familiáris meghatottsággal gondolok az Eiffel-toronyra, mert boldogult apám Eiffel mérnöknek a háziorvosa volt Budapesten.
– Budapesten? – csodálkozik az amerikai.- Igen, ott.
És elmondom neki, hogy Eiffel, aki már rég a torony építése előtt európai hírű konstruktőr volt, Budapesten két nagyszabású vasművet alkotott: a Margit hidat és egyik legszebb épületünket, a Nyugati pályaudvart. Abban az időben hosszú ideig lakott családostul Budapesten, és nem tudom, milyen összeköttetés révén, boldogult apám volt egész idő alatt a háziorvosa. A Margit híd, amely a Dunát a Margit-sziget déli csúcsa mellett hidalja át egyik legszélesebb szakaszán – magyarázom az amerikainak -, úgy emlékszem fél kilométer hosszú, nyugodt, szép vaskonstrukció, és annyira rajta van az építőjének egyénisége, hogy a gondos megfigyelő néha olyannak látja, mintha a nagy folyamon keresztülfektetett vízszintes Eiffel-torony volna, azzal a különbséggel, hogy sokkal hosszabb, mint az, és azzal a könnyebbséggel, hogy ez fekszik, míg amannak állnia kell. Elmondom, hogy az okos francia ezt a hidat úgy csinálta, hogy valamikor a közepéről egy harmadik ágat lehessen levezetni róla a szép Margit-szigetre, amely nekünk, budapestieknek világhírű büszkeségünk….Most repülőről nézve olyan ez a híd, mint egy zömök ipszilon betű, amelynek rövid lába a Margitsziget csúcsán áll, két hosszú karját pedig kitárja Pest és Buda felé.”

Margit híd

Nem ismeretterjesztő céllal idéztem ezt a részletet, hanem azért, hogy valamiképp rekonstruáljam, szimbolikus értelemben mit jelentett a Margit sziget, a Margit-híd a viharos gyorsasággal világvárossá fejlődő, és ugyanakkor elmagyarosodó Budapest magát magyarnak valló, és modern nagyvárosi irodalom megteremtésére vállalkozó zsidó származású, és vallási kötődését Molnárhoz hasonlóan megtartó írónemzedék számára. Egyrészt kötődést a múlthoz, a magyar középkor emlékeihez és a 19. század nagy nemzedékéhez (Szent Margit, illetve Arany János kultusza). Másrészt magát a modernitást, „új időknek új dalait”, Párizst, amit Eiffel mérnök műve szimbolizált. Elvonulást, természeti idillt, ugyanakkor a nyüzsgő, kapitalista nagyvárost, mely szinte karnyújtásnyira lüktetett a sziget vendégeitől. De ami mindennél fontosabb volt az érzékeny lelkű Molnár számára: a Margit sziget az ifjúkori szerelmek helyszíne volt (ahogy sokunk számára még most is emlékeket idéz). A soknemzetiségű és sokvallású nagyváros lányai és fiai, kiszakadva a mindennapi robotból, mintegy életük ünnepi színpadán itt találtak egymásra, nem törődve társadalmi helyzetükkel, családjaik előítéleteivel, felekezeti és vallási különbségekkel. Más jellegű, vitatott szociológiai terminussal úgy írhatjuk le a Margitszigetet, hogy az asszimiláció kohója volt, annak a „Korrobori-táncnak” a kultikus helye, melyet Ady emlékezetesen örökített meg nevezetes, 1917-ben írt cikkében.

„De az igaz ugye, hogy közénk senkik, még egyformákban is százfélék közé, elvegyült egy millió zsidó? Hogy e zsidók megcsinálták nekünk Budapestet s mindazt, ami talán – talán? Biztosan – nincs is, de európaias és távolról mutatós? Segítségünkre jöttek nekünk, akik már nem vagyunk, azok, akik, mint nép, szintén nincsenek.

Ausztráliában van egy nagy néptörzs, mely a világ első poéta-népe, mert kitalálta a Korroborit. A Korrobori nagy, szerelmes táncorgia, amelyhez – a nők muzsikálnak. Ezek az ausztráliaiak íme intézményesen megjelképezték a nagy emberi rejtélyt. Azt, amit a francia finomkodók a nemek halálos gyűlöletének kereszteltek el. A Korroboriba bele is lehet halni, erotikus szerelem-gyűlöletben, ott a muzsikáló nők lábai előtt. A zene szól, a nők kacagnak és várnak s mi kitáncoljuk magunkból az utolsó csöppnyi szerelmet, életet.

Ady Endre

Micsoda gyávaság volt még meg nem mondani, hogy a Korroborit űzzük, járjuk pár évtized óta a Duna-Tisza táján? Itt két fajtátlan s egyformán idegen fajta szeretkezik egymással a Korrobori szabályai szerint. A már megcsinált kultúrák lemásolt zeneszerszámaival foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz. Az az erdélyi prédikátor nem ezt érezte-e, amikor együgyűen, de lelkesen, a zsidó-magyar atyafiságról írt könyvet?

Ők, a zsidók, mint az ausztráliai asszonyok, kezelik a hangszereket. Mi a pusztuló férfi-médiumok, táncolunk, haraggal és szerelemmel, gyűlölettel és vággyal – rogyásig. Kár, hogy kevesen vagyunk, sőt sehányan se vagyunk, mi táncolók, magyarok nincsenek Magyarországon. Az már nagyon is politika volna, kíméletlenül megmagyarázni, mi okból nincsenek, de nincsenek. Erejüket kiélt uralkodó osztályok, fölszabadulásra későn hozott, nyomorult parasztság, senyvedő, mert haszontalan fajtákkal és fajtákból összevéresedett polgárok. Mi a fenéből, nyavalyából -, hogy csúnyábbat ne mondjak – lehetnének itt kultúra-potenciás magyarok? Nemsokára ott tartunk, hogy még a Korroborit se táncolhatjuk, mulathatjuk tovább. Sváb, szepességi, ruthén s isten tudja miféle korcs-magyarok rárohannak a magyarság nevében a muzsikálókra s összetapossák a hangszereket.”

A sokat idézett cikk Molnár Ferenc egész életművét megvilágítja. Szerzője, Ady Endre, a maga korában szinte egyedül érzett rá Molnár Ferenc tehetségének egyedülálló jellegére, bár utóbb arra is rámutatott, hogy kettőjük útja elvált, alapvetően eltért a felfogásuk a művészetről, az irodalom és a színház küldetéséről. Egy biztos: a „korcs-magyarok” által fenyegetett „korrobori” tánc, melyhez a magyar-zsidó művészek, „mint az ausztráliai asszonyok” szolgáltatják a kísérőzenét, zseniálisan tömör kép, egyszersmind revelativ szimbólum. Ez Molnár Ferenc művészetének lényegi, meghatározó eleme, s hangsúlyosan van jelen a színdarabjainak születését megelőzően írt második kisregényében, melyet közelebbről elemzünk.

Az Egy gazdátlan csónak története című kisregény több okból is meghatározó jelentőségű Molnár pályáján. Ezt a művét, mely Kiss József A Hét című lapjának 1902-es évfolyamában jelent meg folytatásokban, Az éhes város című társadalmi regényének megjelenése után írta, de attól alapvetően eltérő irányba mutatott. Az 1901-ben megjelent friss, indulatos és igazságosztó regényt, Az éhes várost a későbbi kritika joggal hasonlította Bródy Sándor A nap lovagja, vagy Gábor Andor Doktor Senki című munkáihoz. Ezt a regényt, ugyanúgy, mint Molnár korai novelláit a társadalom megváltoztatásának kritikai indulata fűtötte. Viszont az Egy gazdátlan csónak történetével egészen más úton indult el, melyről élete végéig nem tért le. A mű egyetlen színhelyen játszódik, a Margitszigeten, itt azonban a korabeli polgárság társadalmi típusai vonulnak fel. A társadalomkritikát nélkülöző, de rendkívüli pszichológai érzékkel rajzolt, tragikus magánéleti konfliktus sűrítve jelenik meg, mintegy „megelőlegezve” a színpadot, mellyel Molnár csak kisregénye megjelenése idején kísérletezik először: 1902-ben mutatják be első, Doktor úr című darabját.

Egy gazdátlan csónak története

A kisregény cselekményének középpontjában Wald Piroska és Tarkovics Bandi kapcsolata áll, az a teljesen egyoldalú szerelem, melyet a tizenöt éves kamaszlány érez a harminckét éves, sikeres, de a rendszeres éjszakázástól már többé-kevésbé kiégett újságíró iránt. A két külön világban élő embert társadalmi helyzetük, koruk és a kultúrájuk is elválasztja egymástól. A szerkesztőségekben élő, eladósodott Tarkovicsról mondja Pirkó barátnője: „Az ilyenből sose lesz férj, mert nem szereti a rendes családi életet. Mindig csak a külvilágnak él. Maga Tarkovics szokta mondani, hogy az íróember hímnemű színésznő.”

Tarkovics, a „tönkrement ember” alakját Molnár sok tekintetben önmagáról mintázta, de egy lényeges különbséggel, neve alapján feltételezhető, hogy nem zsidó származású. Erre utal az is, amikor arról beszél Pirkónak, hogy „Egy időben gondoltam rá, hogy megházasodom. Ez akkor volt, amikor egy gazdag zsidóleány belém szeretett, és a szülei szerették volna, hogy elvegyem, Kaptam volna vele százötvenezer forintot.”

Wald Piroskáról viszont megtudjuk, hogy jómódú, de rendkívül elfoglalt zsidó ügyvéd lánya, aki koránál érettebb gondolkodású. Heinét olvas, írónak vagy ügyvédnek készül. Máris elvágyódik az apai ház biztonságot nyújtó, mégis korlátolt, és az anyagi érdekeket mindenek fölé helyező légköréből.

A rendkívüli intenzitású, de könnyen áttekinthető érzelmi konfliktus lényege a klasszikus dramaturgiai konfliktus: mindenki mást szeret. Pirkót Fóti Sándor, az ifjú gimnazista költő, ő viszont Tarkovics Bandit, aki viszont kihozatja a szigetre színésznő szeretőjét, Melittát. Ezt a riválist, aki társadalmilag és műveltség tekintetében jóval alatta áll, Pirkó még elnézné szerelmi ábrándjai kedvéért. De amikor a szigetre kiköltöző Tarkovics a Párizsból visszatérő szépasszonyt, Waldnét, az anyját kezdi kerülgetni, és az újságíró által küldött rózsacsokrot a lány veszi át, pillanatnyi elkeseredésében kievez a Dunára, és a vízbe öli magát. A tragikus, hitelesen ábrázolt végkifejletet mintegy „megelőlegezi” a nyári árvíz leírása a Margitszigeten. A társaság egyik pillanatról a másikra rákényszerül arra, hogy bizalmát a védekező katonákba vetve pallókon járjon, és csónakon közlekedjen. Mintha csak a fenyegető, egy kislány holtestét is magával sodró víz az idill törékenységére, fenyegetettségére figyelmeztetne, s szimbolikusan megelőlegezné a felnőttek által figyelemre sem méltatott, készülődő öngyilkosságot.

Mennyiben tér el ez a remekbe sikerült kisregény a példaképnek tekintett Guy de Maupassant hasonló témájú műveitől, melyeket Molnár szívesen, eredetiben olvasott? A kérdés azért is fontos, mert Molnár darabjai is jelentősen különböznek a mintaként követett divatos francia „cselvígjátékoktól”, Eugene Labiche és Georges Feydeau, illetve utódaik, a ma már elfeledett bulvárszerzők műveitől, melyek szintén a szerelem, illetve a házasságtörés körül forognak. Nos, itt újra fel kell hívni a figyelmet a félúton lévő (bizonyos tekintetben befejezett, más vonatkozásban nyitott) asszimiláció problémájára a század eleji magyar társadalomban. Ez Molnárnál hihetetlen feszültséggel ruházza fel a férfiak és nők kapcsolatát, s a szó szoros értelmében lét vagy nemlét kérdésévé teszi, hogy egy szerelem egyoldalú-e, vagy viszonzott. Mivel a „szerelmi játszmák” tétje rendkívül nagy volt, egy család későbbi sorsát is meghatározta a házasság, hihetetlen éleslátás, pszichológiai érzék fejlődött ki azokban, akik részt vettek a „korrobori-táncban“. Nem kis mértékben ez adott ösztönzést a pszichoanalízis kifejlődéséhez a 19. század végi Bécsben, illetve járult hozzá a század eleji Budapest polgári színházának felvirágzásához. Hasonló intenzitású konfliktusok nem jelentek meg a francia vagy angol színpadokon, illetve irodalmi művekben, viszont nem véletlen, hogy Molnár darabjai kirobbanó sikert arattak Németországban vagy Ausztriában, illetve a megkésett polgári fejlődés gondjaival küzdő Olaszországban.

Pelle János: Zsidó gombolyag. Ráday Könyvesház, 2007. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

Helyettem kis virág...

Valaki – én, te, ő… – valamikor régen, most, és a jövőben is, eljátssza a rá osztott szerepet. Ennek az ismétlődésnek a törvényei túlmutatnak a megformáltság sutaságain.

Maguk az alakok is jelzések csupán. Minden külsődleges rajtuk, minden jelzett: a férfi attól férfi, hogy nadrágot hord, hogy a nadrága élre van vasalva, hogy a zakóhoz nyakkendőt is jár. Egyik keze kalappal és sétapálcával, a másik szerelmi ajándéknak szánt virággal “van tele”. Ez a férfi kész arra, hogy betöltse hivatását: minden rekvizit, felszerelés arra utal, hogy kész a családalapításra.

A tárgyakkal lefoglalt-elfoglalt férfikéz kizárja még az elvi lehetőségét is annak, hogy megjelenjen a durva férfi erőszak. Akinek tele a keze, aki a testét jelzésekkel rejti el, az szereppé válik. Túllép az ösztönök szintjén, meghaladja a szexuális szintet, ajánlata finom erotika, költői köznapiság. Mintha mindennapra vasárnapot igérne a jövőben is.

A tér is jelzésszerű, a virágdísz döntően ornamentális. Érdekes jelentés bővítés, hogy az előtér két csokra jól felismerhetően szegfű. Ez a felismerhetőség épp a kulcsszereplő csokornál már hiányzik. Valószínűsíthetően a névtelen alkotó lépte túl a megadott minta üres formalizmusát.

Véletlen, vagy tudatalatti okokból, de a főalakokat kísérő két fecskemadár úgy helyezkedik el, mintha csőrükben zöld ágat hoznának. Ez nem teljesen van így, csak majdnem, mégis ide kívánkozik előképnek Noé és az ő galambja az olajággal. Itt két fecske, két olajág erősíti a férfi és nő közti örök béke létrejöttének történelmi pillanatát.

Óva intek bárkit, hogy könnyelmű ironizálással megkerülje a komoly értelmezés lehetőségeit. Az vesse rájuk az első követ, aki jobb (tartósabb, tartalmasabb) békét kötött, de az se ok büszkeségre, ha valaki nem is próbált ilyen egyezségre jutni. Helyettem kis virág tégy vallomást! – hangzik a két fecske és a virágmotívumok által határolt univerzumban, mert univerzum ez a javából: beleférünk mindahányan.

Molnár Ferenc

Joggal hihetnénk, hogy a világhírű színmű– és prózaíróról, a legismertebb magyar ifjúsági regény, a Pál utcai fiúk szerzőjéről tucatnyi alapos monográfiát írtak, sikerének titkát kielemezték, eszközeit felleltározták. Ezzel szemben az igazság az, hogy nincs ilyen könyv, mely Molnár Ferenc műveit érdemben elemezné.

Bár darabjainak bemutatói, illetve könyveinek megjelenése után a napi sajtóban, folyóiratokban számos kritika jelent meg, s szerzőik között a legnagyobb magyar írók és költők neveire bukkanunk, átütő sikerének és népszerűségének titkát nem tudták megfejteni. Nem boldogultak vele sem a dráma-, sem pedig az irodalomtörténészek, illetve megelégedtek néhány sommás és leegyszerűsítő megállapítással. „Molnár Ferenc a nagyvárossá fejlett mulató Budapest életét és hangulatát minden színmű-kortársánál tehetségesebben szólaltatta meg. Egyrészt a tehetős polgári családok ironikus bírálója volt, másrészt a külvárosok romantikusa, a mocsárból nőtt liliomok megéneklője, a romlott környezetben a jóság megnyilvánulásainak fölfedezője. Az érzelmesség mezével vonta be az élet prózai jeleneteit, groteszk vonásokat vitt neuraszténiás alakjaiba. Az igazi nemes lelkek világa idegen volt a lelkétől, nem hitt az önzetlenségben, haszonlesőnek látta az egész emberiséget. Színdarabjainak legnagyobb részét a szerelmi játékok kéjes elgondolásai sugallták. Frivol életszemlélete megfosztja attól a dicsőségtől, hogy igazi klasszikussá lehessen”, írta róla 1941-ben megjelent irodalomtörténetében a végleges ítélkezés igényével Pintér Jenő.

„Neumann Pinkász”

Szavai érzékeltetik, hogy a konzervatív irodalmárok, tágabb értelemben a korabeli jobboldal „erkölcstelen” szerzőnek tekintette Molnárt, aki sikerét mesterségbeli tudásán kívül elsősorban annak köszönhette, hogy „kiszolgálta a közönség alantas ízlését”. Élesebb, „keresztény-nemzeti” szellemiségű támadások is érték Molnárt 1919 után, illetve később a nyilas sajtóban, arra hivatkozva, hogy Trianonra ügyet sem vet, „tudatosan elhanyagolja a nemzeti problematikát”, és a „zsidó-kozmopolita Budapestet” jeleníti meg az irodalomban. Arra, hogy bár a huszadik század első évtizedeiben tömérdek sikamlós darab, illetve prózai mű született világszerte, miért pont Molnár műveiért rajongott a közönség, az „erkölcs- és fajvédő” kritikusok nem tudtak, és nem is akartak válaszolni.

A fajvédők és az „ébredő magyarok” már a húszas évek elején „Neumann Pinkász” néven emlegették a „darabgyárost”. Molnár a lapokban nem reagált a sértésekre, csak a színpadon. 1924-ben írta Az üvegcipő című, nagy sikert aratott keserű vígjátékát, melyet második házassága ihletett. Ismeretes, hogy a vele folytatott hosszabb viszony „lezárásaként” 1922-ben feleségül vette a népszerű színésznőt, Fedák Sárit, de már az eleve kudarcra ítélt házasság előtt beleszeretett harmadik feleségébe, Darvas Lilibe, akit 1926-ban vett el.

Darvas lili Rippl-Rónai József festményén

Az 1925. novemberében tartott vígszínházi bemutatón ő játszotta Irma, a tündéri cselédlány szerepét. Sípos Lajos, a negyvennyolc éves „asztalos és bútorrajzoló”, a szerző alteregója, akit a premieren Hegedüs Gyula alakított, mondja Az üvegcipő harmadik felvonásában a rendőrnek, aki kihallgatja őt az őrszobán: „Nahát, most aztán nevezzenek Pinkásznak, ha egy szót értek az egészből. (Fölkel, erélyesen) Kérem szépen, bocsánatot kérek, de most már bátorkodom megkérdezni, mit akarnak itt tőlünk, és miféle társaságba vagyunk itt keverve?” A radikális antiszemitákra tett célzást a jórészt zsidó közönség pontosan értette.

Nyugat körének viszolygása

Nem leszünk attól sem okosabbak, ha a legendás irodalmi folyóirat, a Nyugat körének értékeléséből indulunk ki. Ezt 1934-ben foglalta össze Szerb Antal Magyar irodalomtörténet című nagyhatású könyvével, mely 1992-ig tíz kiadást ért meg. A szerző Molnárt az „export-dráma” fejezetben tárgyalja, s bár tartózkodik mindenféle politikai indíttatású bírálattól, a következőket írja Molnár Ferencről: „A színpad bámulatos virtuóza, fegyelmezettsége és ökonómiája mintaszerű. De ha művét a színpadtól elvonatkoztatva tekintjük, nem sok marad. Alkotásán végighúzódik bizonyos enyhe, színpadi használatra való, komolyan nem veendő szimbolizmus, ég és pokol, angyalok és ördögök sűrű alkalmazása, problémái néha etikai problémáknak látszanak, de általában valami langyos kispolgári megbocsátásban oldódnak fel. Szimbolikája az érzelmes, de nem túl értelmes publikum szája íze szerint elvizesített változata a korabeli nagy drámaírók, Ibsen, Maeterlinck és Hauptmann szimbolikájának”. Szerb Antal Molnárnak azokat a darabjait tartja legtöbbre, „melyekben nagyszerű öntükrözéssel, Pirandellót messze megelőzve, magát a színpadot teszi a színpad tárgyává: a Testőr, Színház címmel összefoglalt három egyfelvonásosa és a Játék a kastélyban.” Fiatalkori darabjait és karcait pedig „dokumentumszerűen érdekesnek” tartja. Megállapítja, hogy Molnár darabjai „áttörték a korlátokat, amelyek a magyar irodalmat a külföldtől elzárták”, de még csak hipotézist sem kockáztat meg a nemzetközi siker okairól.

1937-ben Schöpflin Aladár sem vélekedik róla kedvezőbben A magyar irodalom története a XX.században című könyvében. Szerinte „nem emelkedik témái fölé…az eszközeit biztosan használó színházi ember lefogja a költői szárnyalását… polgári drámaíró, aki csak elmésségével, írói kultúrájával, színpadi ösztönének élénkségével emelkedik ki közönségéből, nem érzelmi életének gazdagságával és gondolkodó elméjének szárnyalásával.”

A „magas irodalmat” megtestesítő Nyugat körének viszolygása Molnár Ferenctől és korabeli közönségétől napjainkig érezhető. Bár A magyar irodalom történetei című háromkötetes, nemrég megjelent, reprezentatív irodalomtörténetben két szerző (Bécsy Tamás és a kötet egyik szerkesztője, Veres András) is önálló fejezetben foglalkozik vele, előbbi az 1902 és 1917 közötti középfajú drámákat tekinti át Molnár ürügyén, és Veres pályaképében is fanyalgással keveredik az elismerés. Sokatmondó tény, hogy e „posztmodern” szemléletű irodalomtörténetnek az 1920-tól napjainkig terjedő időszakot feldolgozó kötetében Molnár Ferenc neve jóval kevesebbszer fordul elő, mint a szintén termékeny színházi szerző Németh Lászlóé, Füst Miláné vagy Örkény Istváné. Úgy tűnik, míg drámaíró vetélytársai annak idején nemzetközi sikereire, illetve jövedelmére voltak féltékenyek, az irodalomtörténészek pedig évtizedeken át politikai stigmákat ragasztottak ár, és napjainkban, több mint fél évszázaddal a halála után sem tekintik „kánonteremtő” alkotónak Molnárt. Nyilvánvalóan lehet valami életművének üzenetében, ami talán a hatása szempontjából alapvetően fontos, de amiről a legműveltebb irodalmárok soha nem akartak tudomást venni, ez ért sütötték rá az „üres színpadi virtuóz” bélyegét.

Egészen más ideológiai premisszákból kiindulva bírálta Molnár Ferencet a baloldali kritika, melynek képviselői már 1919-ben, a Vörös Újság hasábjain pálcát törtek „polgári csökevénynek” tekintett életműve felett. Magyarországon az 1945-öt követő évtizedekben az elismeréshez fanyalgás társult, a baloldali kritikusok szemére vetették, hogy életműve „nagypolgári”, azaz nem szólalnak meg a „dolgozó osztályok”, nyomát sem lelni a munkásság és a parasztság gondjainak. A „pártos esztétika” hívei visszatérően kifogásolták, hogy „csillogó, helyenként sziporkázó”, „szellemes, de felszínes” „elmegy a „könnyű szórakoztatás” irányába. Ezt az évtizedekig érvényesülő felfogást foglalta össze Osváth Béla a Magyar irodalom történetének 1966-ban megjelent, Szabolcsi Miklós által szerkesztett hatodik kötetében: „A polgári Magyarország legsikeresebb színpadi írója…(…) A dialógus – t.i. Molnáré – a színpadi hatáskeltés elkápráztató bűvésztudománya. Minden mondat, minden szó hatása mértani pontossággal kiszámított. S talán éppen ezért, mindaz, ami a színpadon történik, begyakorolt bűvészmutatványnak hat. Nem hordoz nagy gondolatot, nem az ember lehetőségeit vallatja, nem merül mélyre, csak a színpadi szituáció és hatása érdekli, s nem tárja fel az alakok pszichológiáját, gondolkodását. A nagy színpadi játék lehetősége mutatvánnyá szelídül.”

Marxizmus és a cionizmus

Dr. Neumann Mór és Wallfisch Jozefa 1878. január 12-én, Budapesten született gyermeke 1896-ban vette fel a Molnár nevet, amikor újságíró lett. Figyelemre méltó tény, hogy ő irodalmunk első, jelentős alkotója, aki a fővárosban, a hihetetlen lendülettel fejlődő, elmagyarosodott metropolisban született, és meghatározó gyermek– és ifjúkori élményeit itt szerezte. Ekkoriban, vagyis az 1890-es években két jelentős, világnézetén nyomot hagyó hatás érte a szülői házban: a marxizmus és a cionizmus. Mivel ritkaságszámba ment, hogy ezekkel az eszmékkel már a századfordulón megismerkedjen egy pesti fiatalember, érdemes kitérni a forrásokra. Dr. Neumann Mór évtizedeken át a Ganz-gyár üzemorvosa volt, jól ismerte a gyár szakszervezeti vezetőit, akik bejáratosak voltak hozzá. Bizonyára a fiatal Molnár is sokat hallgatta ezeket az embereket, ismerte felfogásukat a proletariátus küldetéséről, a munkások nehéz sorsáról, kiszolgáltatottságukról.

Max Nordau

A munkások, és az alacsonyabb néposztályok életének ismerete köszön vissza Molnár számos darabjában, és prózai művében, a Pál utcai fiúktól Az üvegcipő című darabjáig. Ezzel együtt Molnár nem lett szociáldemokrata, elutasította a szociális utópiát, illetve a radikális emancipációnak azokat a változatait, melyeket a nemzetközi és a magyar baloldal képviselt. Hasonlóképp elvetette Molnár a cionizmust, a zsidóság disszimilációjának ideológiáját, bár a cionisták által felvetett problémák közelről érintették. Valóban leküzdhetetlen-e és végzetszerű az antiszemitizmus Magyarországon is, úgy, ahogy a cári Oroszország pogromjai, a németországi és ausztriai fejlemények, és a Molnár által közelről megismert franciaországi Dreyfus-per alapján a cionisták állítják? A Palesztinában létesítendő zsidó állam gondolatát nem kisebb személyiség hozta be a szülői házba, mint Max Nordau, a cionizmus egyik „alapító atyja”, Herzl Tivadar legközelebbi munkatársa, eszméinek továbbvivője. Erről Molnár Erzsébet, az író húga számol be emlékirataiban.

Nordau Neumann doktor barátja volt, és gyakori beszélgetéseiknek Molnár is tanúja volt. De ahogy a munkásosztály küldetésébe vetett hitet nem vette át az apját látogató szakszervezeti vezetőktől, ugyanúgy megvalósíthatatlan utópiának tekintette a cionizmust is, a magyar zsidók túlnyomó többségéhez hasonlóan. (Megjegyzendő, hogy Molnár közeli íróbarátja, Heltai Jenő Herzl Tivadar unokatestvére volt, és ő sem lett cionista.) A radikális disszimilációval, a Palesztinába való kivándorlással, és az új haza megalapításával szemben Molnár, mintegy az apai tekintély ellen lázadva, a reális asszimiláció lehetőségeit kutatta. Vagyis életművében végig szembenézett azzal a valóban lényeges, és a huszadik század folyamán oly tragikus válaszokhoz vezető kérdéssel, hogy van-e a zsidóságnak jövője Magyarországon, illetve Európában? Molnár a disszimilációval saját hazafiságát állította szembe, hitét a magyar nemzetben, melyet számára a Kossuth-kultusz testesített meg. Erről az 1933-ban született Zöld huszár című kisregényében a következőket írja: „A bronz Kossuth aranybarnán csillog fölöttünk a napfényben, szónoki gesztusra emelve jobbját. Balja kardja markolatán nyugszik. Előtte ünnepi emelvény, nemzetiszínnel bevonva. Kellemes őszi idő van, a kisvárosban nyugalom, vasárnapi csend, az ünnepi szónokok minden szava tisztán és messzire hallatszik. Édes, szép ünnepélyesség ez, lassan úszó fehér felhők alatt, örök szerelmem, Kossuth lábai előtt.”

A huszadik század folyamán a méltatók többsége a lelkes a rajongás, illetve az irigység hangján szólt Molnár páratlan színműírói teljesítményéről, és annak hazai és külföldi fogadtatásáról. De az említett kritikák (akár jobb-, akár baloldalról érkeztek) képtelenek voltak válaszolni arra a nyilvánvaló kérdésre, hogy mi volt az oka annak – természetesen Molnár átütő tehetségén kívül –, hogy művei olyan hihetetlenül nagy visszhangot keltettek Magyarországon, illetve az európai (elsősorban a német, osztrák és olasz) közönségben? Tanulmányomban Molnár Ferenc 1918-ig született életművének elemzése alapján igyekszem „megoldani a rejtélyt”. Kiinduló hipotézisem, hogy központi témája – a zsidó asszimiláció lehetőségei, bizonytalan perspektívái – elemzésével legalább két évtizeddel megelőzte korát. Így amikor ez a neurotizáló kérdés a világháború után, a húszas évek években a közvélemény érdeklődésének gyújtópontjába került, problémaérzékenysége és brilliáns színpadi technikája révén a világ egyik legnépszerűbb színpadi szerzőjévé vált. Egész életében izgatta az identitás átalakításának, a környezet és a jellem egymásra hatásának problémája, melyet klasszikussá vált, fiatalon írt ifjúsági regényében, a Pál utcai fiúkban, és a pályája végén írt Egy, kettő, három című egyfelvonásos komédiájában egyaránt megörökített. Állíthatjuk, bár ezt konkrét nyilatkozataival nem, csak életművével támaszthatjuk alá, hogy az „azonosság és másság” témája, mely az asszimilációs problémában gyökerezett, egész életében „elvi megfontolásból” foglalkoztatta.

Molnár Ferenc pályájának leglátványosabb része színpadi munkássága, de emellett prózaírói és hírlapírói életműve is lenyűgözően gazdag. Úgy gondolom, hogy Molnár Ferenc életművét célszerűbb prózaírói munkássága, mindenekelőtt a felnőtteknek szánt regényei felől megközelíteni, melyek „kulcsot adnak” színműveinek értelmezéséhez. Kisregényeiben, és kevesek által ismert Andor című nagyregényében tükröződik felfogása a világról, a századelő fantasztikus szellemi virágzást produkáló Budapestjéről, illetve saját életéről, vágyairól, és félelmeiről. Prózai műveiben találjuk meg azokat a motívumokat, mindenekelőtt a férfi-nő kapcsolat hihetetlenül érzékeny, társadalmi közegbe ágyazott, drámai feszültségű ábrázolását, melyet a színpadra is „átemelt”, s rendkívüli sikereket aratott vele.

Pelle János: Zsidó gombolyag. Ráday Könyvesház, 2007. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

…

A feltételezett teret – tornác? – kétdimenzióssá teszik a virág girlandok. Feltünő, hogy a korlát mögött fut a legközpontibb szál, és nem bújik át, nem válik háromdimenzióssá a kép. Nyilván erős iszlám hatásra gyanakodhatunk, valahol az arabeszk hagyományában keresve előképet.

Ennek a térszervezésnek némileg ellentmond a központi üres térben lebegő két madársziluett. Méretezésük, egymáshoz és a nézőhöz fűződő viszonyuk a hagyományos európai perspektíva törvényeit követi. Megjelenítésük, szublimált, leegyszerűsített fogalmazásuk viszont ázsiai, ezen belül japán, talán zen értelmezésre ad lehetőséget.

A két főalak a klasszikus giccs – ma már kedves – törvényeit követi. Figyelemre méltó alkotói döntés eredményeként a puritán színkezelés adta lehetőségeken belül a nagyrészt zöldben tartott férfi haja, nyakkendője és kétsoros zakójának gombjai megegyeznek a nőalak megjelenítésére használt bordó?, piros? cérna színével. A zöld, diszkréten, csak a plisszírozott szoknya szegélyén jelenik meg. A két szín kölcsönös használata ábrázolja az “egybefonódás” rejtett, ám mégis kiolvasható erotikus üzenetét.

És ezen a ponton érjük el a mű valódi tartalmát, egyben sikerének titkát is. A névtelen mester, aki követi az előnyomás adta lehetőségeken belül a tágasabb terv, az Opera Magna törvényeit, a színkezeléssel árulja el személyes viszonyulását: vágyik a nagy egyesülésre, ezt kívánja az ifjú párnak, és talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt sejtjük, hogy magának is.

A hivatkozott gerlepár látványa némileg megzavarja a felkészületlen nézőt, megejtően fecskeszerűek, de lehetséges, hogy zoológiai képzetlenségünk okán nem ismertük fel a magyar vidék “villásfarkú gerlepár” néven ismert emblematikus madarát.

Ismereteink szerint ez a rurális alfaj teljesen domesztikált, csak ember közelében él meg . Legfontosabb élettere nyáron a nyárikonyhák, télen belépők, konyhák, átjárók, néhol kamrák, élelmiszer tárolására használt helyiségek kies világa. Polcok, stelázsik szélén fészkel kisebb, karcsúbb testű rokonuk, csíkszerű telepeket alkotva. A gazdaállatnak tekinthető ember, és szűkebb környezete együtt lélegzik, egymásból és egymásért él, megteremtve zaklatott korunk számára az ökonomikus életszervezés követendő példáját…

…

Zsidó gombolyag

Az egészet természetesen képtelenség felgombolyítani, ez a könyv sem vállalkozik rá. De már az sem lebecsülendő teljesítmény, ha valaki kísérletet tesz egy-egy kiemelkedő alkotó életművének elemzésére. A kötet egy hosszabb hosszabb tanulmányban foglalkozik Molnár Ferenc életművével valamint Kertész Imre Nobel-díjas regényével, a Sorstalansággal.

További, történeti és a szociálpszichológiai megközelítést ötvöző tanulmányok foglalkoznak a Kristályéjszaka nemzetközi visszhangjával, az 1942 és 1944 között működő Magyar Szabadság Rádióval, Szolzsenyicin kevés visszhangot kiváltó zsidó-orosz történetével, a tömegek lélektanával, a cigányok egyistenhitével, hisz ezek a témák is fontos szálai a „zsidó gombolyagnak”, és olyan kérdésköröket érintenek, melyekre érthetően érzékenyek mindazok, akiket a huszadik század legnagyobb traumája, a Holocaust közelről érintett.

S hogy mindezen írások után hogyan következhet a Kastély a Kárpátokban című komédia?

Pelle János, a kötet szerzője így válaszol erre a kérdésre: “Arra a következtetésre jutottam, hogy a rendszerváltás autentikus műfaja a drámai szatíra, a zsidó gombolyaggal való felelőtlen játszadozás, az elfojtott, kibeszélésre váró traumákkal való manipulálás szálai időközben annyira körénk tekeredtek, hogy sejtelmünk sincs, hogyan szabadulunk ki belőle. ”

Pelle János: Zsidó Gombolyag (Ráday Könyvesház, 2007. Ára: 2000 Ft.) Vásárolja meg a Ráday Könyvesházban! (1092 Budapest, Ráday utca 27.)

Pelle János megjelent könyvei

• Rousseau világa (1983)
• Bilincs és ragasztó (novellák, 1983)
• Ész és szenvedély – irodalom és filozófia a francia felvilágosodás korában (1984)
• Párhuzamos nekrológok (regény, 1984)
• A diplomák inflációja (1986)
• Feszített tükör (novellák, 1987)
• Casanova, vagy a 18. század egy kalandor szemével (1987)
• Az utolsó vérvádak – Az etnikai gyűlölet és a politikai manipuláció kelet-európai történetéből (1995)
• Antiszemitizmus és totalitarizmus (1999)
• A gyűlölet vetése – A zsidótörvények és a magyar közvélemény 1938-1944 (2001, angolul is 2004)
• Jászi Oszkár (2001)
• Lencse alatt (regény, 2003)
• Bosszú és kegyetlenség – Az emberi gyűlölet kultúrtörténete (2006)

…

A beszéd régebbi képességünk. Teljesítményünk? Az olvasás a beszédre épül: a jelekkel rögzített beszéd értése, a jelekkel kódolt beszéd visszafordítása beszédre. A beszéd tágabb értelemben mondandót, mondanivalót takar. Már kezdetekben is így értették. A kép-jel verbális értelme sokáig együtt élt a képpel és sokáig ábrázolás és jelentés elszakíthatatlannak tűnő kapcsolatban álltak egymással. Beszélő képeket ma is használunk, elég rájuk nézni, értjük őket: csúszik az út, jobbra kell fordulni, dohányozni tilos. Nem kell kimondanunk hangosan, beszéd nélkül is értjük.

Az olvasás története ismeri azt a szép pillanatot, amikor a feljegyzés szerint Ambrus, Milánó püspöke „csak nézte” az írott szöveget maga előtt, de nem „olvasott”, vagyis nem mondta fel hangosan, mégis értette. Megszületett a modern, újkori olvasás. Mint minden fontos emberi találmány, nem tűnt el a kép-jel, párhuzamosan tovább élt, sőt a számítógépes ikonok új távlatot nyitottak történetükben.
Az olvasás képessége valóban megkülönbözteti az embert minden nem emberitől, az egész, általunk ismert és nem ismert nem olvasó univerzumtól.

Még érdekesebb az a különbség, ami az olvasó és a nem olvasó emberek között húzódik, arról nem is beszélve, hogy micsoda különbségek vannak az olvasók között: ki, mikor, mit igen és mit nem? Egyének és közösségek története értelmezhető ebből a nézőpontból. A tudás, az ismeretek, a tapasztalatok rögzítése, tanulmányozása, megújítása, meghaladása már régóta nem képzelhető el olvasás nélkül.

Ezért fontos a gyerekek olvasása. Mindig nehéz, közösségi feladat volt megtanítani őket olvasni. Nincs is olvasás úgy, mint történetileg állandó, vagy befejezett forma. Mindig újra tanult és a körülményekhez alkalmazkodó módszerről-képességről beszélhetünk.

Kezdetben vala a beszéd. Az élő nyelvet is tanuljuk. Erre épül/het a jelekkel virtualizált beszéd, az írás és annak dekódolása, az olvasás. Az újkori nyelvek az írott forma alapján váltak egységes jelrendszerré. Az újkori nyelv az irodalmi nyelv. Szabályozott, pontos, mindenki által érthető, szabványosított. Dialektusban, helyi nyelven általában csak beszélni lehet, írni nem. Ha már írni is lehet, akkor a helyi nyelv/dialektus megindult az önálló nyelvvé válás útján, túllépi határait, folyamatos párbeszédbe kerül a külső világgal, amitől megkülönbözteti magát és amivel ebben a különösségben kooperál.
A gyerek először közvetlen környezetének nyelvét tanulja meg.Ha ez a nyelv irodalmi, akkor könnyű dolga lesz az írás-olvasással, ha nem, akkor nehéz. A beszéd és az olvasás kultúrája szervesen kapcsolódik egymáshoz. Nem azonos, de elválaszthatatlan. Ahogy a törzsfejlődés elemei épülnek egymásra: a régebbi, az alap-réteg nem fejletlent jelent és nem is kihagyhatót, meghaladhatót. Az írott és a beszélt irodalom újra és újra keresi egymást. Minden író érzi, átérzi a két lehetőség különbségét, összetartozását.

Az ember beszél. Az ember ír. Az ember olvas.

Már, még, mindig.

…