1984-ben 36 múltam…

Szegő György: Álomtervező

…Jó kis év volt, „fordulat évem”. 1968-ban volt már egy: addig jó tanuló voltam. Sportoló fiú, kitűnő érettségivel. 67-ben előfelvételis katonaként megsejtettem: át vagyunk verve. 68 hangulatában ez a sejtés bizonyosság. Az egyetemen ez állandó, bár egyhelyben topogó témánk. 84-re, egy építész- és egy művészdiplomával, Somogyban, sőt Európában – egy szubkultúrában legalábbis –, sikeres alkotó. Akit ezért az állam megfenyít. Dacból két évig taxisofőr is leszek: ez budapesti siker.

… Leírható-e egy évszám segítségével a meg sem született, akkor már mindenütt bomló, de igen csak „létező szocializmus” záró évtizedének kulturális élete? Láttatja-e azt a színház, a képzőművészet, a létező architektúra, és azok kritikája? Miközben egykor zárvány fogta körül a minőségeket: a 3 T – támogatás, tűrés, tiltás – szelekciója fojtogatta a vizuális területek alkotóit, elemzőit és krónikásait is. Mindkét csoportba beletartoztam.

Kettős kötésben

…Az építészetben a kortársi tradíció felé, a színházban a megújuló hagyomány felé tájékozódtam. Lehet egyszerre jól működni e kettős kötésben? Ez izgat ma is. Már ízlésháború dúl, az új, a más, átmenetinek tűnő sikereivel. Pedig leginkább avantgárd: a hagyománnyal való hatékony játék lehetne. Az igazán érdekes formák épp így születnek.

…Nem állt a Diaszpóra /és/ művészet tárlat fókuszában Kitaj kérdése, mégis, megkérdőjelezhetetlen zsidó művészetnek véltük pl. Ámos Imre képeit, aki az üldözött bezáruló létében megfestette a mai individuális kor diaszpórájában alkotó képzőművész abszolút magányát is. Az orosz zsidó származású, amerikai, de Berlinben élő Ilja Kabakov, s a még Ámos-kortárs Duchamp magányát is. Utóbbi, az agglegénység magány-mitológiájára építette művészetét. Elődjük volt Kafka, akinek minden hőse agglegény.”

…

Molnár Ferenc

Joggal hihetnénk, hogy a világhírű színmű– és prózaíróról, a legismertebb magyar ifjúsági regény, a Pál utcai fiúk szerzőjéről tucatnyi alapos monográfiát írtak, sikerének titkát kielemezték, eszközeit felleltározták. Ezzel szemben az igazság az, hogy nincs ilyen könyv, mely Molnár Ferenc műveit érdemben elemezné.

Bár darabjainak bemutatói, illetve könyveinek megjelenése után a napi sajtóban, folyóiratokban számos kritika jelent meg, s szerzőik között a legnagyobb magyar írók és költők neveire bukkanunk, átütő sikerének és népszerűségének titkát nem tudták megfejteni. Nem boldogultak vele sem a dráma-, sem pedig az irodalomtörténészek, illetve megelégedtek néhány sommás és leegyszerűsítő megállapítással. „Molnár Ferenc a nagyvárossá fejlett mulató Budapest életét és hangulatát minden színmű-kortársánál tehetségesebben szólaltatta meg. Egyrészt a tehetős polgári családok ironikus bírálója volt, másrészt a külvárosok romantikusa, a mocsárból nőtt liliomok megéneklője, a romlott környezetben a jóság megnyilvánulásainak fölfedezője. Az érzelmesség mezével vonta be az élet prózai jeleneteit, groteszk vonásokat vitt neuraszténiás alakjaiba. Az igazi nemes lelkek világa idegen volt a lelkétől, nem hitt az önzetlenségben, haszonlesőnek látta az egész emberiséget. Színdarabjainak legnagyobb részét a szerelmi játékok kéjes elgondolásai sugallták. Frivol életszemlélete megfosztja attól a dicsőségtől, hogy igazi klasszikussá lehessen”, írta róla 1941-ben megjelent irodalomtörténetében a végleges ítélkezés igényével Pintér Jenő.

„Neumann Pinkász”

Szavai érzékeltetik, hogy a konzervatív irodalmárok, tágabb értelemben a korabeli jobboldal „erkölcstelen” szerzőnek tekintette Molnárt, aki sikerét mesterségbeli tudásán kívül elsősorban annak köszönhette, hogy „kiszolgálta a közönség alantas ízlését”. Élesebb, „keresztény-nemzeti” szellemiségű támadások is érték Molnárt 1919 után, illetve később a nyilas sajtóban, arra hivatkozva, hogy Trianonra ügyet sem vet, „tudatosan elhanyagolja a nemzeti problematikát”, és a „zsidó-kozmopolita Budapestet” jeleníti meg az irodalomban. Arra, hogy bár a huszadik század első évtizedeiben tömérdek sikamlós darab, illetve prózai mű született világszerte, miért pont Molnár műveiért rajongott a közönség, az „erkölcs- és fajvédő” kritikusok nem tudtak, és nem is akartak válaszolni.

A fajvédők és az „ébredő magyarok” már a húszas évek elején „Neumann Pinkász” néven emlegették a „darabgyárost”. Molnár a lapokban nem reagált a sértésekre, csak a színpadon. 1924-ben írta Az üvegcipő című, nagy sikert aratott keserű vígjátékát, melyet második házassága ihletett. Ismeretes, hogy a vele folytatott hosszabb viszony „lezárásaként” 1922-ben feleségül vette a népszerű színésznőt, Fedák Sárit, de már az eleve kudarcra ítélt házasság előtt beleszeretett harmadik feleségébe, Darvas Lilibe, akit 1926-ban vett el.

Darvas lili Rippl-Rónai József festményén

Az 1925. novemberében tartott vígszínházi bemutatón ő játszotta Irma, a tündéri cselédlány szerepét. Sípos Lajos, a negyvennyolc éves „asztalos és bútorrajzoló”, a szerző alteregója, akit a premieren Hegedüs Gyula alakított, mondja Az üvegcipő harmadik felvonásában a rendőrnek, aki kihallgatja őt az őrszobán: „Nahát, most aztán nevezzenek Pinkásznak, ha egy szót értek az egészből. (Fölkel, erélyesen) Kérem szépen, bocsánatot kérek, de most már bátorkodom megkérdezni, mit akarnak itt tőlünk, és miféle társaságba vagyunk itt keverve?” A radikális antiszemitákra tett célzást a jórészt zsidó közönség pontosan értette.

Nyugat körének viszolygása

Nem leszünk attól sem okosabbak, ha a legendás irodalmi folyóirat, a Nyugat körének értékeléséből indulunk ki. Ezt 1934-ben foglalta össze Szerb Antal Magyar irodalomtörténet című nagyhatású könyvével, mely 1992-ig tíz kiadást ért meg. A szerző Molnárt az „export-dráma” fejezetben tárgyalja, s bár tartózkodik mindenféle politikai indíttatású bírálattól, a következőket írja Molnár Ferencről: „A színpad bámulatos virtuóza, fegyelmezettsége és ökonómiája mintaszerű. De ha művét a színpadtól elvonatkoztatva tekintjük, nem sok marad. Alkotásán végighúzódik bizonyos enyhe, színpadi használatra való, komolyan nem veendő szimbolizmus, ég és pokol, angyalok és ördögök sűrű alkalmazása, problémái néha etikai problémáknak látszanak, de általában valami langyos kispolgári megbocsátásban oldódnak fel. Szimbolikája az érzelmes, de nem túl értelmes publikum szája íze szerint elvizesített változata a korabeli nagy drámaírók, Ibsen, Maeterlinck és Hauptmann szimbolikájának”. Szerb Antal Molnárnak azokat a darabjait tartja legtöbbre, „melyekben nagyszerű öntükrözéssel, Pirandellót messze megelőzve, magát a színpadot teszi a színpad tárgyává: a Testőr, Színház címmel összefoglalt három egyfelvonásosa és a Játék a kastélyban.” Fiatalkori darabjait és karcait pedig „dokumentumszerűen érdekesnek” tartja. Megállapítja, hogy Molnár darabjai „áttörték a korlátokat, amelyek a magyar irodalmat a külföldtől elzárták”, de még csak hipotézist sem kockáztat meg a nemzetközi siker okairól.

1937-ben Schöpflin Aladár sem vélekedik róla kedvezőbben A magyar irodalom története a XX.században című könyvében. Szerinte „nem emelkedik témái fölé…az eszközeit biztosan használó színházi ember lefogja a költői szárnyalását… polgári drámaíró, aki csak elmésségével, írói kultúrájával, színpadi ösztönének élénkségével emelkedik ki közönségéből, nem érzelmi életének gazdagságával és gondolkodó elméjének szárnyalásával.”

A „magas irodalmat” megtestesítő Nyugat körének viszolygása Molnár Ferenctől és korabeli közönségétől napjainkig érezhető. Bár A magyar irodalom történetei című háromkötetes, nemrég megjelent, reprezentatív irodalomtörténetben két szerző (Bécsy Tamás és a kötet egyik szerkesztője, Veres András) is önálló fejezetben foglalkozik vele, előbbi az 1902 és 1917 közötti középfajú drámákat tekinti át Molnár ürügyén, és Veres pályaképében is fanyalgással keveredik az elismerés. Sokatmondó tény, hogy e „posztmodern” szemléletű irodalomtörténetnek az 1920-tól napjainkig terjedő időszakot feldolgozó kötetében Molnár Ferenc neve jóval kevesebbszer fordul elő, mint a szintén termékeny színházi szerző Németh Lászlóé, Füst Miláné vagy Örkény Istváné. Úgy tűnik, míg drámaíró vetélytársai annak idején nemzetközi sikereire, illetve jövedelmére voltak féltékenyek, az irodalomtörténészek pedig évtizedeken át politikai stigmákat ragasztottak ár, és napjainkban, több mint fél évszázaddal a halála után sem tekintik „kánonteremtő” alkotónak Molnárt. Nyilvánvalóan lehet valami életművének üzenetében, ami talán a hatása szempontjából alapvetően fontos, de amiről a legműveltebb irodalmárok soha nem akartak tudomást venni, ez ért sütötték rá az „üres színpadi virtuóz” bélyegét.

Egészen más ideológiai premisszákból kiindulva bírálta Molnár Ferencet a baloldali kritika, melynek képviselői már 1919-ben, a Vörös Újság hasábjain pálcát törtek „polgári csökevénynek” tekintett életműve felett. Magyarországon az 1945-öt követő évtizedekben az elismeréshez fanyalgás társult, a baloldali kritikusok szemére vetették, hogy életműve „nagypolgári”, azaz nem szólalnak meg a „dolgozó osztályok”, nyomát sem lelni a munkásság és a parasztság gondjainak. A „pártos esztétika” hívei visszatérően kifogásolták, hogy „csillogó, helyenként sziporkázó”, „szellemes, de felszínes” „elmegy a „könnyű szórakoztatás” irányába. Ezt az évtizedekig érvényesülő felfogást foglalta össze Osváth Béla a Magyar irodalom történetének 1966-ban megjelent, Szabolcsi Miklós által szerkesztett hatodik kötetében: „A polgári Magyarország legsikeresebb színpadi írója…(…) A dialógus – t.i. Molnáré – a színpadi hatáskeltés elkápráztató bűvésztudománya. Minden mondat, minden szó hatása mértani pontossággal kiszámított. S talán éppen ezért, mindaz, ami a színpadon történik, begyakorolt bűvészmutatványnak hat. Nem hordoz nagy gondolatot, nem az ember lehetőségeit vallatja, nem merül mélyre, csak a színpadi szituáció és hatása érdekli, s nem tárja fel az alakok pszichológiáját, gondolkodását. A nagy színpadi játék lehetősége mutatvánnyá szelídül.”

Marxizmus és a cionizmus

Dr. Neumann Mór és Wallfisch Jozefa 1878. január 12-én, Budapesten született gyermeke 1896-ban vette fel a Molnár nevet, amikor újságíró lett. Figyelemre méltó tény, hogy ő irodalmunk első, jelentős alkotója, aki a fővárosban, a hihetetlen lendülettel fejlődő, elmagyarosodott metropolisban született, és meghatározó gyermek– és ifjúkori élményeit itt szerezte. Ekkoriban, vagyis az 1890-es években két jelentős, világnézetén nyomot hagyó hatás érte a szülői házban: a marxizmus és a cionizmus. Mivel ritkaságszámba ment, hogy ezekkel az eszmékkel már a századfordulón megismerkedjen egy pesti fiatalember, érdemes kitérni a forrásokra. Dr. Neumann Mór évtizedeken át a Ganz-gyár üzemorvosa volt, jól ismerte a gyár szakszervezeti vezetőit, akik bejáratosak voltak hozzá. Bizonyára a fiatal Molnár is sokat hallgatta ezeket az embereket, ismerte felfogásukat a proletariátus küldetéséről, a munkások nehéz sorsáról, kiszolgáltatottságukról.

Max Nordau

A munkások, és az alacsonyabb néposztályok életének ismerete köszön vissza Molnár számos darabjában, és prózai művében, a Pál utcai fiúktól Az üvegcipő című darabjáig. Ezzel együtt Molnár nem lett szociáldemokrata, elutasította a szociális utópiát, illetve a radikális emancipációnak azokat a változatait, melyeket a nemzetközi és a magyar baloldal képviselt. Hasonlóképp elvetette Molnár a cionizmust, a zsidóság disszimilációjának ideológiáját, bár a cionisták által felvetett problémák közelről érintették. Valóban leküzdhetetlen-e és végzetszerű az antiszemitizmus Magyarországon is, úgy, ahogy a cári Oroszország pogromjai, a németországi és ausztriai fejlemények, és a Molnár által közelről megismert franciaországi Dreyfus-per alapján a cionisták állítják? A Palesztinában létesítendő zsidó állam gondolatát nem kisebb személyiség hozta be a szülői házba, mint Max Nordau, a cionizmus egyik „alapító atyja”, Herzl Tivadar legközelebbi munkatársa, eszméinek továbbvivője. Erről Molnár Erzsébet, az író húga számol be emlékirataiban.

Nordau Neumann doktor barátja volt, és gyakori beszélgetéseiknek Molnár is tanúja volt. De ahogy a munkásosztály küldetésébe vetett hitet nem vette át az apját látogató szakszervezeti vezetőktől, ugyanúgy megvalósíthatatlan utópiának tekintette a cionizmust is, a magyar zsidók túlnyomó többségéhez hasonlóan. (Megjegyzendő, hogy Molnár közeli íróbarátja, Heltai Jenő Herzl Tivadar unokatestvére volt, és ő sem lett cionista.) A radikális disszimilációval, a Palesztinába való kivándorlással, és az új haza megalapításával szemben Molnár, mintegy az apai tekintély ellen lázadva, a reális asszimiláció lehetőségeit kutatta. Vagyis életművében végig szembenézett azzal a valóban lényeges, és a huszadik század folyamán oly tragikus válaszokhoz vezető kérdéssel, hogy van-e a zsidóságnak jövője Magyarországon, illetve Európában? Molnár a disszimilációval saját hazafiságát állította szembe, hitét a magyar nemzetben, melyet számára a Kossuth-kultusz testesített meg. Erről az 1933-ban született Zöld huszár című kisregényében a következőket írja: „A bronz Kossuth aranybarnán csillog fölöttünk a napfényben, szónoki gesztusra emelve jobbját. Balja kardja markolatán nyugszik. Előtte ünnepi emelvény, nemzetiszínnel bevonva. Kellemes őszi idő van, a kisvárosban nyugalom, vasárnapi csend, az ünnepi szónokok minden szava tisztán és messzire hallatszik. Édes, szép ünnepélyesség ez, lassan úszó fehér felhők alatt, örök szerelmem, Kossuth lábai előtt.”

A huszadik század folyamán a méltatók többsége a lelkes a rajongás, illetve az irigység hangján szólt Molnár páratlan színműírói teljesítményéről, és annak hazai és külföldi fogadtatásáról. De az említett kritikák (akár jobb-, akár baloldalról érkeztek) képtelenek voltak válaszolni arra a nyilvánvaló kérdésre, hogy mi volt az oka annak – természetesen Molnár átütő tehetségén kívül –, hogy művei olyan hihetetlenül nagy visszhangot keltettek Magyarországon, illetve az európai (elsősorban a német, osztrák és olasz) közönségben? Tanulmányomban Molnár Ferenc 1918-ig született életművének elemzése alapján igyekszem „megoldani a rejtélyt”. Kiinduló hipotézisem, hogy központi témája – a zsidó asszimiláció lehetőségei, bizonytalan perspektívái – elemzésével legalább két évtizeddel megelőzte korát. Így amikor ez a neurotizáló kérdés a világháború után, a húszas évek években a közvélemény érdeklődésének gyújtópontjába került, problémaérzékenysége és brilliáns színpadi technikája révén a világ egyik legnépszerűbb színpadi szerzőjévé vált. Egész életében izgatta az identitás átalakításának, a környezet és a jellem egymásra hatásának problémája, melyet klasszikussá vált, fiatalon írt ifjúsági regényében, a Pál utcai fiúkban, és a pályája végén írt Egy, kettő, három című egyfelvonásos komédiájában egyaránt megörökített. Állíthatjuk, bár ezt konkrét nyilatkozataival nem, csak életművével támaszthatjuk alá, hogy az „azonosság és másság” témája, mely az asszimilációs problémában gyökerezett, egész életében „elvi megfontolásból” foglalkoztatta.

Molnár Ferenc pályájának leglátványosabb része színpadi munkássága, de emellett prózaírói és hírlapírói életműve is lenyűgözően gazdag. Úgy gondolom, hogy Molnár Ferenc életművét célszerűbb prózaírói munkássága, mindenekelőtt a felnőtteknek szánt regényei felől megközelíteni, melyek „kulcsot adnak” színműveinek értelmezéséhez. Kisregényeiben, és kevesek által ismert Andor című nagyregényében tükröződik felfogása a világról, a századelő fantasztikus szellemi virágzást produkáló Budapestjéről, illetve saját életéről, vágyairól, és félelmeiről. Prózai műveiben találjuk meg azokat a motívumokat, mindenekelőtt a férfi-nő kapcsolat hihetetlenül érzékeny, társadalmi közegbe ágyazott, drámai feszültségű ábrázolását, melyet a színpadra is „átemelt”, s rendkívüli sikereket aratott vele.

Pelle János: Zsidó gombolyag. Ráday Könyvesház, 2007. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

Egy szabadulóművész feljegyzései

Schilling Árpád szövege Orbán Györgyöt, a Ráday Könyvesház vezetőjét is írásra ösztönözte. Orbán jegyzetek formájában fogalmazta meg az Egy szabadulóművész feljegyzéseivel kapcsolatos gondolatait, amit a Krétakör blogon közzé is tettek.

Schilling könyve PDF formátumban megtekinthető (vagy akár letölthető) a Krétakörblog honlapjáról. Orbán jegyzetei teljes terjedelemben, Word formátumban itt találhatók.

Az alábbiakban részleteket közlünk Orbán jegyzeteiből.

5. oldal

Magyarország a polgárosodás folyamatában – ez idáig – csak igen alacsony szintre juthatott el.

Arról mindenki tud, hogy mennyire nem volt polgárság, de arról kevés szó esik, hogy mennyire volt. Pedagógiai szempontból, a pontos kép megértése érdekében is feltűnő az asszimetria. Épp a meglévő elvesztése/eltörése a történet legérdekesebb része.

Nem csak a „polgári” az egyetlen értékteremtő forma: a hagyományos parasztságnak, de még a munkásságnak is volt valamilyen autonóm formája, és innen is vezetnek utak máig.

6.oldal

Újra kell definiálni az állami intézmény fogalmát…

Lehetségesek lennének tulajdonosok, kis-és nagyrészvényesek állami intézményben? Legalábbis én nem értem, hogy mi lenne az az intézményi fogalom, amely magától értetődő? Célszerű lenne a mi nem helyett megadni azt, ami viszont kívánatos.

7. oldal

A rendszerváltás előtt egyértelmű volt a színház szerepe.

Így lett volna? Az akkori állam elég pontosan tudta, hogy mit akar, és azt hogyan érje el. Meglehetős sikerrel el is érte. Kevesen kockáztattak és még ez az „ellenállás” is ellenőrzött térben valósult meg. Akik véglegesen kivonták magukat ez alól az ellenőrzés alól, kénytelenek voltak elhagyni az országot – Halász Péter – akik maradtak legjobb esetben is modus vivendit értek el.

8. oldal

Segély, vagy esély?

A történelmi választás nem szocializmus és kapitalizmus között feszül, hanem kapitalizmus és kapitalizmus között. Mi van azokkal az országokkal, ahol soha nem volt szocializmus és mégis lemaradtak, ill. nem zárkóztak fel? Ez is csak az ő hibájuk?

9. oldal

Nem véletlen, hogy a magyar jobboldalnak nincs semmilyen önkritikája.

Ezt meg minek? Bezzeg a BM-es őrnagy önkritikusan belátta, hogy a legjobb döntés, ha ő lesz a belügyminiszter, mert épp ő érti a legjobban nem csak a demokráciát, de a kapitalizmust is. A Nagy Imre és társai kivégzéséről tudósító napilap ugyanazzal a fejléccel és ugyanazzal a névvel működhet. Ráadásul nem is bánt ez senkit, elég hogy a „legjobb”. Aki ezt észrevételezi, nyilván jobboldali, tehát nem lehet igaza.

Szabad ember nem retteg … érdeklődik, figyel, kérdez, kommunikál. Szabad ember elviseli a kritikát.

A szabadság, pláne tömegesen nem, vagy nem csak személyes döntés kérdése. A fentebb leírt kritériumok alapján teltek meg a különböző – jobb és baloldali – táborok, megsemmisítő intézmények. Bizonyos időszakokban hatékonyabb volt a szabad emberek irtása, mint természetes szaporodásuk.

10. oldal

Nem vagyunk képesek felnőtté válni.

Talán nem – csak – éretlenek vagyunk. Nem túl kevés, inkább túl sok történt velünk. És a túlélők azt a tudást hozzák magukkal, amivel – akkor – sikeresek/túlélők voltak.

11. oldal

Nagybritanniában…ezzel szemben a polgárság igen hamar kikövetelte magának a liberális, demokratikus működést…a maga modern társadalmát.

Amennyiben az angol, holland, francia polgári forradalmak történetét vesszük, azért nem ment túl gyorsan és főleg nem könnyen. Nincs is befejezve: a baszkok, bretonok, írek, skótok stb. tudnak erről valamit, a végleg eltűntekről – provanszál, burgund, erdélyi szász, felvidéki cipszer, balti német és más nagy kultúrák – nem is beszélve. Szóval se gyors, se könnyű, se veszteség nélküli, és főleg: nem befejezett.

12. oldal

Szomorú tény, hogy az értelmiség egy része…az elmúlt 17-18 év alatt nem reagáltak kellőképpen a társadalmi folyamatokra.

Nincs, honnan is lenne új értelmiség? Aki van, az – főleg – nem új. És némi kajánsággal: aki meg új az nem értelmiségi. Így persze nem igaz, de elég annyi igazság, amennyi ebben a kötekedésben megbújik.

16. oldal

Azt nehezen várhatnánk el az aranykor generációjától, hogy alázatosan posztgraduális képzésre adja vén fejét… Ők megtették, amit tudtak, s ez több volt, mint elég: bátor, utánozhatatlan, legendás.

Melyik volt az a kor? Bátorság most is kell, legenda meg majd születik. Már megint ez a nemzedéki izé!

aki balos, avagy liberális…ideológiailag egy cseppet differenciáltabb alapon nyugszik…

Mondjuk Zuschlag és Várszegi Asztrik összevetésében ez a tétel komoly bizonyításra szorul. Még Lengyel László beszélgető könyve is aggályos volt, a minőségek összevetését illetően. Jut eszembe: Szabad ember nem retteg … érdeklődik, figyel, kérdez, kommunikál. Szabad ember elviseli a kritikát.

17. oldal

egy frissen diplomázó, kreatív fiatalember

A könyvesbolti tapasztalataink alapján célszerű lenne arab számokat használni: 1, 2, 3 stb. – mert olyan sokan azért nincsenek: friss diplomás és fiatal igen, de kreatívból azért nem állunk olyan jól. Olvasáskultúrában az öregek jobbak. Helyesírásban is. Meg történelemben – legfeljebb rosszul tudják, de érdekli őket. Nem csinálom, de mintha taníthatóbbak lennének. Többször és szívesebben fogadnak el tanácsot, javaslatot. Ez ugyan nem tudomány, de tapasztalat.

18. oldal

Az az elementáris erő, amely szüleink generációját… életben tartotta, ma időnként tiszta agressziónak tűnik, ami inkább félelemre, mintsem bölcsességre enged következtetni…

Ez az elementáris erő jórészt fikció, amit a mai hiány ill. a szükséges viszonyítási pont igénye hoz létre és tart életben. Legfőbb bajom, hogy a kritikai megközelítés, a tartalmi viszonyulás fel sem merül: volt, elmúlt, földet rá. Szó nincs meghaladásról, építkezésről. Itt is érvényes a túlélőkre vonatkozó szabály: nem a legbátrabbak, legérzékenyebbek élték túl. A túlélés szoros együttműködés-igazodás, folyamat, aminek a végterméke magában építi megvédett-kiharcolt szabadságot éppen úgy, mint a szolgalelkű meghajlást, behódolást, hazugságot, színlelést, cserbenhagyást, kettős beszédet.

23. oldal

ha a színházépületet kacsalábon álló kultúrpalotakánt és nem köztérként, fórumhelyszínkén hasznosítjuk, akkor vagy az igény hiányzik belőlünk, vagy az akarat, vagy a konkrét gondolat.

Ezen a nyomon elindulva a Ráday Könyvesház szívesen kapcsolódik minden olyan törekvéshez, amelyik valódi érdekek és valódi értékek mentén akar „közteret betölteni”. Ideológiánk szerint a Könyvesház nyilvános házat jelent, ahová bárki bejöhet, amíg nem akadályoz minket és a másokat a könyvesházi gyakorlatban: a könyvet, CD-t pénzért adjuk, a lopás tilos. Ha van jegy, akkor meg kell venni. Kardokat és jelvényeket a ruhatárban kéretik leadni. Jelvény készleteket is átveszünk. Biztatunk mindenkit, hogy szabaduljon meg terhes és korlátozó kitűzőitől, hagyja nyugodtan nálunk, mi elvermeljük, mintha nem is lettek volna.

24. oldal

Az ifjabb generáció saját hajánál fogva kénytelen kiráncigálni magát abból a helyzetből, amelyet mesterei hagytak idáig fajulni, uram bocsá”, ők maguk idéztek elő.

Vádaskodás helyett együttműködést, kapcsolatkeresést javaslok. Nem a „mesterek” kezdték a játékot és a nem a mostani ifjabb generációval fejeződik el. Persze mindenkinek megvan a maga sara. Az a legjobb, ha valódi kérdésekre valódi válaszok születnek. A megértés fontosabb, mint az igazságtevés. A tudás pontosabb, és veszélyesebb is, mint az elhamarkodott ítélet. Aki tud, nehezebben ítél. Aki tud, pusztán a tudásával többet segít, legyen fiatal, vagy öreg. Ezek a pozíciók változóak, aki megéri, átéli mindkettő nehézségeit, lehetőségeit.

Vagyis: kérdéseket kell feltenni nézőknek/közönségnek, más művészeti ágak alkotóinak- más szellemi területek képviselőinek, és főleg és elsősorban a saját szakma idősebb képviselőinek.

30. oldal

A fiatalok többsége még élvezi a kísérletezést, az idősebbek gyakran csak elviselik.

Túldimenzionált a generációs különbség: így beszélnek azok a fiatalok/öregek, akik közhelyeket mondanak a feltételezett másikról, ahelyett, hogy magukról beszélnének. Kritika önkritika helyett. Könnyű és káros. Épp azt termeli újra, ami ellen – látszólag – hadakozik. A fiatalok kísérletezése lehet tájékozatlanság, az öregek érezhetik a saját forradalmukat elárultnak, vagy a megőrzött hagyományt elprédáltnak. Újra és újra: kérdés – válasz – beszéd – bizalom – verseny – harc = eredmény, amihez a vesztes is hozzájárult.

Schilling könyve PDF formátumban megtekinthető (vagy akár letölthető) a Krltakörblog honlapjáról. Orbán jegyzetei teljes terjedelemben, Word formátumban itt találhatók.

Tizedik, avagy Bölcs Alfonz a mai Spanyolország területén fekvő Kasztília és León királya volt a XII-XIII. század fordulóján. A politika mellett költészettel, zeneszerzéssel, csillagászattal és filozófiával is foglalkozó uralkodó nevéhez fűződik többek között az első európai sakk-könyv megalkotása is. Nem csak hazája, de – az arab tudomány és filozófia közvetítőjeként – az európai szellemi élet fejlődésére is nagy hatással volt.

Az udvarában megrendezett különleges összejövetelek a középkori vulgáris költészetnek is helyet adtak. Az ebben a körben előadott „Cantiga de Santa Maria” című versének különleges szövegéért csodálták kortársai, ezért Bölcs Alfonz elhatározta, hogy ír még „százat”. Így született a 420 éneket tartalmazó gyűjtemény, melynek darabjait az uralkodó rendeletére gyűjtötték össze. A cantigák egy részének mind a szövegét mind a dallamát ő maga komponálta, másrészt Európai slágerdallamokból gyűjtötte. Legtöbbjük Mária misztikus közbenjárásáról és spirituális segítségéről szól. E különleges gyűjtemény darabjai alkotják az El sabio consort koncertjének központi részét kiegészítve más korabeli Európai kódexek közismertebb dallamaival.

Az El sabio consort tagjai:

• Palya Bea – ének
• Bubnó Tamás – ének, ütő
• Bartek Zsolt, Bubnó Lőrinc – furulyák, sípok
• Kocsis Csaba – koboz
• Philipp György – ének, ütő, sípok
• Bubnó Márk – ének, ütő, tekerő
• Cser Ádám – ének, ütő
• Dévity Zoltán – citera
• Siptár Dániel – baghlama, mandolin

Egy kritikából: ,,Alfonz Múzeum’’ Avagy könnyűzene Bölcs Alfonz udvarában a XIII. században

Az El Sabio Consort a minap nagy sikerű koncertet adott Szabadkán. Az együttes tagjai vajdasági — Dévity Zoltán és Miroslav Jovančić — és anyaországi művészek.

Akik kedden este ellátogattak a szabadkai városháza dísztermébe, hogy a Nyári zenei esték keretében szervezett hangversenyen részt vegyenek, azok a csodálatos középkort idéző, az imént említett uralkodó udvartartásában felcsendülő muzsikákból hallhattak egy gazdag válogatást. Mi tagadás, lenyűgözött mindannyiunkat, nem csak a szokatlan, de mégis magával ragadó, jó hangulatot teremtő hangzásvilág, de maga az előadásmód is meggyőző, hiteles volt. A különös, ügyesen válogatott hangszerek (töröksíp, lant, koboz, furulyák, dobok, csörgők) jól idézték a rég letűnt kor zenéjét és az oda nem illő magyar népzenéből kölcsönzött citera, vagy a XIII. században nem igazán ismert és használt, ráadásul modern hegedű is jól illett a koncepcióba. Dicséret illeti Philipp Györgyöt és Bubnó Márkot a művészeti vezetőket, nem csak a kitűnő összekötőszövegekért, amivel gördülékennyé, figyelmet felkeltővé tették az előadást, de dicséret illeti a tabulatúrák, a mai kor emberének nehezen vagy sokszor egyáltalán nem olvasható kottaképletének nagyon eredeti, meggyőző hangszerelése, rekonstruálása végett is. Ahhoz pedig, hogy ezek az emberek izzig vérig muzsikusok, minden kor zenéjéhez, stílustól, hangszerektől, előadásmódtól függetlenül, hihetetlen muzikalitással, technikai felkészültséggel, a vokális készségről nem is szólva, meggyőző eredetiséggel nyúlnak, erről már többször is mggyőződhettünk itt Szabadkán. Szeretném őket még sokszor viszonthallani szűk kis pátriánkban, Szabadkán. (PASKÓ Csaba Regens Chori)

…