Nádler Róbert: A Kálvin tér

Bár nem volt konkrétan megadva, hogy a bíráló bizottság milyen helyszíneket látna szívesen, azt azért lehetett tudni előre, hogy milyen képpel érdemes egyáltalán elindulni: elsősorban olyan műveket vártak az alkotóktól, amelyek épületeket és utcákat ábrázoltak. Ligeti Antal, aki az egyik legnevesebb művész volt az indulók között, és aki két pályaművével valósággal keretbe foglalta a fővárost, hiszen északról és délről is készített vázlatokat – talán szándékosan – eleve kizárta magát a díjazottak közül, a bizottság ennek ellenére mégis megfestésre javasolta az egyik képét.

A Kálvin teret négy művész érezte megörökítésre méltónak, és ez kettőjük számára komoly sikert eredményezett. Nagy meglepetésre az a Nádler Róbert nyerte meg a fődíjat, aki épphogy csak elindult művészi pályáján, Molnár József pedig harmadik lett.

Az, hogy többen is a Kálvin teret választották képük témájának, nem volt véletlen. 1874-ben Ybl Miklós tervei alapján itt készült el az Első Pesti Hazai Takarékpénztár négyemeletes épülete. 1883 októberében avatták fel az előtte álló Danubius-kutat, és állt már az Üllői út 2-4. szám alatt a későbbi Magyar-Hollandi Biztosító Rt. székháza is. A háromemeletes lakóházat Németh Samu építtette Bergh Károly tervei alapján az 1860-70-es évek fordulóján, és 1911 és 1946 között volt a biztosítótársaság székháza. Az épület udvarának beépítése nyomán itt nyitották meg a 30-as évek végén Budapest egyik legszebb moziját, amely kisebb megszakításokkal a mai napig üzemel, jelenleg Vörösmarty néven.

A Kálvin térnek az Üllői út és a Ráday utca által határolt részén 1913-ban Hüttl Dezső tervei szerint épült az egykori Gazdák Biztosító Szövetkezetének székháza. A ház elődjét, egy kétemeletes lakóházat Ybl Miklós tervezte 1862-ben, lebontására félszáz évvel később, 1912-ben került sor.

A Kecskeméti utca és a Múzeum körút sarkán 1863-ban épült Ybl harmadik jelentős műve a téren, a Geist-ház. Földszintjén működött az 1870-es évektől a híres Bátho­ry-féle kávéház, amelynek utolsó tulajdonosa Bajor Gizi édesapja, Beyer Marcell volt. A tér rendezése és további parkosítása az 1880-as évek második felében fejeződött be, úgyhogy igazán harmonikus képet nyújtott a látképpályázat idején. Ez az állapot, ha eltekintünk az egyre áttekinthetetlenebb sínhálózat kialakításától, egészen Budapest 1944-45-ös ostromáig megmaradt.

Nádler győzelme a körülményeket ismerve azonban mégsem volt annyira meglepő; mintha csak neki írták volna ki a pályázatot. Tekintettel építész múltjára (Münchenben és Bécsben végzett építészeti tanulmányokat) igazán nem okozott neki komoly gondot épületek megörökítése – más építészek megbízásából is gyakran festett látványterveket -, és ha még azt is számításba vesszük, hogy nagy erőssége az akvarell volt, egyáltalán nem lehet csodálkozni sikerén.

Gönczi Ambrus, Várnai Vera, Winkelmayer Zoltán: Festői Ferencváros. Ráday Könyvesház, 2006. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

Fliesz Rezső grafikája

A háttérben, a Ferenc József híd felől, éppen a térre ér egy omnibusz; szemből felénk halad egy lóvasút; a Ráday utca elején, a magkereskedés előtt pedig egy fiáker parkol. Az omnibusz-közlekedés 1832 nyarán indult meg a fővárosban. Ezek a lóvontatású társaskocsik voltak a szó szoros értelmében vett első tömegközlekedési eszközök, mivel egyszerre szélesebb rétegek számára tették lehetővé az utazást.

A Nyugati pályaudvar, a Városliget és az Orczy kert felé közlekedő társaskocsik állomáshelye a Két Pisztoly vendéglő előtt volt. A Kálvin térről omnibusszal el lehetett jutni ezen kívül a budai Császár fürdőbe, Kőbányára, valamint Kispestre is.

Az omnibuszok mellett konflisok és fiákerek szállították az utasokat. Ezek voltak a mai taxik elődei; az előbbiek egyfogatú, az utóbbiak pedig kétfogatú bérkocsik voltak; ugyanannak a fiákeresnek volt nyári, nyitott, és téli, zárt kocsija is.

Az első lóvasút, amely a Kálvin térről a Kiskörúton és a Váci úton át Újpestig közlekedett, 1866. augusztus 1-jén indult meg, egy vágányon, kitérőkkel; kettős vágányú pálya 1870-től épült a fővárosban. Az egykocsis járművek személyszállításra, a kétkocsis szerelvényeket teherszállításra használták. Az első és a másodosztály a kocsin belül, míg a harmadik a nyitott tetőn volt berendezve. 1869. január 30-án indult meg a Kálvin tér és a Józsefvárosi pályaudvar közötti járat, a Lónyay utcai egyvágányú leágazást pedig, amely a Soroksári úton át a Gubacsi határcsárdáig (Közvágóhídig) közlekedett, 1876. június 17-én adták át a forgalomnak. A járatok reggel 5, illetve 6 órától este 9-10 óráig általában tizenöt percenként közlekedtek, a viteldíjat távolság szerint állapították meg. A budapesti lóvasút Európában a nyolcadik volt.

A lóvasút vonalainak villamosítása az 1890-es évek közepén kezdődött; ennek következtében át kellett térni a normál (1435 mm-es) nyomtávra. Az első ilyen villamosvasút 1889-ben indult a Kálvin térről a Baross utcán a Józsefvárosi pályaudvarig. Ez azonban nem a korábbi lóvasút átalakításával jött létre, hanem teljesen új fejlesztés volt; a lóvasút pályája 5-6 évig még ott húzódott a villamosé mellett.

Az 1900-as években a Kálvin tér már jelentős közlekedési csomóponttá vált, lassan inkább pályaudvarra, mint belvárosi térre emlékeztetett. Nem véletlenül nevezték sokáig a pesti zsargonban Sín-térnek: itt haladt át a Fővámház és a Nyugati pályaudvar közötti járat, és innen indult a Kerepesi úti (végállomás: a Cinkotai HÉV-végállomás), az Üllői úti (végállomás: Nagyvárad tér), az Orczy úti (végállomás: Kőbányai út), valamint a Lónyay utcai vonal (végállomás: Boráros tér). Jól illusztrálja ezt az állapotot egy 1905-ös karikatúra, amely a Borsszem Jankóban jelent meg: a szegény lovas rendőr, miközben áthalad a téren, semmi másra nem tud figyelni, csak arra, hogy el ne gázolják.

Gönczi Ambrus, Várnai Vera, Winkelmayer Zoltán: Festői Ferencváros. Ráday Könyvesház, 2006. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

Feszl Frigyes festményén még a Vásárcsarnok elkészülte előtti állapot látható.

A tér egyik nevezetessége az Ybl Miklós tervei alapján 1871-74 között megépült Fővámház. Van azonban a téren egy másik, a festők figyelmét és érdeklődését szinte minden időszakban felkeltő épület: az 1897-ben megnyílt Központi Vásárcsarnok.

A főváros törvényhatósági bizottsága 1892 augusztusában írta ki a tervpályázatot a Központi Vásárcsarnok megépítésére, amelyre kilenc pályamű érkezett. A három első helyezett közül végül, külön szavazáson, Pecz Samu műegyetemi tanár kapott megbízást tervének kivitelezésére. 1894-ben indult meg az építkezés, amelynek átadását a millenniumi ünnepségekre tervezték.

A megnyitás körül azonban akadt némi bonyodalom. A tervezett megnyitó előtt tíz nappal tűz keletkezett a csarnokban, szinte az egész épület megrongálódott. Talán szándékos gyújtogatás, talán egy hanyag munkás figyelmetlensége okozhatta, mindenesetre a tűz okára soha nem derült fény. Végül a vásárlóközönség előtt csupán 1897 februárjában nyílt meg a helyreállított Központi Vásárcsarnok. Az év májusában nagy esemény szemtanúi lehettek az árusok: maga I. Ferenc József tett látogatást az új épületben. Látva a gyönyörű, Zsolnay-majolikás csarnokot, a király elégedetten, dicsérő szavakkal távozott.

A Központi Vásárcsarnok árusításának rendjére már 1896-ban szabályzatot hoztak. A bérleti díjak igen különbözők voltak. Legtöbbet, valószínűleg a hűtőrekeszek miatt, a halárusoknak kellett fizetniük, legkevesebbet a tejtermék-, kenyér-, a gyümölcs- és zöldségárusoknak. Ha a bérlő nem fizette ki időben a bérleti díjat, áruját lefoglalhatták. A csarnok nyáron, hétköznaponként hajnali 5 órától délig, majd délután 4 és 7 óra között volt nyitva, télen ennél rövidebb ideig. Az áruk csak éjjel érkezhettek a Duna-partra.

Az árusítás rendjének kialakításakor számos higiéniai szabályt vezettek be. Ma már érdekességként hat, hogy baromfit nem lehetett az épületben szabadon elengedni. Csak 5 kilogrammnál kisebb súlyú húst, zsákban csomagolva és egészségügyi bizonylattal igazolva lehetett a csarnokba küldeni.

A csarnokba a Sóház utcánál vezették be a vasutat, amely 10% kedvezményt adott az ide szállított áruknak. A Vámház téri csarnok szinte egész Budapestet ellátta portékával. Külföldre, Bécsbe, Párizsba, Drezdába is küldtek innen árukat.

A Központi Vásárcsarnok egészen az 1930-as évekig Budapest központi élelmiszercsarnoka és nagybani piaca volt. A második világháborúban súlyosan megrongálódott épületet az 1950-es években állították helyre. A kilencvenes évek elejére azonban ismét életveszélyessé vált, ezért bezárták. A rekonstrukció 1994-ig tartott, és ma szinte eredeti pompájában ragyog Budapest egyik legszebb épülete, az I. számú Vásárcsarnok.

Gönczi Ambrus, Várnai Vera, Winkelmayer Zoltán: Festői Ferencváros. Ráday Könyvesház, 2006. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

Istokovits Kálmán: Ferenc József híd

Az országgyűlés azonban csak 1893-ban döntötte el véglegesen, hogy teljesíti a lakosság óhaját, mégpedig mindjárt duplán jutalmazva türelmüket. A Fővám téri és az Erzsébet híd építésére a kereskedelmi miniszter 1893. július 26-án közös nemzetközi pályázatot írt ki, amelyre 71 pályamű érkezett, ebből 21 az előbbire. A pályázók között a legkiválóbb magyar építészek mellett neves amerikai, angol, francia, olasz, orosz és osztrák tervezők is képviseltették magukat.

A pályázatot és a vele járó 30 000 korona jutalmat Julius Kübler, az esslingeni gépgyár főmérnöke nyerte el. A bíráló bizottság mindazonáltal a benyújtott pályaművek egyikét sem találta módosítások nélkül kivitelezhetőnek, ezért a második díjas Feketeházy János anyagának felhasználásával újabb terv elkészítésével bízta meg a külön erre a célra létrehozott hídépítési osztályt. A végleges változat jóváhagyása után az építkezést 1894. szeptember 1-jén kezdték meg, a hidat pedig 1896. október 4-én adták át.

A legenda szerint az utolsó szegecset maga Ferenc József ütötte be egy 45 tonnás kalapáccsal. A pesti oldalon felállított sátorban megnyomott egy gombot, aminek hatására a rettenetes szerszám hivatalosan is pontot tett a nagyszabású vállalkozás végére. Az ezüstszegecs sokáig dacolt az idővel, túlélte a híd 1945-ös felrobbantását is, ám 1956-ban nyoma veszett. Mára csupán a pótszegecs pótszegecse maradt meg, mivel az első pótlás is hasonló sorsra jutott, mint az eredeti. A szegecs holléte azóta biztonsági okokból nem publikus.

Budapest legrövidebb hídjánál az úgynevezett Gerber-tartó, a kéttámaszú befüggesztett tartóelemek alkalmazása a maga korában forradalmian új, bravúros megoldásnak számított. Ennek volt köszönhető az, hogy a híd ideiglenes helyreállítása viszonylag gyorsan megvalósulhatott. 1945. március 15-én már használhatóvá vált, igaz, hogy a következő évi jégzajlás elvitte a helyreállított hídrészt. A végleges újjáépítést Haviár Győző és Sávoly Pál tervei alapján a MÁVAG végezte; a hidat 1946. augusztus 20-án adták át újra, már Szabadság néven.

A hidat ábrázoló festmények érdekessége, hogy mindegyik nagyjából ugyanakkor, az 1930-40-es évek táján keletkezett. A művészek közül kétségkívül Istokovits Kálmán (1898-1990) tette a legtöbbet a kép megszületése érdekében, aki egy ködös napon fáradságot nem kímélve mászott fel a Gellért-hegy délkeleti bércére, hogy onnan vesse papírra az elé táruló látványt. Légiesen könnyed akvarelljén a ködbe vesző ferencvárosi rakpart épülettömbjét épphogy csak sejteti, az előtérben lévő rész anyagszerűségét viszont határozott ecsetvonásokkal jelöli. Istokovits egyik kedvenc témája a Duna, a folyót átszelő hidak, a rakpart megörökítése volt. Ezek hangulatát szinte minden napszakban és különféle fényviszonyok között is bravúros technikával tudta ábrázolni.

Gönczi Ambrus, Várnai Vera, Winkelmayer Zoltán: Festői Ferencváros. Ráday Könyvesház, 2006. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

Háry Gyula: A Boráros-téri híd építése

10 tervező 17 pályaműve érkezett be határidőre, de nem a díjazott tervdokumentációt valósították meg. Mégis érdemes talán megemlíteni, hogy az első díjat Kossalka János és Wälder Gyula, a másodikat Mihailich Győző és Kotsis Iván, míg a harmadikat Kis Jenő és Sávoly Pál pályaműve kapta. Végül a híd Dr. Álgyay Pál tervei szerint épült meg 1933 és 1937 között. A híd alapozási munkálatairól a rádió élő adásban közvetített, mégpedig úgy, hogy a riporter a Duna fenekére süllyesztett túlnyomásos kamrából követte az izgalmasan pergő események alakulását. A hátrányos terepviszonyok miatt a pesti hídfő feljáróját emeltebb szinten kellett kialakítani, emiatt az a Boráros téren áthaladva egészen a Mester utcáig benyúlt. A hídra felvezető rámpa két szárnya körülölelte a villamos hurokvágányát és végállomását, merthogy a nagykörúti villamos ekkor még itt fordult vissza.

A híd, valamint a budai oldalon álló tengerészeti emlékmű ünnepélyes átadására 1937. szeptember 12-én került sor. A híd névadója, Horthy Miklós kormányzó, saját kezűleg vágta át a nemzeti színű szalagot, és haladt át először Budáról Pestre a főváros új büszkeségén. Sajnos, eredeti formájában mindössze 1945. január 14-éig létezett: ezen a napon robbantották fel a visszavonuló német csapatok.

Magáról a hídról, illetőleg annak építéséről mindössze egyetlen képet sikerült találni. Háry Gyula (1864-1946), aki Budapest számos épületéről készített topografikusan igen pontos rajzot vagy festményt, a befejezéshez közeledő építési munkálatokról festette akvarelljét. A kép előterében a rendezetlen lágymányosi partszakasz, balra a háttérben pedig az Elevátor épülete látszik. A tengerészeti emlékművet a jobb oldalon lévő bozót teljesen eltakarja. Ez utóbbi egyébként igen impozáns építmény volt: egy stilizált hajóorr tetején hétméteres bronz szoborcsoport állt, a kompozíció mögött pedig a fiumei világítótorony  kicsinyített mása nyúlt a magasba. A talapzatban kis múzeum kapott helyet, amely a Monarchia haditengerészeti emlékeit őrizte. Az ostrom alatt ez is erőteljesen megrongálódott, helyreállítására pedig a történelmi események alakulása miatt már nem került sor.

Gönczi Ambrus, Várnai Vera, Winkelmayer Zoltán: Festői Ferencváros. Ráday Könyvesház, 2006. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

Ligeti Antal: Budapesti látkép

Ligeti valószínűleg az 1860-as évek közepén nyúlt először ehhez a témához, és akkor rajzolta első vázlatait a helyszínen. A látképpályázatra aztán elővette ezeket, majd újra feldolgozva beadta a bizottságnak. A más festményeken is szereplő állandó motívumok mellett az előtérben látható néhány pihenő ló – ezeket az uszályok vontatására használták. Magát az eseményt is lehet látni: a lócsoporttól a város felé eső uszályt pontosan ily módon juttatják rendeltetési helyére. A kép jobb oldalán feltűnik egy kis földszintes düledező épület, amely talán az egykori Pusztatemplomhoz címzett ház vagy fogadó lehetett, és valahol a mai Bo­ráros tér déli részén helyezkedett el. Maga a Pusztatemplom egyetlen korabeli ábrázoláson sem tűnik fel, a korabeli térképek tanúsága szerint a mai Ráday és Lónyay utca Boráros téri torkolatánál helyezkedett el.

Ha gondosan tanulmányozzuk a fővárost délről ábrázoló XIX. századi látképeket és az egykori forrásokat, azt látjuk, hogy a Ligeti és mások által megörökített Dunapart-kép többnyire meglehetősen idealizált, és nem a valódi viszonyokat mutatja.

Ágai Adolf visszaemlékezéseiben olvashatjuk, hogy bizony ez a terület a kőkockákkal kirakott kikötőt leszámítva „…a keleti rondaságnak volt panorámája. Rommá lett butor, viseltes csizmaszár, cserép, agyonvert macska s egyéb megnevezhetetlen lom és hulladék – szóval mindaz, amit egy város élete magából mint fölöslegest kilök, az ide került s kietlen dombok lánczolatában terpeszkedett végig, egész le a Sóházig, melynek helyén ma a Vámpalota terpeszkedik.” (Porzó [Ágai Adolf]: Utazás Pestről – Budapestre 1843–1907. Budapest, Fekete Sas Kiadó, 1998, 15.)

Ágai szavai egy kis kiigazításra szorulnak, ugyanis a Vámpalota helyén egy dohányraktár állt, a sóház épülete pedig a Fővám tér belvárosi oldalán terült el. Ebben a hosszan elnyúló, alacsony épületben tárolták a szürke kockára vágott és bástyaformába összerakott kősót, amelyet a máramarosi bányákból szállítottak ide. A sókereskedelem mindig állami monopólium volt; a kereskedők a sót ilyen és ehhez hasonló sóházakban vásárolták meg, hogy azután továbbértékesítsék. Erre a tevékenységre ma már csak a Sóház utca és a Só utca elnevezés utal. A mai Vásárcsarnok helyén a sótisztek házai álltak, a dohányraktártól kissé délre, a Duna-part irányában volt a későbbiekben feltöltött Molnár-tó, amelynek kiterjedése a Duna vízállásától függően változott.

Gönczi Ambrus, Várnai Vera, Winkelmayer Zoltán: Festői Ferencváros. Ráday Könyvesház, 2006. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

Feszl Frigyes: A lágymányosi Összekötő Vasuti híd

Egy évvel később a helyzet örvendetesen megváltozott, és pályázatot írtak ki a híd megvalósítására. A beérkezett öt külföldi tervből a Filleul-Brohy-vállalat ajánlatát fogadták el; a szintén francia Cail et Cie-céggel közösen már 1873 őszén elkezdték az építési munkálatokat. A tervező személye nem ismert, a híd kialakítása során semmiféle esztétikai vagy városképi szempontot nem vettek figyelembe, tekintettel arra, hogy lakóterületet nem érintett. A pesti oldalon a sínek a Közvágóhídtól délre haladtak, a budai részen pedig a Nádorkert mellől a fehérvári országút közelében, a gyógyforrásoktól északra kapcsolódtak a Déli vasút pályájához.

A hidat 1877. október 23-án nyitották meg, ám hamar bebizonyosodott hogy a vasszerkezet a fokozódó igénybevételt nehezen bírja, és már 1897 és 1899 között meg kellett erősíteni. Egy vizsgálat azt is kimutatta, hogy a fellépő korrózió a szerkezet keresztmetszetét néhol 20%-kal is csökkentette. Megoldást kellett találni arra a problémára, hogy a hibákat kijavítsák, és a közlekedés is zavartalanul tovább folytatódjék. Úgy döntöttek, hogy készüljön egy teljesen új híd, mégpedig a régi mellett; ily módon mindkét feltételt teljesíteni lehetett.

A terveket a MÁV készíttette, és az 1910 és 1913 között folyó építkezést is a vállalat felügyelte Köbler Ernő vezetésével. A munkálatok során a pilléreket megtartották, a régi és az új közötti hézagot átboltozták, az eredeti felépítményt pedig lebontották. Az újonnan létesült hídon folyt a közlekedés egészen 1944. december 31-éig, amikor a visszavonuló német csapatok felrobbantották.

Feszl Frigyes (1821-1884) szívesen örökített meg építkezéseket, a vasúti összekötő híd építéséről több vázlata is fennmaradt. Ezeknek egy részét 1875 körül készítette, a partszakaszon jól látszanak az előkészületek, sőt az egyiken már a pillérek alapozása is megkezdődött. Valamennyi képen felismerhető a tábori kórház épülete, a háttérben pedig a Gellért-hegy masszív tömbje. Öt évvel később visszatért ide, és újabb vázlatokat rajzolt a már elkészült híd feljárójáról.

Gönczi Ambrus, Várnai Vera, Winkelmayer Zoltán: Festői Ferencváros. Ráday Könyvesház, 2006. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

Cserna Károly: Vásárcsarnoki életkép

„…Ott vannak aztán mindjárt a szomszédságban a gyümölcsös, zöldséges kofák beláthatatlan telepei elkülönítve szépen egymástól, tisztán, csinosan, példás rendben. Narancs, czitrom, alma, szamócza, cseresznye, spárga, retek, saláta, zöld borsó s minden egyéb gyümölcs és zöldség szép rendben roppant tömegekben sorakoznak egymás mellett s önként kínálják magukat a vevőnek… Különben a kofák is egészen átalakultak. Kétségtelenül nagyon hat rájuk, hogy most már nem a szeles, poros Dunaparton veszekednek roppant nagy foltos ernyőik alatt, hanem ott árulnak abban a fényes palotában, a mely majd két millió forintba került. Csak mégis fontos személyek hát ők, hogy a főváros ilyen tekintettel volt a kofa üzlet iránt! De a legjobban növeli önérzetüket az a czégtábla, a melyik mindenik áruló-helye felett, szép nagy betűkkel hirdeti, hogy itt Tóth Sára árul, amott meg Kis Mária vagy Werner Jozéfa. Mikor a vevőkben szünet van, egyik-másik elmerengve pillant csinos czégtáblájára, elgondolkozik a világ haladásán s így érzi, hogy lám biz ő is egyszerű piaczi kofából valóságos czégtáblás kereskedő lett! Ennek aztán öntudatára jutva, magától rá tér hogy most már illedelmesebb modor illeti meg, mint hajdanában, s habár tán még most kissé nehezére esik is az, de nyelvét igyekszik lehetőleg korlátozni, amiben – mellesleg megjegyezve – nem kis segítségére vannak a csarnokban uralkodó szigorú és tréfát nem ismerő rendszabályok is.”  (Vasárnapi Ujság, 1897, 23. szám, 369.)

Gönczi Ambrus, Várnai Vera, Winkelmayer Zoltán: Festői Ferencváros. Ráday Könyvesház, 2006. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.