Karinthy Márton színházi rendező, író (részlet) 90x90 cm, olaj, vászon, 2007

Először valami lehetetlenül kifacsart pózt vettem fel, gondoltam, megtréfálom a festőnőt, hadd tanulja meg ő is, ha már engem választott, mi a magyarok istene. Erre mi történt? Úgy beleszeretett abba a kifacsart pózba, mondván a kezek, ugye, meg a póz töltete, meg miegymás, hogy minimo calculo tíz ülésen át ebbe kényszerültem.  Tán ezért lett a kép címe:

Zsuzsa bosszúja.

Aztán azok a szövegek az ülés közben. Annyira azért nem volt durva, mint azé a bizonyos kávéházi ürgéé, aki olyasmiket mondott: Az ön karakterében van valami pápuajelleg, amilyent Van Gogh talált a cserkesz nőkben. Na, ezt azért nem. Épp csak az egész löttyös életünket meséltük el egymásnak. Mert időnk, az volt rá, ugye.

Nem használt ő ilyen szavakat sem, amikor a homlokomat mintázta.

…Gauguin ezeket idiótafejeknek nevezi, a „le Trottisme” című munkájában… Van valami szelíd bárgyúság a karakterben… Valami szétfolyó és tisztátalan… Pfuj… Na, ezt azért nem.

No de mégis és mindazonáltal, azt azért mégis kikérem magamnak, hogy csak így ismeretlenül, és ilyen határozottsággal és ilyen kitartóan: lefessék az embert!

Fenákal Judit író, újságíró (részlet) 75x108 cm, olaj, vászon, 2007

„1936-ban egy család reménysége. Fehér fodros, nyivákoló újszülött, apu azt írja ­­anyunak a kórházba: én vagyok a legboldogabb apa és legboldogabb férj. Minden oldalról véd a család embermagas kerítése. A mi Juditkánk Pesten is, Endrődön is. Enyém a legjobb falat, a legpuhább gyerekágy, a leggyöngédebb gondoskodás. A bárányhimlőmet Weisz doktor bácsi, a lúdtalpamat pesti ortopédus gyógyítja, visszatérő hőemelkedéseimmel a gyulai kórház főorvosához visznek. A piacra saját kis kosarammal, a kútra saját kis kantámmal járok. Imádkozni tanítanak meg verset mondani, meg énekelni. Könnyen tanulom mind a hármat. Mert csodagyerek vagyok. Különleges. Mindenben a legjobb. Egészen az iskoláig”

„2oo7-ben egy néni Zuglóból. Nejlon szatyorral. A szatyorban csirkelábbal. A fejében elfelejtett nevekkel és számokkal. A néni csak vigyázzon ebben a melegben, nehogy kiszáradjon. Sokat kell inni, tetszik tudni? És nem kell annyit nyüzsögni az autóbuszon. Legjobb a néninek behúzódni a lakásba, magára csukni az ajtót, nem zavarni az orvosokat mindenféle magas vérnyomásokkal meg anginás rohamokkal. A nyanya csak hallgasson, mit tud maga ahhoz, hogy mi van a világban?”

Ebben a véghez közeledő állapotban azonban mást is megtudtam magamról. Ta­lál­koztam Naszódi Zsuzsával, és ismétlődő szeánszainkon az ő keze nyomán fokozatosan kiderült, hogy ez a kép is én vagyok. Ez az egyszerre szigorú és szomorú, göcsörtös kezű, suta vállú öregasszony a képen. Így aztán egyszerre látom magam kívülről és belülről.  A festő szemével és a sajátommal. Különös érzés.

…

Dés László Kossuth-díjas zenész (részlet) 110x160 cm, olaj, vászon, 2008

Mivel azt hittem hülyéskedik, tanúnak hívta Zsuzsát, aki lelkesen üzente, hogy engem is nagyon szívesen megfestene. A kedélyes „konferencia”telefon eredményeképpen nemsokára Zsuzsa műtermében találtam magam. Elsősorban a kíváncsiság vitt oda. (És persze a hiúság. Pont engem akarnak megfesteni!) Régóta izgatott, hogyan készül egy festmény, az pedig különösen, hogyan születik egy portré.

A festő munkája magányos, mint az íróé, vagy a zeneszerzőé. Nem nagyon lehet belelátni. Kivéve, ha portrét ülsz. Magyarul, ha a mű témája az ember. A tárgya. Ha így írom, akkor is helyes. Helyes? Erre voltam többek között kíváncsi. Zsuzsa egyszer azt mondta, azért kezdett írókat, zenészeket, rendezőket, és mindenféle más hivatású, számára érdekes embereket festeni, mert elege lett az unott tekintetű fizetett modellekből, nem kapott inspirációt tőlük.

Szóval a modell ne csak tárgya, hanem témája is legyen a festménynek. Figyelembe véve, hogy a művészetben a forma megteremtése a kihívás, és nem a téma, kérdés, valóban ennyire fontos a megfestendő alak személye? Nem. Az a fontos, hogy a festő úgy érezze, inspirációt kap, segítséget az alkotáshoz. Valamit lát, belelát munkája tárgyába, és az a valami napról napra viszi előre. És talán a festés egyes pillanataiban még úgy is érzi, hogy nincs egyedül. Pedig dehogy. Egyedül van, mint az író, a költő, a zenész. Még akkor is, ha a modell „civilben” barátja, szeretett ismerőse. Akkor is, ha időnként beszél munkája tárgyához vagy fordítva. (Saját állítása szerint Zsuzsa az esetek többségében nem emlékszik a festés közben folytatott beszélgetésekre.)

Ezt erősíti a zene is, ami mindig szól nála munka közben. Ő azt állítja, ez is inspirálja, de valójában egy eszköz a műterem akusztikai semlegesítésére. Nem hallatszik be se az utcáról, se a szomszédos szobákból beszűrődő zaj, és nem hallani a modell gyomrának korgását sem. Hangfüggöny. Igen, Mozart, Beethoven, Bach és a többiek mind aláfestő, semlegesítő zeneként szólnak órákon át. Én persze örültem ennek. Gondoltam, kihasználom az ülésekre vesztegetett időt, és „hozott anyagból” zenét hallgatok.  Zsuzsa örömmel bíztatott. Legalább ő is megismerkedhet számára ismeretlen, érdekes, jó zenékkel. Vittem is csőstül a lemezeket, főleg jazzt, de klasszikust is. És hallgattam a zenét, órákon, napokon át.

De Zsuzsa nem mindent fogadott el, szép lassan, finoman visszatértünk Mozarthoz és Beethovenhez. (Üsse kő, nem rossz szerzők!) Igazából zavarták a lemezeim, akadályozták a koncentrációban. (Satie tetszett neki, valóban, nem tolakodó.) Túlságosan tördelt, vibráló, hullámzó zenék, kiszámíthatatlan dinamikával. Furcsa, kevéssé ismert zenei kommunikáció, hangzásvilágában a legritkább esetben homogén. Tehát eszköz a zene, és ne ámítsuk magunkat, tárgy a modell, minden a munka szolgálatában, a születő képért van.

Közös munkánk során sokszor láttam Zsuzsát az ülés végére nagyon elfáradni. Rendkívül intenzíven dolgozik, és a legritkább esetben hagyja magát bármi és bárki által befolyásolni. A hitből fakadó szenvedély mozgatja, hogy neki festenie, alkotnia kell mindenáron. Persze egyáltalán nem mindegy, hogy a modell támogatja ezt, hogy fegyelmezett és együttműködő, vagy csak úgy átabotában üldögél. Vagy mindenféle baja van, fáradt, siet stb., stb. Ebben az esetben a festőnek nem csak a vászonnal kell megvívnia harcait, de a nagy egóval bíró modellel is. Vagy sértődött, mert ő nem úgy képzelte, ő nem is úgy néz ki. Ez olyan, mintha Van Gogh napraforgói megsértődtek volna. Nincs közünk hozzá, hogy nézünk ki a képeken – ez kizárólag Naszódi Zsuzsa és a vászon dolga. Mint az a pillanat is, amikor azt mondja: ennyi, vége, kész van. A magától értetődőnek tűnő első találkozásunk hosszúidőre megszakadt, és úgy nézett ki, nem is lesz már belőle semmi. De Zsuzsát más fából faragták. Nem mondott le rólam, és több mint egy év múlva újra neki kezdtünk, és megszületett a kép. De ehhez az én elszántságom, türelmem is kellett Zsuzsa szenvedélye, és kitartása mellett.

A művészettörténet során előre hátra ismerünk zseniális képeket öregről, fiatalról, csúnyáról és szépről, gazdagról és szegényről. Fogalmunk sincs kicsodák, de a képekről mégis ismerjük őket. Ha netán korának ismert, híres embere volt a festmény tárgya, könnyen kideríthetjük, kit ábrázol.
Kedves modelltársaim! Ne csüggedjünk! Előfordulhat, hogy egy lelkes múzeumlátogató a huszonkettedik században majd utánanéz, kit is ábrázolnak ezek a képek.

…

Bitó László író (részlet) 75x108 cm, olaj, vászon, 2007

Az, hogy mindannyian ültünk. Többször is. Volt, aki sokszor. Az Andrássy úton? A Markóban? – vetődött volna fel a kérdés boldogtalanabb időkben, suttogva. Most büszkén mondhatjuk: a Szondy utcában! Naszódi Zsuzsa festőművésznő műtermében ültünk mind. Külön-külön, de nem magánzárkában: az igen szép hölgy oly szigorított fogságában, mely bizonyára megszegett minden nemzetközi egyezményt az emberséges bánásmódról, alkalmanként egy órán át meg se mozdulhattunk. Nem volt mese, percenként kukucskált ki a pillanatot negligáló, életutat megörökítő vászon mögül.

Kukucskált? Ez túl játékosan hangzik, tekintete csontig hatolt, koponyacsontunkon át elménk legrejtettebb bugyrait kutatta. S olykor éreztem a feketekeretes lencsékkel erősített szempár tekintetét a szívem körül tapogatni. Már amikor nem az epémet, májamat vizslatta – mert ezek is felkerültek a vászonra. Csalárd módon, mondanám, mert az áldozat, amelyet a művészet oltárán modellként hoztam, portréfestésről szólt, s a portré: arckép, képmás. De más (is) lett a tizennégy – a művésznő szerint „csak” tizenkét – ülésből; kis túlzással: bonctani jegyzőkönyv minden zsigeremről, és van, amit csak röntgenkép fedhetne fel az egymást fedő ecsetvonások mélyebb rétegeiben.

Ne csak az arcra gondoljanak, mely ecsetvonások ezreiből épült fel lassan, ahogy a méhben valamikor a szövetek rétegeiből, majd az idő vasfoga formálta azzá, amit a tükörben hol felismerek, hol nem. A vásznon viszont elkerülhetetlenül igen! Ott van oly jól ismert kezem is, hisz’ tükör nélkül is majd mindig látom: tollat szorítva (a képen könyvet, kicsit görcsösen?), ma már inkább a billentyűzeten pötyögtetve ki gondolatokat. De az a vásznon valóban az én kezem? Vigyáznom kell – bámulom a kész művet – ez a könyvet tartó kéz talán gyilkolhatna is, ha elszakad agyamtól, kiszakad a vászonból. Ezt látta meg a kutakodó szempár?

…

Dettre Gábor rendező, forgatókönyvíró (részlet) 100x160 cm, olaj, vászon, 2007

- Ne csukd be a szemed! És nézz rám! – mondja. Feltesz egy Chopin-nocturne-t, aztán beáll a vászon elé. Pizsamaszerű, puha gatyában, festékfoltos, színehagyott trikóban.

Izmaim, ízületeim, csontjaim lassan átrendeződnek. A föld millió éves rétegeinek súlyával, fájdalmával nehezednek idegeimre. Sajgok, szenvedek, de nem mozdulok. Hosszú, néma percek, színek és hangok olvadása, a lassan szűnő külvilág bódulata.

Arca teljesen átalakul. Egy minden rezdülésre figyelő, szúrós tekintetű rágcsáló áll ott, ahol az előbb még ő volt. Szűk pupillái mágnesként vonzzák a sűrűsödő levegő ezer színre bomló fényeit és árnyékait.

- Kicsit jobbra, hogy a bal szemedben is megjelenjen a csillogás. Szinte ragyogsz! A bőrödből árad a fény.

A zongora mélyarany hangjai a semmivel töltik fel testem minden sejtjét. Mögöttük némaság van és határtalan, fehér űr. Halott apám letakart teste, felhőkön lebegő sápadt arca, tengerben oldódó szürke haja. Rég nem gondoltam már így rá. Pedig minden percben velem van. Aztán anyám, ahogy ott áll a függőfolyosón, könyörgő szemekkel. Úgy halt meg, hogy soha nem hittem el neki, hogy beteg.

Az energikusan sikló, táncoló ecset surrogva úszik a zenére. Teremtő erejű, biztos ívek, elsöprő lendület. Aztán váratlan megtorpanás. Majd szinte észrevehetetlen, lassú kaparászás egy apró részleten.
Jó, hogy már hetek óta nem ittam egy kortyot se. Utálom a reggeli fröccsarcot, amit oly sokat láttam mostanában. A megzuhant, sárga bőrt, a résre duzzadt szemeket, a lila karikákat. Meg a fogadkozást, hogy mostantól aztán biztosan egy kortyot se.  Olyasmit várok, mint mikor először hallottam hangomat a rögzítőn, vagy először láttam magamat a képernyőn. Azt a csalódást. Mindig szégyelltem, amit belőlem mások hallanak, látnak.

– Nehogy elaludj!

– Dehogyis! Csak gondolkoztam.

Megszűntem fájni, már nem érzem a testem. Megpróbálom kitalálni, hogy hol lehet a bal kezem. Nem megy.

– Ne nézz le, most a szemedet csinálom!

Meglep, hogy a combomon van. Nem éreztem. Edit hívott valaha szépcombúnak. Jeges szél futott át a testemen minden alkalommal. De mit mondhattam volna? A nőnek, aki oroszlánként bőgve csalta a férjét velem? Szépcombú! Ha akkor igaz is volt, ma már biztosan nem az. Megnyomorította az élet a testemet, kilopta belőle az erőt, a színeket és mire észrevehettem volna, feltöltötte fájdalommal.

Kíváncsi vagyok a vászon túlsó felén megszülető arcra.

– Na, meg akarod nézni?

Persze, hogy kitalálja. Most, hogy megszűnik a zavarba ejtő együttlét, érzem, hogy végig velem volt gondolataimban. Elvörösödök.

– Még nincs kész, de pihenjünk egy kicsit! Látom, fáradsz. Vagy valami zavar?

– Nem zavar semmi. Jól érzem magam.

Lehettem üres és lehettem szótlan.

A három lépést sántítva teszem meg a vászonig. Újra fáj mindenem.
A teremtés színeiből, a sivatag homokjából és barna árnyaiból bontakozik ki arcom. Ott kornyadozik az öregedők sírásba hajló keserű mosolyával, vad tüzek vöröseiben izzó ingem fölött.

– Na?

Mint egy megviselt indián asszony.

– Nem tetszik?

Valahogy én is így látom magam, csak reméltem, hogy ezzel egyedül vagyok.

– De hiszen én is így látom magam.

…

Vázsonyi János zenész (részlet) 70x100 cm, olaj, vászon, 2006

Persze a sokadik… mint akármelyik új nap a halál ki nem hagyható lehetőségével… persze én „csak” azért, hogy ne zavarjon a többiek füstje… egyszerre elválaszt és közösséget vállal… oldás és kötés… bátor félelem… a zene, főleg ha improvizálunk, születik, zeng és elmúlik, folyamatosan emlékeztet… a kép is ugyanezt teszi, csak másképp az időben; látszólag konstans, becsap tíz-húsz-száz évig, ismeretlen lények közt oszlik, majd darabjaira, folyamatosan változtatva üzenetét…

Először csak: jéavázsonyicigivelazEckermannban, aztán hogyishívtákaztaszakszofonostakiBachotis, végül az enyhénegzaltálttekintetűfiúcigivel…

A festmény átver az állandóság illúziójával, de ha átlátsz a szitán, a festék-szemcse-atomok közt, akkor tanulhatsz valami fontosat magadról, amit tükörből nem lehet, mert egy szellemi lényen keresztül jut a rólad visszavert fény többek közt hozzád is, oszlatva, sugározva…

…

Szipál Márton fotóművész (részlet) 100x130 cm, olaj, vászon, 2006

„A jelenlét, bármily közvetlen is az érzékelésünk számára, a másik jelenléte, nem határozható meg, mibenlétét tekintve mégsem, teljes objektivitással.

Pár pillanattal azelőtt még csak egy test volt ott, s vele pár mozdulat. Most ott van  valaki. Abban a pillanatban, hogy a másik ily közvetlen jelenlétét érzékeljük, a mozdulatok már szándékokat fejeznek… A másik elismerésének ez a pillanata egybeeshet azzal a kezdő mozzanattal, mikor is mi magunk először érezzük, hogy a másik, „magához térve”, „ránk nézve” lenni kezd. Érezzük, hogy érez minket.

Ez a pillanat a nagy határvonal, melynek egyik oldalán van az  előtte, mikor, ami ott fekszik, afféle szív- és tüdő preparátumnál alig több, s a másikon az utána, mikor megint valaki jelen van.”

R. D. Laing: Bölcsek, balgák, bolondok

…

Csiszár Miklós sebész szakorvos (részlet) 100x160 cm, olaj, vászon, 2008

1995 óta sebészként dolgozom… 13 év után épp e napokban készülök elhagyni a pályát, hogy a betegség helyett végre az egészséggel foglalkozhassam.  A festőnővel úgy kerültem kapcsolatba, hogy egy közös ismerősünktől elindulva néhány száz métert együtt tettünk meg, és ez a néhány mondat elég volt még egy találkozáshoz, amelyből hosszú beszélgetések, majd egy festmény született.

Hiszem, hogy mindenkinek a saját útját kell járnia. Ez a meggyőződésem erősödött meg akkor is, amikor a festményhez készülve elkezdtük az üléseket. Sokat beszélgettünk és közben sokat tanultam magam is. A művésznő maga a bizonyíték arra, hogyan lehet, és hogyan kell a saját életünket szabadon és félelem nélkül élni. Élete példaértékű, volt bátorsága állását feladni, és az ismertség bűvköréből kilépve az ismeretlenség könnyű terhe alatt veleszületett tehetségét felismerni és kibontani. Mindez elsőre kockázatosnak tűnhetett, később azonban kiderült, hogy ez ad igazi örömöt. Az embernek a szívével kell döntenie, még ha ez ésszerűtlennek is tűnik az adott pillanatban.

A festmény lassan, de biztosan, nagy átalakulásokat „megélve” készült, összesen 9 ülésen és másfél hónapon át. A folyamat során számos változás következett be, ahogyan a művész, éppen akkor, a modelljét látta, ahogyan egyre jobban megismerte, ahogy egyre mélyebbre hatolt az arc mögé az egyre pontosabb megfigyelések segítségével. A modell sokszor érezhette úgy, hogy már-már jobban ismeri a festő, mint ő önmagát. Olyan részletekbe menő pontossággal talán sosem figyelünk önmagunkra, ahogy egy festő figyel munka közben.

Végül a kész kép rögzíti a festő és a modell között kialakult hangulatokat, emberi és gondolati kapcsolatokat, amik a festő észlelésén, tehetségén át, keze közvetítésével kerültek a vászonra. Így készült, és ilyen lett tehát a festmény, ahogy épp akkor és épp ott kapcsolatba kerültek egymással ők, a festő és a modell.

…