CSEHY ZOLTÁN

Az antikvitás muzeális tárgyként jelenik-e meg előttünk, vagy ez a hagyomány azért lehet példátlanul inspiratív és aktuális, mert a távolság felszabadító erejű? Léteznek-e új Árkádiák, több ezer éves belakható szövegek? Mit gondolnak erről a költők? Mit gondolnak erről a tudósok? És mit gondolnak erről azok, akik egyszerre költők és tudósok is?

Mennyire közlékenyek a fordításmetaforák? Milyen szerepe van a sznobizmusnak a kulturális átörökítésben? Törvényszerű-e, hogy a latin-görög fordítás hordozza a legkonzervatívabb nyelvi megoldásokat? A műfordítás része a kortárs költészetnek? Vagy csakis a kortárs költészet a része? A kulturális átörökítésben vajon milyen szerepe van az erotikus ihletnek?

Mekkora teher a folyamatos múlt? És teher vagy áldás a Nyugat lenyűgöző fordítói öröksége…?

Metafora estek: 2009. április 17-én, 19 órakor, a Ráday Könyvesház melletti Képesház Galériában (Budapest, IX. Ráday u. 25.)

A rendezvényt a MASZRE támogatja.

…

Maja Solar

drágám
bocsáss meg amiért durva voltam a legutóbbi mailben
megbántam már
hogy lehülyéztelek meg locsogónak neveztelek
a te költői lényed néha
túlságosan is lírai és túlságosan érthetetlen
az én körmeimnek
drágám tényleg csak véletlenül mondtam
hogy idióta és éretlen tacskó vagy
mimikrit oltok a melankóliádba
gyógyíthatatlan allergiás vágyam hogy megégesselek
mint egy anya szerető mecénás
akármi
csak írj nekem továbbra is e-maileket
tartsd fenn a mi e-időnket és e-terünket
textusaink e-ejakulációját
a mítoszok féktelen burjánzását
drágám, ugye tudod
te és én elektroimpulzív módon szeretjük egymást
és én örökké várok rád
ameddig csak akarod drágám, te csak nyugodtan éld ki magad
vájjad más nőkbe fosszilis fogad
és élvezd a görögországi tengerparti nyaralást
talán majd küldesz nekem egy sms-t
egy részeg hajnalon
megírod benne, hogy csodálatos vagyok
ó drágám, alig várom
adj már magadról
életjelt
hogy az e-filmek tovább peregjenek
ó drágám
én bizony feleségül megyek hozzád és gyerekeket szülök neked
hiszen néha azt írod e-leveledben hogy erre vágysz
bár nem értem, miért kell férjhez mennünk és gyerekeket nevelnünk
és miért kell az örömünkhöz az, hogy ennek a mérkőzésnek a végén
kötelezően azt érezzük, gólt rúgtunk
pedig belefáradtunk a tündérmesékbe
és nem értem, miért rontott el engem a feminizmus és a tudomány
de ha te ezt mondod és ezt várod el tőlem, drágám
és ha mindenki ezt mondja és ezt várja el tőlem drágám
akkor biztosan bevállalom a terhesség kínját

míg te minden más nőt szeretsz és minden más költészetet
kivéve az experimentálisat
én drágám várlak
és nem, egyáltalán nem vagyok féltékeny
egyáltalán nem robbantanám a nőidet vagonszám
hogy lennének nevetséges meteordarabkák
és ne haragudj amiért azt mondtam rád hogy szarzsák
meg semmi plusz semmi
drágám, irtó szenvedélyes vagy, mikor locsogsz, olyan különleges
mikor elveszted a fejed mint a legyek
annyira zseniális vagy és kurvajól tudsz sztorizni
főleg részegen
és kissé beszívva
ó drágám, csak te gyere haza a görög tengerről
és légy újra közel
az én e-mail szívemhez
amely azért dobog
hogy az
az inboxomba hugyozz
ó drágám
én várlak és várlak
és ünneplem és dicsérem a körülményt, hogy ilyen sok húgy van
a betűidben
el ne hibázd drágám
az én e-számat

…

Miloš Latinović

A pocsék napokat –
a hidraulikus fúrógépnek a kalapács és véső zajával keveredő robajával, a másnaposság kínjaival, a váratlanul érkező forró széllökésekkel, a fogak közt csikorgó homokszemcsékkel, a nyár perzselő érintésével az arcomon, a fejfájással, a monszun rajtaütésszerű, a déli harangszó zengését is elfojtó támadásaival, az öngyilkos gondolatokkal, a zsíros, szúrós szagú verítékkel, amely a csuromvizes inget, mint valami plakátot, a háthoz, vállhoz ragasztja, a keserű szájízzel, az alkonyati hirtelen jégviharral, a fekete lyukakkal és a válságos percekkel, a hűvös éjszakai eső morajával, a közlekedési lámpa fényének piszkos vérével a vizes aszfalton, az ellenőrizetlen forrású, unalmas hírekkel és a nyilvánosság elé tárt bombasztikus meglepetésekkel együtt
– szeretem egyedül átvészelni…
…lecserélve a társasági élet pörgését a jelentéktelen sarki könyvesbolt jótékony csendjére, az új nap kakofóniáját a gesztenyefa lombjának védelmében feledett rozzant pad magányára, amely híven őrzi kódolt titkát a szerelmes extázisban kibukott szavainak és a lépései szinkópájának…
– Hol vagyok most?
– Milyen nap van ma?
Egyedül,
kő – kvarckő a gyors folyású, sekély patakban, amely, akár a verkli, ismétli a vízcsobogás örökké egyforma muzsikáját.
Szőke férfi a végtelen búzamezőben.
Egyedül.
Önmagának ismeretlen.
Másoknak idegen…
Menekülni nem tud,
dönteni nem akar.
Mégis, vannak olyan helyek (mint például Marquez Szerelem kolera idején című regényében a hotel, melynek fülledt kis szobái menedéket nyújtottak a szeszélyes és kifürkészhetetlen hegedűművész-költőnek, Florentino Arizának, vagy pedig a Volt egyszer egy Amerika… című film sötét, hasisfüstös, árnyakkal teli teaháza, amely a Robert de Niro alakította Noodles rejtekhelye volt), ahol elrejtőzhetsz, menedéket találhatsz az álomvilág varázserdejében.
Az élet álom.
Mégis, csak mások által boldogulhatsz, még ha oly jól is esik a magány, mint az ópium.
Mint egy árnyék, akkor,
kora este, pont abban a nehezen megragadható kis időszeletben, amikor hirtelen
minden meghal egy pillanatra,
elvonszolom magam,
csendben,
mint egy kivert kutya, undorító spicli,
szagom pecsétjét tapasztva az álomba merült házak falaira,
homályos és fájdalmas sóhajokba rajzolom lépteim,
közben a távolban fenyőtobozok hullanak,
mígnem a pislákoló fényű kávéházba érkezem, ahol ismerik a nevem,
s a természetem,
és átlátnak rajtam,
tudják, ma milyen italra van szükségem,
ahol ilyenkor nem bámulnak meg, és nem érdeklődnek az egészségem, a szeszélyes időjárás meg
a tegnapi rangadó eredménye felől…
ahol – ekkor, ezen a napon,
egyedül hagynak a démonaimmal, hadd morzsolgassam a szomorúság olvasófüzérét, mert ők is tudják, hogy senki sem képes a saját magánya felett virrasztani, ha nem tud undok lenni másokkal.
És csak ülök –
órákon, napokon, évszázadokon át –
eldübörögnek egymás után
a nyári vonatok, az esőzések, a havazások s a tavaszi hajók,
születések, háborúk –
halálok, játszmák,
órák, napok, évszázadok,
ez az idő mérhetetlen.
– Milyen nap…
Behúzódom a vállaim,
a karikás szemeim,
az inggalérom,
a cigarettafüst,
egy pohár vörösbor,
a bárpult mennyezetét tartó faoszlop mögé…
Emlékezem…
– Milyen nap van ma? – kérdezi a tükörképem.
– Olyan nap, amikor a színek meghalnak, s minden szürkévé válik – válaszolok neki halkan, és gyorsan, megszégyenülve visszahúzódok a csend barlangjába, mint a torreádor, aki az elmélkedés békéjébe vonul vissza, mielőtt büszkén kiállna a szarvak elé.
Az asztalokon felejtett poharakat lágy zene simogatta, a morajláson egy beszélgetésfoszlány szüremlett át.
Ott, a terem mélyén. Mintha rádióból szólna, mintha valamely rádiónovella részletei volnának, melyek régen, még a televízió hőskora előtt, a szombatok késő délutánjain elvarázsolták a nagynénéimet és a szomszédasszonyokat. Csendes párbeszéd, vallomás és bocsánatkérés, búcsú és elválás, ketten, egy nő és egy férfi, mindketten ott bolyonganak valahol az ifjúság és az érett kor határmezsgyéjén, a tomboló vágy és a tapasztalat óvatossága között.
Ismerem mindkettőt.
És a pincér is, ez a fáradt, álmatag, kedvetlen, borostás pincér is ismeri őket – bambusz és sör,
és ez a dohos, szürke város, ez is ismeri őket,
az éjszaka meg, ez a fekete, undok éjszaka, nem tudja őket elrejteni…
Mennyi szerelem és elválás.
Hosszú lajstrom – barátok és ismerősök nevei,
kifogások, sérelmek, beteljesületlen álmok és megvalósulatlan vágyak végtelen sora, porba hullott fogadkozások és megkövesedett átkok, tengernyi hazugság, meghiúsult elvárások, ocsmány szavak és szitkok…
Végül is…
A barátaim tapasztalata, az én tapasztalatom, az ő tapasztalata – hallgatás, menekülés, a találka telefonos halasztgatása, ne haragudj, ma nem lehet, nem bírom tovább, mi van veled, miért nem jelentkezel, nem volt időm, vártam rád, miért kérded, hisz itt vagyok, mi kell még, hát mi, kiábrándultsággá forgácsolódó türelem…
Fontosak-e hát a nevek…
Sonja, Jadranka, Irina, Beba, Peca, Saša, Bane…
Ennyi?
Ennyi.
– Milyen nap van ma? – kérdeztem.
Nem válaszolt.
– Mindkettőtöket szeretlek.
Téged jobban szeretlek, őt meg régebb óta.
Te vagy a pillanat intenzitása.
Ő az életem része.
Neked s nekem nincs közös jövőnk, csak gyönyörű, időtlen látomásaink vannak. Pillanatok. Szertefoszolhatnak és visszatérhetnek…
Láttam, egy könnycsepp gördült le az arcán és lehullott a márványasztal sík lapjára. És eltűnt… A gleccserről leváló jégdarab, amint alámerül a tengerben, és eltűnik…
De, a hullám, amely magába fogadja, visszafordíthatatlanul emelkedik…
Ekkor felállt és elment.
A nagykabátja gallérjába bukva, a tarka kínai esernyő védőpajzsa alatt, sietve, pocsolyákon és avaron át gázolva – nem figyelte az utat, mint aki menekül valamitől.
A férfi még ült egy darabig,
bambusz és sör,
majd fölállt, az asztalon hagyott némi pénzt és kiment.
Egyedül maradtam a kávéházban…
Kő a patakban…
Újra ugyanaz a melódia
és
a szégyenérzet e miatt a titkos beszélgetés miatt, melynek egyedüli fültanúja voltam…

…

Ivan Negrišorac

minden étkezés egyforma
a barátok régen elmentek üresek a tálak
az asztalon
szárad a jóízű főzelék nyoma
a kanalakon
szálak a hajából amellyel nárduskenettel megkent
lábát törölte
és sírt vígasztalanul a nárdusos bokát áztatva
mindenki magára maradt a koleszterintől való félelmével
és vérnyomáscsökkentő tablettáival
daloljunk újra korhely módra töltsük
a bort
noha „egy ti közületek elárul engem“
noha nem emlékezünk ki kötötte kendővel körül magát
hogy lavórral a kezében mindannyiuk lábát megmossa
így elválasztva a szklerózis áldozatai leszünk
egészen tehetetlenül
félek a pénztáros nevét elfelejteni
nehogy a meghívott vendégek közé vegyüljön és megismételje
„aki velem ette a kenyeret a sarkát emelte fel ellenem“
nem tudom hány temetés múlt el
s azt sem hányan maradtunk
de asztalomon minden vacsora az utolsó
tizenkét tányérból merítek
ugyanennyi villát kést érintek
szónoklatok az esküdtszék előtt üres gyomorral
„néktek is meg kell mosnotok egymás lábait“
szavak erőtlen
ráncos bőr izomtalan
beomlott sátorszerkezet

…

Franja Petrinović

Miért is panaszkodna? Nem öreg, de bizony nem is fiatal. Most indult el legjobb éveinek bizonytalan létráján. Szergejnek hívják: éppen boldog lett. Így időnként puszta unalomból áthuzgálja a dátumokat a naptárban. Minél többet próbál megtudni, annál inkább hallgatnia kell. Lakatot tesz a szájára. Szinte soha nem vesz részt a játékban. Nem volt választási lehetősége. Talán a bolygók téves állása miatt. Ki tudja, nem merne fogadni rá.

Itt élt, Újvidéken, a hirtelen felhúzott épületek lakótelepén, kukoricaföldekkel körülvéve, számos ruhaszárító kötéllel, egy csomó telegyömöszölt szemeteskukával, amelyeket éjszakánként fenékig föltúrtak, szétfeszített postaládákkal, melyek tartalmát szétszórták a bejárati lépcsőn. Egy sok tekintetben nem éppen ártatlan országban, ahol a kellemetlenségig keveredtek a meggyőződések, jelenségek és dolgok. Mondjuk, nem találta fel magát a legjobban. Vagy talán nem is akarta.

Nem élt teljesen egyedül. Habár úgy tűnt. Minden áldott reggel, mielőtt munkára ment volna, a felesége ébresztette, akit a konvencionális reggeli üdvözlés után csak a késő esti órákban látott újra, ahogy az improvizált konyhában igyekezett túlkiabálni a hangoskodó tábornokokat és az alakuló politikai pártok vezetőit. És úgy szaporodtak azokban a napokban, mint az épületek körül burjánzó gaz, a katonai rangok pedig csupán aprópénznek számítottak a leleményes cimborák közötti elszámolásban. Sehogyan sem sikerült lelepleznie azt a pillanatot, amikor feleségének szavai ólomsúlyúakká váltak, akár a macskanyávogással teli koromsötét éjszaka, álma pedig olyan nehézzé, mint a gyapjútakaró. Sokáig ébren maradt, ki tudja, milyen okokból.

Ebben az utóbbi tíz évben, hollóhajú feleségétől eltérően munka nélkül, ráérősen és világos cél nélkül élt. Istenem, hogy is lehet céltalanul élni? Szergej pedig éppen úgy élt. Ebben az utóbbi tíz évben, amire valamiféle gúnyos mélabúval emlékezett vissza, az asszony elviselhető könyörületessége, csendes szemrehányásai és fejcsóválásai mellett is figyelmesség övezte. Valószínűleg soha nem tette fel magának a kérdést, vajon megérti-e őt az asszony. Miért is tette volna? Sokkal egyszerűbb volt elvégezni neki bizonyos kis feladatokat, megjárni időnként a szomszédban lévő boltot, elvinni megjavíttatni a cipőt. Szeretett neki ezt-azt megtenni. A felesége pedig többnyire nem akart az ő szituációjáról beszélni, csupán néha szűrt ki néhány megjegyzést homályos elvárásokról, rejtegetni igyekezve a bizalom rég kialudt fényét.

Reggelente rendszeresen kivitte a szemetet, szinte rituálisan, és estélig többet nem tért vissza a bérelt lakásba. Riasztotta a megszürkült és kopott tapéták sivársága, különösen azokban a pillanatokban, amikor az ablakon keresztül beszűrődtek a reggeli nap sugarai. Fagyosság és bántó csönd. Ezért sietett el körüljárni az újvidéki utcákat. Kitartóan reménykedett abban, talán találkozik majd egy olyan személlyel, akinek éppen akkor szüksége lesz rá.

Rendszeresen olvasta ceruzával a kezében az apróhirdetéseket az újságban, munkát keresve, olykor szombat délelőttökön valamicskét dolgozott is. Behordta  a fát valakinek az udvarába, felvitt egy frizsidert vagy valamilyen szekrényt az ötödik emeletre. Olykor valamiféle váratlan felelősségérzettel gyűjteni kezdte a kartondobozokat, mintha a város tisztaságáért és rendjéért aggódna.

Többnyire munka nélkül és ráérősen keringett a város peremén, sűrűn figyelte a Dunát, a zavaros víz fölött egymást ijedten hívogató bíbiceket, olykor azzal a gondolattal foglalkozott, hogy halász lesz belőle. Vonzották azok a görnyedt alakok, akik órákon át kémlelik a vizet, belekövülve a némaságba. A szebbik foglalkozások egyike az ember életében.

Valami rendezetlen és nyugtalan harmóniával váltakoztak a napok, akárcsak egy boldog-szomorú dal melódiái. Mondhatnánk, már nyakig benne volt a munkanélküliségben, bár ez túl erős minősítés lenne, nem csak rá nézve, hanem azoknak a többségére is, akik azokban az években az utcákon csatangoltak, az értelem felé vezető valamiféle hasadék, szűk utcácska, elfeledett átjáró után kutatva. S mintha valaki tervezte és sokszorozta volna a sikertelenség okait. Olyan volt ez, mint amikor egy zavaros előcsarnokban  a földrengésre várakozva egymásnak ütköznek a munka után hitetlenkedve kutatók és a túlságos elfoglaltságukban is tétlenkedők. Ha olyan egyszerű lenne ezt a kollektív autizmust bemutatni, amely oly dominánsan jelen volt azokban az években, akkor az okokat is fel tudnánk sorolni. De nem tudjuk.

Több utalás és tény jelezte, hogy a munkanélkülieknek az értelem kereséséről szóló élete azokban az években egy kísérleti szociális tanulmányra hasonlított, melyben szükségtelenek a helyes következtetések. Önmagáért való kísérlet. Szokássá vált azt mondani, hogy ilyen időket élünk és hogy ezt mérték ránk. Az események gombolyaga magától göngyölődött le, az inercia alapján, a régi fonál szálai nap mint nap szakadoztak, s csak időnként kapta el valaki a végeit, puszta szórakozásból, és kötött rájuk ügyetlenül csomót.

Egyébként is szerény igényeinek korlátozása mellett, valamiből mégiscsak élni kellett. Legalább a várakozás és a keresgélés nyújtotta sovány ámításból. Függetlenül attól, hogy mennyire lefoglalták hangulatváltozásai, figyelmét nem tudta elkerülni az, hogy a boltok előtti sorokban, melyek azon a nyáron, mintha valamilyen íratlan szabály szerint keletkeztek volna, mindenki az áruhiányról és a drágulásról beszélt. Azután pedig különféleképp előadott versikékben a munka hiányáról, a szociális gondokról, az inflációról, a devizaárfolyam alakulásáról, a külföldi valuta birtoklásáról, a népzenei parádék hőseiről és hősnőiről. Nyári délelőttökön már a jövőről való találgatások, a politika és a hőség is szóba került. A délután váratlan és gyors közeledése pedig az aktuális összeesküvések hosszú listája felé vezetett.

Nem kétséges, hogy 1992 nyarán az erőszaknak való kiszolgáltatottság, az összeesküvések felsorolásának lehetősége hihetetlen méreteket öltött. Nagy becsben voltak az asztrológusok, a próféták, a kuruzslók, a vajákosok, a dodolák, a halálmadarak, a politikai geostratégák, a térképészek, a szenzorok, a megbélyegzettek és a jósnők. Mintha nem létezett volna olyan ember, aki legalább megsejthetné, hogy a predesztináltságnak és az összeesküvésnek mekkora lavinája zúdult azokban az években erre a térségre. Nem mintha nem lett volna.

Így lett Újvidék egyszeriben túl szűk. Az utazásban keresett menedéket.  Először a környező helyeken. Paragovo, Tiszakálmánfalva, Kać, Vrdnik, Ležimir, Veternik, Maradék, Neštin. Lehet, hogy a hangok nem sokszorozódnak, de az is lehet hogy az embereket más gondok nyomasztják. Lehet, hogy valakire szükségük is van. Hogy valamicskét megcsináljon, hogy valakit helyettesítsen valahol. Csupán a vidék szépségét  tudta észrevenni. A többi csak hasonlatosság. Az összeesküvés hangjai sokkal gyorsabbak voltak a túlzsúfolt, lassú buszoknál és vonatoknál. Ahogy kilépett, már ott várták. És a napok még kibírhatatlanabbak lettek. Ha hallgatni szerette volna, egész napjait tölthette volna ki elcsépelt szóbeszédek kötegeivel.

Őszintén szólva, nagyon csodálkozott. Még a felesége sem tudott rajta segíteni. Vagy nem is hallotta őt a többiek hangjától,  vagy pedig valamiféle természetes állapotnak gondolta az értelemnek ezt a hiányát. Azt még valahogy meg is értette, hogy legtöbbet arról beszélnek, amit elveszítettek. De sehogy sem tudta elképzelni azt a hatalmas méretű veszteséget, amely arányos lenne a beszéd mennyiségével. Ő, akinek nem sok vesztenivalója volt, nem tudott igazat adni nekik.

Csodálkozásában egyre hosszabb utakra indult. Az utasszállítás egyre bizonytalanabb, kiszámíthatatlanabb lett, de olcsóbb is. Mint annyi minden más. Úgy érezte, élvezi a busz túlzsúfoltságát, a fülledtség intimitását, a nagyhangúak és susogók felismerhetetlen zsivaját. Mintha a munkára találás esélyei is növekednének. Nyári nappalokon Čačakba, Nišbe, Svrljigbe, Velika Planara, az Avala lejtőihez, Grockába is eljutott. Nem volt szüksége térképre. Jelentősebb eltérésekről nem beszélhetnénk. De legalább múltak a napok.

Feltételezhette vagy számíthatott volna arra, hogy bár egyszer ő maga is  valamiféle alattomos összeesküvési játék gombolyagába tekeredve találja magát. Annyi jelzés volt a levegőben azokban az években, szinte mint valami elviselhetetlen ragacs, tikkasztó nyirkosság, ami a test minden porcikáját elborítja. De nem éppen azon a nyári napon, amikor véletlen indítékok kényszerítették, hogy Kragujevácra utazzon. És nem éppen abban a pillanatban, amikor bámulva figyelte a fehér inges embert, ahogy mesterien kapaszkodik fölfelé a könyvekkel teli magas polcokon a Városi Könyvtárban. Csak hallgatott, azonban szerette volna hangosan bevallani, hogy valamiféle titkolt irigységet érez. Megmondani azt, hogy ő maga is képes lenne egész életében  a polcokon mászni.

Valóban, mondta neki a fehér inges ember, lehetséges, de csak akkor, ha magasszakképzettségű mászó, vagy bár képzett mászó, vagy legalább mászó vagy. Akárcsak ő. És ha ennek valamilyen mélyebb értelmét látod. Mint ahogyan ő, de még mennyire látja. Sokakkal ellentétben, akik Szergejhez hasonlóan értelmetlenül bolyongnak a földgolyón. Micsoda ember. Mit mondjak, Szergej tágra nyílt szemmel és tátott szájjal, izgatottan figyelte. Mintha nem is lélegezne.

Csak a délutáni órákban vette a bátorságot, hogy odamenjen hozzá egy néptelen étterem nyári kertjében, amelynek nevére nem tudott rájönni. A fehér inges ember fagylalttal kínálta. Szergej elutasította, hogy minél előbb megtudhassa, hogyan lehet mászóvá válni, szakképzett mászóvá. Á, nem, legyintett a fehér inges ember, mintha csak az unalmas legyeket terelné, csak vicceltem, mert időnként így élem meg a könyvtárosi hivatásomat. De látva a kiábrándultság árnyékát, amely Szergej arcára borult, gyorsan hozzátette, de még mennyire szép lenne, ha létezne ilyen hivatás. Meg ha mi valamennyien az élet polcain fölfelé kapaszkodó képzett mászók lennénk. Akkor talán ennek az országnak is haszna lenne belőlünk.

­A hosszú és fárasztó úton hazafelé Szergej enyhén szólva letört volt, szinte megsemmisült, csak árnyéka volt önmagának. Az istenért, éppen hogy megsejtett egy új értelmet, és egyetlen szó máris szétporlasztotta. Ahogy a bérelt lakás felé közeledett, a hiábavalóság végtelen terhének nyomását érezte a hátában. A felesége azonban szinte a küszöbön várta. Kedvesem, különösen hangsúlyozta azt, hogy kedvesem, sürgős hívást kaptál az újvidéki Városi Könyvtárból. Holnap reggel munkára kell jelentkezned. Úgy gondolják, hogy valamennyi jelölt közül te vagy az egyedüli megfelelő szakképzettségű mászó.

De én nem pályáztam erre a munkára, szerette volna mondani, ám túl későn, mert a felesége ekkorra már a konyhában termett, s folytatta a veszekedést a politikusokkal, a tábornokokkal, a tányérokkal, a serpenyőkkel, a krumplival, a hagymával és minden egyébbel. Korán lefeküdt, azzal a gondolattal, hogy ez csak egy ártatlan vicc, és hogy a hívásra nem fog jelentkezni. És vigasztalanul aludt el, jóval korábban mint hollóhajú felesége.

Az asszony reggel elég vidáman ébresztette, és útnak indította a Városi Könyvtár felé. Bármit megtett volna a feleségéért, így tehát ezt a könyvekhez vezető utat is felesége vágyainak újabb teljesítéseként fogta fel. Egy nyakkendős, derűs és mosolygós, udvarias férfi várta, aki elárasztotta őt üdvözlő szavaival. Persze, hangsúlyozta a nyakkendős ember, nekünk ebben a pillanatban valójában nincs szükségünk sem magasszakképzettségűre, sem szakképzettre, még csak mászóra sem. Egyébként ilyen foglalkozás szerepel a könyvtár munkahelyi leírásaiban, ám valójában nem létezik. Ezért, veregette meg Szergej vállát, az ön munkahelye a Városi Könyvtár pincéjében van. A pince tele van vízzel, s a könyveket minél előbb ki kell válogatni és kihozni a fényre. Jó lenne, ha azonnal csizmát húzna.

Vagy még jobb, gondolta Szergej, ha uszonyokat növesztek. Így aztán csakis a felesége miatt, és hogy annak vágyát teljesítse, magasszakképzettségű mászó helyett szakképzetlen úszó lett. Mit jelent az élet. És mit az összeesküvések. Hét napig odaadóan dolgozott, csaknem úgy, mint az, aki a világot teremtette.

Hét napig megállás nélkül hordta ki a vízből a pince lépcsőin a nehéz köteteket. Törölgette és figyelmesen  nézegette őket. A könyvtár udvarában könyvhegyek nőttek. Micsoda óvatosan bánt Vlagyimir Iljics Leninnel, Bakarićtyal, Edvard Kardeljjal. Hát még az egykori elnök mondataival. Szinte már elhitte, hogy váratlanul megtalálja az értelmet vagy legalább fölfedez valamiféle magasabb célt. Így ment ez hét napig. Még a felesége is más szemmel nézte reggelente. Talán elégedett volt, Szergej megkérdezni sem érkezett, annyira leláncolta a felelősség, annyira merengő lett odaadó munkájában.

A hetedik nap elérkeztével a Városi Könyvtár udvarában teherautó jelent meg,  a kötetek a gyomrába kerültek, mint holmi könnyen elejtett zsákmány. Szergej munkáját pedig kedvesen megköszönte az udvarias, nyakkendős ember, s kijelentette, hogy a továbbiakban nem igénylik alkalmazását. Pontosan így, alkalmazását. A magasszakképzettségű mászóról alkotott álmok pedig szerteszálltak, akár a túlérett pitypang szirmai. Végül már csak az maradt, hogy reménytelen tekintetével útnak indítsa a teherautót. Mit szól majd a hollóhajú?

A televízióból dörgő, aktuális vezérrel folytatott heves vitájának kellős közepén találta. Keményebb volt a dörgés, mint bármikor. Az asszony nem kímélte, nálánál is hangosabban azt kiabálta, hogy mindent elveszített, mindent tönkretett, mindenkit elárult. Szergej a mákszemnél is kisebb volt, alig tudta elsuttogni, hogy ő is, íme, elveszítette a pincebeli magasszakképzettségű  mászói állását. Az asszony csak megvonta a vállát, és folytatta a vitát. A nem éppen kellemes este árnyakkal töltötte be a bérelt szobát.  Mintha a villanyégő tehetetlen lett volna.

Sikerült ezt is elveszítened, mondta az asszony szinte higgadtan, és a fal felé fordult. Szergej nem merte megkérdezni, hogy ez kire vonatkozott. Őrá-e vagy az aktuális vezetőre. Sok mindent veszítettek együttesen azokban az években. A területektől az értelemig.

…

Paul Celan Paul Antschel néven 1920. november 23-án született egy németül beszélő zsidó család egyetlen gyermekeként Czernowitzben, a mai Ukrajna területén. Hatéves korában német nyelvű általános iskolába íratták szülei, majd a Safah Ivriah héber nyelvű iskolában tanult. 1933-ban csatlakozott egy antifasiszta ifjúsági mozgalomhoz. Párizsban orvostudományt, a Czernowitzi Egyetemen újlatin filológiát tanult, nyelvtehetsége korán megmutatkozott. A világhábprú idején megjárta a kényszermunkatáborokat. Mikor hazáját megszállta a Vörös Hadsereg, Bukarestbe menekült, ahol folytatta a német nyelvű lírai költők életművének, például Georg Trakl és Rainer Maria Rilke verseinek tanulmányozását. Zsidó szüleit a németek által előidézett háború és népirtás során veszítette el, német volt az anyanyelve, a két identitás ellentmondása élete végéig kísértette.

Nevét először Paul Aurel-re, majd Ancel-re, végül ennek anagrammájaként Celanra változtatta, ezen a néven vált ismertté. Bukarestben fordítóként és szerkesztőként dolgozott egy könyvkiadónál. 1948-ban Párizsba emigrált, ahol az École Normale Supérieure német nyelvtanára lett. 1952-ben vette feleségül Gisèle Lestrange grafikusművészt. 1951-ben ismerkedtek meg Párizsban, és a rákövetkező 19 évben a költő több mint 700 levelet írt feleségéhez. Levelezésük Celan fia, Eric Celan szerkesztésében 2002-ben könyv formájában is megjelent. Kapcsolatban állt Ingeborg Bachmann költőnővel is, költői levelezésük 1997-ben adták ki.

Celan költői hírnevét először Nyugat-Németországban alapozta meg, első versei már az 1940-es évek végén megjelentek különböző folyóiratokban, de a sikert második, Mohn und Gedächtnis (Mák és emlékezet) című kötete hozta meg, benne a szerző talán legismertebb verse, a Halálfúga, amely Celant a holokauszt egyik legfontosabb költőjévé tette. 1960-ban Georg Büchner-díjjal tüntették ki, már életében a háború utáni Európa egyik legjelentősebb költőjeként tartották számon. 1967-ben találkozott Martin Heideggerrel, aki 1933-tól a náci párt tagja volt, és a háború után pár évig tiltólistán szerepelt. Kölcsönösen megbecsüléssel viseltetettek egymás iránt, Celan a találkozás után írta Todtnauberg című versét.

1969-ben Izraelbe is ellátogatott. Személyes viszonya a judaizmust illetően végig komplikált volt, de verseiben kétségtelenül sok a zsidó identitásra utaló motívum. A holokausztot a költői sikerek és a szakmai megbecsülés ellenére sem tudta feldolgozni. 1970-ben, valószínűleg május elsején, ötvenedik életéve betöltése előtt a Szajnába vetette magát. A zsebnaptárában talált utolsó bejegyzés: „Indulj, Paul!” Három befejezetlen kötete egy könyvben, 1986-ban, több mint 15 évvel a halála után került kiadásra. Európa szerte rengeteg irodalomtörténész foglalkozott életművével, verseit számtalan nyelvre lefordították, máig a XX. század egyik legjelentősebb költőjeként tartják számon.

…

Alfred de Vigny

Van-e formai és tartalmi hűség? Egy-egy sor, szókapcsolat, jambus vagy rím valamely egyszemélyes sakkjátszma megnyerése, de úgy, hogy a kombinációk szüntelen(nek tetsző) kavargását végül égi beavatkozás (deus ex machina) csillapítja le. A versfordítás ugyanis képes előidézni olyan felfokozott lelkiállapotot, amelyben még azt is elhisszük: maga a gondviselés is kínlódásainkra meg találatainkra figyel.

A szűkebb tárgy: két XIX. századi költő, a romantikus Alfred de Vigny és a parnasszista Charles Leconte de Lisle néhány költeménye – és persze magyar változatuk.

Bárdos László költővel, műfordítóval Tverdota György irodalomtörténész beszélget. Mindenkit szeretettel várunk!

Metafora estek: 2009. március 24-én, kedden, 19 órakor, a Ráday Könyvesház melletti Képesház Galériában (Budapest, IX. Ráday u. 25.)

Bárdos László

Költő, író, műfordító az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem modern magyar irodalomtörténeti intézetének docense. Kulturális területe: irodalomelmélet, 19-20. század lírája. 1979-tõl jelennek versei, tanulmányai. Franciából, angolból költõi műveket fordít.

Kötetei:

• Feliratok (versek 1996)
• Láthatatlan párbajok (versek 1994)
• Irodalmi fogalmak kisszótára (Szabó B. Istvánnal, Vasy Gézával, 1996)
• Visszaéneklés (versek 1996),
• Szóérintő (versek 2002)

A rendezvényt a MASZRE támogatja

Az est témái

Gergely Ágnes

Van-e értelme a formahű fordításnak? Hány fordítás összessége közelít meg egy zseniális eredetit? Folytatható-e a nagy magyar műfordítói hagyomány napjainkban? Hatottak-e és hatnak-e idegen költők az anyanyelvű költészetre? Ki alkalmas versfordítónak? Estünkön két többkötetes műfordító beszélget a műfordítás lehetetlenségéről és lehetőségéről.

Gergely Ágnes

1933-ban született Gyomaendrődön, Kossuth-díjas költő, író, jeles műfordító, aki többek közt William Blake, Dylan Thomas, Akutagava, Edgar Lee Masters, Yeats, Auden és más költők verseit és prózáját fordította magyarra (Yeatsről külön könyvet írt). Lélekvesztő címen 1986-ban közölte válogatott műfordításait. Nemrégiben jelent meg Tigrisláz című, műfordításokat és műhelytanulmányokat tartalmazó kötete.

Báthori Csaba

1956-ban született Mohácson. Tizennégy műfordításkötete jelent meg. Goethe Faustját, Rilke leveleit és verseit, valamint Beckett, Hölderlin, Ted Hughes műveit fordította magyarra, József Attila verseit pedig németre. A Scolar kiadó világirodalmi sorozatának társszerkesztője.

2009. január 13. (kedd), 19 óra. A Ráday Könyvesház melletti Képesház Galériában (Budapest, IX. Ráday u. 25.)

A rendezvényt a MASZRE támogatja

…