Főhőse, Geyer Matild illem és tánctanár életútját követhetjük végig a harmincas évektől 1956-ig, Vámosmikolától a szlovákiai Párkányon át Balatonfenyvesig, és tovább New-York-ig. A mikrotörténelem módszerével feldolgozott életpálya izgalmas, pontos leírása átélhető közelségbe hozza a kor hétköznapjait.

A könyvet bemutatja Gerő András.

Az Ünnepi Könyvhét keretében, június 5-én, 17 órakor a Stúdió K Színházban (Ráday utca 32.)

Fliesz Rezső grafikája

A háttérben, a Ferenc József híd felől, éppen a térre ér egy omnibusz; szemből felénk halad egy lóvasút; a Ráday utca elején, a magkereskedés előtt pedig egy fiáker parkol. Az omnibusz-közlekedés 1832 nyarán indult meg a fővárosban. Ezek a lóvontatású társaskocsik voltak a szó szoros értelmében vett első tömegközlekedési eszközök, mivel egyszerre szélesebb rétegek számára tették lehetővé az utazást.

A Nyugati pályaudvar, a Városliget és az Orczy kert felé közlekedő társaskocsik állomáshelye a Két Pisztoly vendéglő előtt volt. A Kálvin térről omnibusszal el lehetett jutni ezen kívül a budai Császár fürdőbe, Kőbányára, valamint Kispestre is.

Az omnibuszok mellett konflisok és fiákerek szállították az utasokat. Ezek voltak a mai taxik elődei; az előbbiek egyfogatú, az utóbbiak pedig kétfogatú bérkocsik voltak; ugyanannak a fiákeresnek volt nyári, nyitott, és téli, zárt kocsija is.

Az első lóvasút, amely a Kálvin térről a Kiskörúton és a Váci úton át Újpestig közlekedett, 1866. augusztus 1-jén indult meg, egy vágányon, kitérőkkel; kettős vágányú pálya 1870-től épült a fővárosban. Az egykocsis járművek személyszállításra, a kétkocsis szerelvényeket teherszállításra használták. Az első és a másodosztály a kocsin belül, míg a harmadik a nyitott tetőn volt berendezve. 1869. január 30-án indult meg a Kálvin tér és a Józsefvárosi pályaudvar közötti járat, a Lónyay utcai egyvágányú leágazást pedig, amely a Soroksári úton át a Gubacsi határcsárdáig (Közvágóhídig) közlekedett, 1876. június 17-én adták át a forgalomnak. A járatok reggel 5, illetve 6 órától este 9-10 óráig általában tizenöt percenként közlekedtek, a viteldíjat távolság szerint állapították meg. A budapesti lóvasút Európában a nyolcadik volt.

A lóvasút vonalainak villamosítása az 1890-es évek közepén kezdődött; ennek következtében át kellett térni a normál (1435 mm-es) nyomtávra. Az első ilyen villamosvasút 1889-ben indult a Kálvin térről a Baross utcán a Józsefvárosi pályaudvarig. Ez azonban nem a korábbi lóvasút átalakításával jött létre, hanem teljesen új fejlesztés volt; a lóvasút pályája 5-6 évig még ott húzódott a villamosé mellett.

Az 1900-as években a Kálvin tér már jelentős közlekedési csomóponttá vált, lassan inkább pályaudvarra, mint belvárosi térre emlékeztetett. Nem véletlenül nevezték sokáig a pesti zsargonban Sín-térnek: itt haladt át a Fővámház és a Nyugati pályaudvar közötti járat, és innen indult a Kerepesi úti (végállomás: a Cinkotai HÉV-végállomás), az Üllői úti (végállomás: Nagyvárad tér), az Orczy úti (végállomás: Kőbányai út), valamint a Lónyay utcai vonal (végállomás: Boráros tér). Jól illusztrálja ezt az állapotot egy 1905-ös karikatúra, amely a Borsszem Jankóban jelent meg: a szegény lovas rendőr, miközben áthalad a téren, semmi másra nem tud figyelni, csak arra, hogy el ne gázolják.

Gönczi Ambrus, Várnai Vera, Winkelmayer Zoltán: Festői Ferencváros. Ráday Könyvesház, 2006. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

Bródy és Gárdonyi szobra

És te, a hívő, odaállottál, mindjárt a hitetlenek közé. Minden külön megnyilatkozásodtól külön beteg lettem. Mi történt veled? Már volt ilyen ügy és Petőfi nem tévedett, kiállt, haragudott, vádolt és védett. Te, Gárdonyi, aki Petőfivel valóban az egyetlen vérség vagy a ma élő költők között, egyszerre egy meggörnyedt, de házsártos falusi tanító lettél.

Féltél, vagy talán a kenyeredet féltetted, akinek megvan a maga földje, örök jogú, mert örök termésű könyveid és külön még olyan puritán is vagy, hogy megélsz kenyéren és vizen. Galambszívem, Géza, odaszaladtál mindjárt a galambkufárok közé és ma is ott vagy, legalábbis ott mutatkozol. Próbállak menteni magamban, talán elbetegedtél, elöregedtél, annyi minden rossz történt az imádott és nálad jobban senkinél sem szeretett népeddel. Vagy valami kis idegen német vér tört ki rajtad? Énrajtam pedig, íme, kitört a harag, amelyről – hogy él bennem nem is tudtam eddig.

És mit tikoljam tovább?

Isten veled, Géza, elbúcsúzom tőled, erre a rövid életre, nem barátkozunk többet. Egy másik életben, amelyben te hiszel – és nem lehetetlen, hogy van is -, űhy lehet, hogy a két hirtelen elszakadt fonálmegint csak egybefűződik. A te fehér és az én színes életem kötele. Most, nehezemre esik bár, meg kell mondanom neked, hogy meghaltál nekem, és én megtépem éretted legszebb – egyetlen – ruhámat, akár vérrokonaim halála után. Isten hozzád, kedves Ziegler Géza, mert, – nem régen tudom – idegen névvel születél. Az apád túladunai vándorló, német eredetű gépész volt, amolyan mezei, vándorolt a magyar búza után, hol érik hamarább, hol utóbb? A Szerémségtől a Tótságig. Úgy rémlik, te beszélted elegyszer, hogy az apád az örökmozdonyt találta ki, vagy akarta kitalálni és te egyszerre az örök gyűlölet mozdulatlanságába kótyagosodtál bele. Talán megment, hogy nem egyedül és nem magadérrt, mert azt tudom, hogy ha előrelátó és okos is vagy, de tisztességes és erkölcsös, jóértelmében a mostanában cégérnek koptatott erkölcsnek. Önzetlen és jó ember voltál, ma sem lehetsz más, de rossz és kemény voltál magadhoz: amikor színt kellett vallani, nem a becsületes, régi magyar költőkhöz csatlakoztál, akihez voltaképpen tartozol.

Nem tudom, hogy mit mondasz erre,

lehet, hogy elmosolyodsz és nem hiszel e búcsuzkodásnak, vagy eltanultad a pesti szót, “annyi baj legyen”. Nekem bizony baj, hogy összeállottál egy társasággal, akik kimondták, hogy én most már nem vagyok a barátod, a testvéred, a mi ékes, erős és gyengéd nyelvünkben, amelyben születtem. Engem kirúgtak, és te is segítettél, amikor legfőbb díszüket, cím- és cégtáblákukat vállaltad. Ha nem volna olyan keserű, üzletszerű, gyerekes volna az egész, hogy én veled együtt ne legyek magyar költő…

Géza, ez a levél nem lesz rövid és nem mulatságos. Az utolsó, amelyet tőled kaptam, annál rövidebb és kedvesebb volt. Te írtad Egerből, gondolom drága és kedves, nagyon is nevezetes színdarabod, a A bor után. Olyasmi volt benne, hogy nem haragszol rám és nem nézed másként a magyar parasztot, mint én, sőt talán úgy lehet, az én nézésem és látásom nem is ártott a te szemeidnek. És most egyszerre nem vagy többé velem, hanem egy nedvekezű külföldet majmolóval, akit nem láttam soha még és nem olvastam tőle többet, mint egy széles esszét a magyar kommün eszméjének dicséretéről. Érthető, hogy szembe dicsérte, mikor mellbevágta. Az intézményt ilyenkor csak nem szidhatja? De erre a hogyishivjákra nem haragszom, ettől olvastam régebben egy elbeszélésfélét, erő, fanatizmus és szív van az írásában, rendes ember belőle már nem lehet, de jó író igen. Ne bántsátok, sőt vigyázzatok, kárt ne tegyen magában. A többi, akikkel együtt te engem kiközösítettél, nem is tudom, kik.

Egy-kettőnek a nevére mégis emlékszem, gyűlölködő szájaikon át néha látom, hogy a nyomorúságos elhelyezkedés után lesz még belőlük igazi író. Legyen is. És ha színmagyarok csakugyan, még jobban. Inczédi Laci a leggyűlölködőbb verset írta a zsidók ellen. Fölsírnám a halottaiból, olyan gyönyörű volt a verse. De agyonitta magát. Ezek is isznak, hallom. Mond meg nekik, hogy ne igyanak.

A többi, szépen vannak: alig érdekelnek.

Azokkal talán még beszélgetek is, a legutóbbi hónapokban még szónba is állottam. Hogy én nem kellek, az nem baj. Én megcsinálom a magam dolgát. Az újmódi magyar írásnak,az új földnek talán mégiscsak én voltam a megtermékenyítője, ganéja; ahogy tetszik. És én nem külföldről jöttem, itthon születtem. Itten bújtam ki a falu földjéből, a hóstyák kakukkfüves utcáiból. Én nem akartam semmit. Díszt, állást, rangot, semmit. Megélni valahogy és néha egy jó szót, valami kevés bajtársi eléismerést. Egy dicsőségre gondoltam mindösszesen: ha egyszer v alami olyan nagyszerű dolgot írnék – véletlenül -, megemlékeznének rólam egri barátaim abban a város alatti szőlőben, amely valaha az egyém volt, most pedig az egri angolkisasszonyoké, az apácáké. (Kegyes és Szent Nővérek, sok szagos szőlőt, jó termést kívánok. És mindig jó termést Egernek! És ne haragudjanak a kapás találékony és szorgalmas emberekre, akik a szegény városból gazdag várost csináltak.) Hála és bosszú egy testvér, azt én is tudom, kinek a szokásától és vérétől függ, mikor melyiket választja. Lehet, hogy a nép és az urak is gondolkoznak: fölsegítettél bennünket, hagyjad itt, ami a miénk és azt is, amit magadnak gyűjtöttél. Hogyí merészeltél? Sok török vér maradt az igazi egri emberben, az működhetik benne és az mozgolódik egy kis örmény ügy után. nem jó dolog, te, Gárdonyi, te is tudod, hol van Törökország?

Mi történt, mi történhetett? Úgy vérbeborult az emberek szeme, hogy a maguk érdeke ellen cselekszenek. Írótársam – talán utoljára nevezlek így -, te emlékszel az én régi regénytémámra: a beteg magyar királyról, aki fiatal zsidó orvost hozatott Hollandiából, hogy gyógyíthatatlan betegségéből kikúrálná. Megtörtént a csuda. És nyomon követ a fejedelem hálája: elszereti az orvos feleségét és hogy az észre ne vegye és meg ne haragudhassék, fel is akasztatja. Ez példázat csak, nem igaz, de volt pillanat, hogy csaknem valóra vált.

De az igaz magyar nem türelmetlen,

legalább eddig nem volt. Azt nézte, hogy ki a becsületes, bátor, jó ember. Ezentúl másképp éesz? Ha ezt tudnám, egy pillanatid nem tudnék tovább élni. Így is halálosan gyötrődöm. Nem azért, mert nem lehetek veled többé együtt. Hanem azért, mert a magyar, akit letiportak, hogy tiporja le tovább magát? De érzem én, hogy beszélhetek én neked akármit, nem hajtasz rá. Nem vagyok megbízható. És itt mindenféle ódoni dolog jár az eszembe. Még az is, hogy egyszer régen tíz forintot kértem tőled kölcsön és nem adtam meg soha. (Híres író voltam már.) Igaz ez, így igaz, nem adtam meg, szégyelltem megadni, vagy amikor át akartam nyújtani a tízest, egy krajcás se volt nálam. (Láttam én Jókait magát, akinek sokszor nem volt tíz pengője sem.) És azt gondolod magadban: és ez a rendetlen, pocsékoló, kártyás ember beszél? Adaja meg előbb az adósságát. Megadom, most megadom. Páduai Szent Antal számára magában Páduában a “Santo” templomában ma lefizettem. A szentnek valóban megvan az az ereje, hogy gazdaggá teszi azokat, akiket akar. Tegyen téged azzá. Kell? Minek már? És te, nemzetgazdasági alapra állított költő, tudd meg, hogy nekünk már nemsokára csendítenek. A gyerek már megszületett és készül megfogni a harangláb kötelét. A kis keze már legalább is kibújt, már körme van, már nyúlik és erősödik.

Éretted kár. Lehet,. hogy még mindent helyreigazítsz. Ma is csak azt tudom cselekedni, hogy mentegesselek. Ha régen valami tökéletlenségen fogtalak: elhagyatottságodra, zárkózottságodra fogtam ahibát, mert nemcsak nagyon szerettelek, hanem el is olvastam az írásaidat.

És még ma is állítom, hogy mint a magyar teljes violának, olyan tiszta szomorúan édes az illata a Gárdonyi Géza poézisének és milyen erős a töve! De mintha valami bogár bújna le hozzá, le a földbe? Nem bánom! Reménykedem, abban fogódzkodom, hogy csak egy mellékes és kevéssé ellenálló erejű szervedbe: – az izlésedbe. Ám lehetsz miattam akárki és akármilyen, nem tudok mást mondani, csak azt, hogy te írtad a legjobb magyar darabot, a legszebb magyar regényt, és ha kint jártam a világban, mint ahogy járkálgattam, ma sem mondok mást, mint azt, hogy a te írásodat fordítsuk le elsősorban a most írott magyar munkák között és a te Karácsonyi Álmod az a amunka, amelyet a nemzet pénzén kellene eljátszani a világ nagy színpadjain.

Próbállak mentegetni.

A drága öreg anyád! Meg ne mondd neki, hogy már nem vagyunk jóbarátok. És az ilyen nyolcvan esztendőhöz közeledő magyar parasztasszony régi közmondásokat tud.

Most pedig néhány komoly szót. Mit és mennyit akartok keresni a konjunktúrán? Mondd és mondjátok meg, csináljatok katasztert. Nem volt elég egy?! Okosabb, ha megmondjátok, mennyit adjunk le, leadjuk, ha lesz. Vagy meg akarjátok csinálni, hogy ne legyen senkinek és föl akarjátok robbantani a mai magyar irodalmat, amit mi is segítettünk megcsinálni? íííííigen, vagy nem? Felej magadban magadnak. Álltam-e valaha elébed, nem voltam-e harsonásod? Mikor együtt dolgoztunk és az úri, sőt nagyúri, igazán fajmagyar gazdád nem akarta állani, hogy magad gondolatát írod, folyton kifelé állott a szekered rúdja. Érezted-e? És tudod-e, hogy aki háturól húzta a kocsid, az én voltam. Erősebb volt a lábam akkoriban, mint a tied. nem akartam megmondani, most már nem titkolózom tovább. És azt is tudjuk meg, hogy amikor egy rendes szépirodalmi lapot fundálhattam, a te nevedet írtam az élére és elkergettem az előfizetőt, aki egyet is mert mukkanni az írásaid ellen., amely ellen akkoriban nagyon is sokat mukantak, éppen azok, akikkel te ma együtt vagy. Én nem dicsekszem, ha tíz jó sort írtál, és adicsőséged hirdettem Jókaitól a könyvkereskedő-segédig. (Emlékszel-e még Jókaira és a panorámáta Fesztyéknél?)És ha rossza írtál, letagadtam, magamra vállaltam, másra fogtam.

Kedves voltál, amikor korholtál érte.

Ám az Üdvözítő téged erre küldött, engem meg másért. Ámde ne ellenkezzünk többé, ki tudja, milyen kevés az időnk. Téged – majd! – a város négy fekete lován levisznek a völgyi temetőbe, melyet a Kisasszonyról neveznek. Jobb illatú temető nincs is a világon, a közönséges fűje is kakukkfű. Kisdiák koromban sokat viittem haza, és nem volt azért szegényebb az illata és nem mondta senki, miért mászkálok keresztény temetőbe? Engem visznek előtted vagy visznek utánad? Azelőtt is mindegy volt nekem, most meg éppen mindegy. Csakhogy engem csak vasúton szállítanak le Egerbe, hogyha a város beereszt. Attól függ, hogy akkor ki lesz ott az érsek. Lehet, hogy itt a külföldön ásnak el? Csak azt ne, kérem! A szlőföldemet, a helyemet, azt nem hagyom! Egy kis jogásztünteés, az lesz, a diákokat te – ha te utóbb -, azt te parancsolod, intézkedsz:

- Csak gyorsan, ne bántsák szegényt!

Az orrod elfacsarodik és egy hegyeset köpsz a megyfaszárad mellől … És girbe-gurba utácok vágtat velem a reneszánsz hintó, amelyet hatéves korom óta ismerek. Nem kedveltem. Szerettem volna elkerülni a benne való kocsikázást, de ha nem lehet, hát nem lehet … Öreg koldusok loholnak a hintó után, hogy megmutassák, hova dugjanak el, melyik mellé, mert sok testvérem alszik ott. Egyikőjüket sem ismertem, most összeismerkedem velük. Szeretném, ha amellé kerülnék, akinek Mihály volt a földi neve, húsz éves volt és meg kellett halniaq, mert a beteg paripáját nem hagyta, megölelte. Nem tudom, az apám, aki akkor zsidó bíró volt, mindent tehetett, titkon, éjjel, nem temette-e el a fia lovát gazdája mellé? Mert az én apám legalábbis volt olyan magyar, mint a te apád, a ti apátok, tudod-e, te! És én meg olvasó vagyok, de te meg csak gyöttél, hé, tudod! És juszt is – ha nem is egy spekuláns önképzőkörben, de ugyanegy agyagos, tüzes földben közel fekszünk egymáshoz. Te a városban, éna másik hóstya, az árkon kívül. De az én földem éppúgy átölel engem és szól: belőlem lettél, bennem éltél, megeszem a húsodat, magammal összevegyítem majd a porodat is. A szülőanyád vagyok, a szeretett fiam vagy, akármit mondjanak is. És ha te el is hagytál engem, te ijedt Géza!

Ott fogunk feküdni némán egymás közelében.

A kézcsontjaid a szent keresztet szorongatják, az enyémben két rossz faág, a villa, amelyre támaszkodnom kell, hogy felemelkedjek, ha a Messiás jön és harsonása hallatszik. A szemem két cserépdarabka, mert pénzre lesz szükségem, ha az űj élet kezdődik. (A régit úgy kezdtem, hogy cserépdarabom sem volt.) Gyönyörű szertartások! Értem, megértem, hogy vallásos lettél. Én is sajnálom, hogy már nem lehet, elmúlt az időm: azaz: íme, most kezdődik.

Almúlt bajtársam, mondok valamit. Még csak egy lépést húzzuk tovább, amíg thetünk egy fogadást: aki előbb hal meg, elmegy a novaji halottlátó asszonyhoz, és megkérdezi: hogyan és miképpen fekszik a koporsójában ay másik? És akkor intézkedik, hogy az ő sírbatevő egyházfia hogy fektesse. Szembe-e? Én nem mondom meg, mint akarom.

Elmúlt barátod: Sándor

Csupán a képzelőerőnkre és egy fogkefére lesz szükségünk. A szerző tanácsokat ad arra nézve, hogyan szervezzük meg a tengeri utazást Itáliába, melyik utat válasszuk Rómába, és mit érdemes megnéznünk a város híres hét dombján. A kötet közel ötven illusztrációja között 11 színes ábrázolás található.

Philip Matyszak szórakoztató útikönyvéből megtudhatjuk, mit kell magunkkal vinnünk egy előkelő lakomára (étkezőköpenyt, saját szalvétát és házicipőt), hol találhatók a legjobb piacok, nyilvános fürdők… no és a bordélyházak.

Sétáink során megismerhetjük a belváros összes nevezetességét a Palatinus-dombon magasodó császári palotáktól kezdve a Forum Romanum nyüzsgő forgatagán keresztül a Pantheon pompájáig.

Az antik világ legnagyobb és legnépesebb városa rengeteg érdekes látnivalót tartogat, többek közt izgalmas harcikocsi-versenyeket a Circus Maximusban és véres gladiátorküzdelmeket a Colosseumban.

E szellemes és olvasmányos útikönyvet a történelem és az utazás kedvelőinek ajánljuk, valamint mindazoknak, akik valaha elgondolkoztak azon, milyen is lenne ellátogatni az ókori világ legnagyobb városába.

„Néha egy kicsit kényelmetlenül érzem magam a 21. században” – írja magáról Philip Matyszak. S igaz lehet e vallomás, hiszen a fiatal történész oly otthonosan mozog az antik világ kultúráiban, mintha maga is tógát öltve alkudozott volna már az ókori Róma piacán.

Az oxfordi St. John’s College-ban római történelemből doktorált fiatal történész népszerű történelemkönyvei révén vált világhírűvé: afféle ókori útikalauzaival hol az antik Hellászba, hol a Római Birodalom mindennapjaiba repíti a kalandvágyó olvasókat. „Maty” a könyvíráson kívül újságíróként és egyetemi oktatóként tevékenykedik: tanított Milánóban, jelenleg pedig a Cambridge-i Egyetemen vezet kurzusokat.

Philip Matyszak:
Antik Róma – Napi öt denariusból / Scolar Kiadó, 3500 Ft. / Vásárolja meg a Ráday Könyvesházban! (1092 Budapest, Ráday utca 27.)

Arany János

Arany János legelső műve, Az elveszett alkotmány magában hordozza a szerző néhány későbbi művének jellemző vonásait. Kritikai realizmusa olyan jelenség, amellyel Arany későbbi műveiben csak helyenként találkozunk. Az elveszett alkotmány igazi jelentőségét az adja, hogy Arany a maga korának problémáihoz közvetlen módon szól hozzá és a korra jellemző típusokat teremt. Azokban a részletekben, amelyekben koráról közvetlenül, mitológiai apparátus közbeiktatása nélkül szól, művét csaknem regényszerűnek és A falu jegyzőjével rokonnak érezzük.

.

“Férfiak!
A haza szent ügye gyüjtött volna rakásra
Benneteket: komolyan vítatni, mi eszközök által
Lenne a kedves hon boldoggá, lenne dicsővé.
Tí pedig oktalanul mellőzve, feledve a közjót,
Képzelt érdekekekért civakodtok s aljas önösség-
Táplált szenvedelem tépé pártotok-megyétek’.
Ti szabadelműek, kik nyelveteken ama legszebb
Szót, a ’szabadságot’ szólásban, gondolatokban,
Testben, lélekben meritek hordozni naponként:
Névvel vagytok azok. Vallástok képmutatóság;
Bennetek a türelem, más értelműek iránt, nincs;
Bennetek a kitűrés, tartós láng, semmi nagyért, nincs;
Bennetek elszántság nincs áldozatokra: ezért már
Olcsók elveitek; szavatok nyila mind eltompult,
Semmi hatás nélkül pattant le az érc kebelekről.
Isteni törvények nagyon emberi hirnöki vagytok,
Tin tanitástoknak legcsúfosb nem-követői;
Drága damaszkusi kard törékeny rozsdahüvellyei;
Nagybecsü gyémántot rejtő szemetek. Divat az csak,
Semmi egyéb, mellyért szabad elvek apostoli-képen
Hirdetitek magatok, s mint a divat, úgy e szeszély is
Változik a korral; mesterkélt lángotok elhűl
És pusztán, ridegen marad a szív kebleitekben.
Önzetek. – És ti, kemény nyakú Izráél, úgy-maradásnak
Emberi, kik, hazugúl, fontolt haladásnak eszélyes
Pártja gyanánt vetitek magatok’ fel, nyiltan előttem
Titkaitok. Ti hazát háznéppel, multat a mosttal,
Össszecserélgettek. Filozófok vagytok: az ember
Bennetek él csak s ott minden, de kívűletek ami
Látszik, mint tünemény, üres álom, anyagtalan ábránd.
Elvetek ez. Maradást kívántok, nem, mivel az jó
A mi marad, de mivel nem pénzetek’ és nem erőtök’,
Véretek’ inkább nem (mint ősötök, akire büszkén
Puffad májatok) és eszetek’ sem, csak nekitespedt
Lágy kényelmeteket sem vagytok erős kebelűek
Áldozatúl odavetni a szent haza oltárára.
Végre ti semlegesek, ti a status hittagadói,
Bennetek a másik két párt minden bűne megvan,
Ingadozóságnak még megszaporítva bűnével.”

–

…

Az 1956-os forradalom leverése után nagy erővel indult meg az új hatalom legitimálása, politikai vezetőinek bebetonozása újonnan elfoglalt pozícióikba. A hatalom legfelsőbb urai pontosan tudták, hogy a közvetlen diktatúra eszközeivel a hatalmat nem lehet hosszú ideig megtartani. A kommunikációt mint legitimáló eszközt is be kell vetni!

Feledtetni a közelmúlt eseményeit

A televízió kettős kötöttsége jól látszik az első napok műsoraiban. A politikai háttérműsor (beszélgetés régi május elsejékről: Randé Jenő) a politikai demonstráció közvetítése (május 1-jei felvonulás), lássátok mennyien vannak velünk és a cirkusz (Párizsi jégrevü) mindjárt ott van az első napokban a palettán. Bednai Nándor rendezésében vidám estet és vetélkedőt közvetítettek az Operettszínházból ez is mutatja, hogy milyen széles volt a skálája a harceszközöknek, amelyeket be lehet vetni a siker, a tömegek megnyerése érdekében. A politikai cél világos volt: feledtetni kell az emberekkel a közelmúlt eseményeit, a halottakat, az ismét romos utcákat. Visszaadni legalább a hétköznapi hitet, hogy élni lehet és érdemes itt Magyarországon.

Ebben a politikai légkörben kellett megszervezni, megindítani és üzemeltetni a televíziós híradó első adásait. Az indulás körülményeire így emlékezik Karsai Nándor, az első hírműsor gyártásvezetője: „Rózsika is, én is a minisztérium Filmfőigazgatóságától kifejezetten azért kerültünk a televízióhoz, hogy megcsináljuk a televíziós híradót. Az akkori állapotokról annyit, hogy volt a tévének összesen egyetlen Arriflexe, ehhez volt négy operatőr – Mezei István, Nagy József, Varga Vilmos, Mestyán Tibor. Ezzel vége is a felsorolásnak. Nem volt se vágóasztal, se laboratórium, sem pedig vetítőgép. Még a musztert sem volt min megnézni, normál filmre dolgoztunk. A hónunk alatt vittük ki a tekercseket a filmgyárba… autónk se volt. Sőt, ha jól emlékszem, a cégnek volt egyetlen kocsija, a főnöki autó, Kulcsár Feri bácsié. (Ő volt a televíziót felügyelő alelnök.) De azért mindig lehetett kölcsönautót kérni attól a cégtől, ahol forgatni akartunk. Aztán vagy személykocsit küldtek értünk, vagy mikrobuszt, vagy pedig nyitott platójú teherautót.”

A Filmhíradó és a Tévéhíradó versenye

Az indulás körülményeire való visszaemlékezés mutatja a kezdetek eszköztelenségét, szegénységét, de azt is jelzi, hogy az érintettek átlátták a megjelenés fontosságát, hisz azért küldenek kocsit, hogy megjelenhessenek az új médiumban, s ezzel politikai és gazdasági helyzetüket erősítsék. A kezdeti korszak híradós ambícióira a hetente egyszer jelentkező filmhíradó és az akkor még szintén csak egyszer, kedden, később már kétszer jelentkező tévéhíradó hírversenye (frissesség) nyomta rá a bélyegét. Be kellett bizonyítani, hogy van létjogosultsága a tévéhíradónak, s nem elegendő a filmhíradó televíziós sugárzása! A bővülő személyi állomány (Sík Igor, Vecsey Marietta, Burza Árpád, Kocsis Sándor) szakmai kvalitásai is eredményezték, hogy a hírverseny a televízió javára dőlt el. A folyamat megállíthatatlan volt, amely először a filmhíradó struktúrájának átalakulásához, majd, a verseny végérvényes veszteseként, megszűnéséhez vezetett.

Matúz Józsefné (Rózsika, ahogyan Karsai Nándor említette visszaemlékezésében) – a filmhíradóval folytatott gyorsasági verseny egyik televíziós résztvevője – technikai előnyt is említ. A 16 mm-es filmre való áttérésnél a kétszalagos (hang-kép külön szalagon fut szinkronban) technika segítette a tévéhíradót abban, hogy az eseményekhez közelebbi időpontban tudjon hírt adni, mint versenytársa. Áttörésként 1959 áprilisát említi, amikor is „Nasszer egyiptomi elnök látogatott Budapestre. 9 órakor jött meg a gépe és mi este azt mondhattuk: ma reggel Ferihegyre érkezett…”

A 60-as évek elejére vált a híradó napi adássá, és ezzel véglegesen győzött a filmhíradó fölött. Matúz Józsefné visszaemlékezésében a következő neveket említi meg mint híradójának oszlopos tagjait: Horváth J. Ferenc, Márványi György, Dobrovics István, Buczkó György, Ipper Pál, Varga József, Bayer Ilona, Bokodi Béla, Vajek Jutka, Pálffy G. István, Chrudinák Alajos, Sugár András. A belsős csapaton túl az állandó bedolgozókról így ír visszaemlékezésében a híradó főszerkesztője: „A legjobb magyar újságíróknak adtunk lehetőséget: Pető Tibortól … Baranyi Feriig, Gedeon Páltól, Pálffy Józsefen át Heltai Andrásig. A legkülönbözőbb egyéniségeket kerestem, politikai megfontolásoktól függetlenül.”

…

Az 1957–1970-es korszakra az volt a jellemző, hogy a hatalommal, a politikával egy csapatban focizott a híradó, nem törekedett távolságtartásra. Függetlenségi törekvései – ha voltak – a szakszerűségben, a személyiségek jó kiválasztásában és az információáramlás pontosságában és gyorsaságában voltak érzékelhetők. Ennek a korszaknak volt a koronázatlan királya Matúz Józsefné, aki 1957 májusától 1985 decemberéig vezette főszerkesztőként az MTV híradóját.

(Részlet Babicky László Szabadság tér 17. című könyvéből)

Babicky László: Szabadság tér 17. (Ráday Könyvesház, 2007. Akciós ára: 1500 Ft.) Vásárolja meg a Ráday Könyvesházban! (1092 Budapest, Ráday utca 27.)

…

Zsidó gombolyag

Az egészet természetesen képtelenség felgombolyítani, ez a könyv sem vállalkozik rá. De már az sem lebecsülendő teljesítmény, ha valaki kísérletet tesz egy-egy kiemelkedő alkotó életművének elemzésére. A kötet egy hosszabb hosszabb tanulmányban foglalkozik Molnár Ferenc életművével valamint Kertész Imre Nobel-díjas regényével, a Sorstalansággal.

További, történeti és a szociálpszichológiai megközelítést ötvöző tanulmányok foglalkoznak a Kristályéjszaka nemzetközi visszhangjával, az 1942 és 1944 között működő Magyar Szabadság Rádióval, Szolzsenyicin kevés visszhangot kiváltó zsidó-orosz történetével, a tömegek lélektanával, a cigányok egyistenhitével, hisz ezek a témák is fontos szálai a „zsidó gombolyagnak”, és olyan kérdésköröket érintenek, melyekre érthetően érzékenyek mindazok, akiket a huszadik század legnagyobb traumája, a Holocaust közelről érintett.

S hogy mindezen írások után hogyan következhet a Kastély a Kárpátokban című komédia?

Pelle János, a kötet szerzője így válaszol erre a kérdésre: “Arra a következtetésre jutottam, hogy a rendszerváltás autentikus műfaja a drámai szatíra, a zsidó gombolyaggal való felelőtlen játszadozás, az elfojtott, kibeszélésre váró traumákkal való manipulálás szálai időközben annyira körénk tekeredtek, hogy sejtelmünk sincs, hogyan szabadulunk ki belőle. ”

Pelle János: Zsidó Gombolyag (Ráday Könyvesház, 2007. Ára: 2000 Ft.) Vásárolja meg a Ráday Könyvesházban! (1092 Budapest, Ráday utca 27.)

Pelle János megjelent könyvei

• Rousseau világa (1983)
• Bilincs és ragasztó (novellák, 1983)
• Ész és szenvedély – irodalom és filozófia a francia felvilágosodás korában (1984)
• Párhuzamos nekrológok (regény, 1984)
• A diplomák inflációja (1986)
• Feszített tükör (novellák, 1987)
• Casanova, vagy a 18. század egy kalandor szemével (1987)
• Az utolsó vérvádak – Az etnikai gyűlölet és a politikai manipuláció kelet-európai történetéből (1995)
• Antiszemitizmus és totalitarizmus (1999)
• A gyűlölet vetése – A zsidótörvények és a magyar közvélemény 1938-1944 (2001, angolul is 2004)
• Jászi Oszkár (2001)
• Lencse alatt (regény, 2003)
• Bosszú és kegyetlenség – Az emberi gyűlölet kultúrtörténete (2006)

…

Miért írt Széchenyi könyvet a lovakrul? Azért, hogy szolgálja az édes hazát. Ha nincs korszerű „vonóerő”, ha a birtokos hitvány, nemtelen lovakkal kínlódik, akkor nincs korszerű termelés. És Kós Károly száz évvel később? Mert az édes haza, jelesül Erdély földje idegen uralom alatt, a vesztes háború után kifosztva, az anyaországtól elvágva, elhagyottságában segítségre szorul.

Erdély földje nagyobbrészt „sekély, sovány s köves”, „fölös gabonája jó esztendőben is alig elég és a föld soha annyit nem termett, hogy abból feleslege maradjon”. Példának ott vannak az „okos szászok”, akik a „rideg erdélyi magyar marha tenyésztéséről” átálltak korszerű fajtákra, megtalálták a maguk sertését, lovát és mindehhez a szövetkezeti formát. A „román kormány a maga népének állattenyésztésével kísérletezik, a miénkkel nem gondol”. „Háromszék kisgazdái a jó konjunktúra idején egyremásra vásárolták a traktort és igásállataikat elprédálták, mindenekelőtt kiváló székely lovaikat.” Mire kiderült, hogy a főleg állattartásra alkalmas kisgazdaságok számára a hagyományos energiaforrás a régi erdélyi ló lenne, elveszett a törzsanyag. Hát ezért született a könyv.

A ló története

Az első könyv leírja a ló történetét: az ázsiai pusztai lóét, a nagytestű nyugati fajtákét, és főleg és elsősorban az arab telivért, és annak csúcs teljesítményét, az angol telivért. Önálló fejezet szól az erdélyi lóról, „eredetéről a mái napig való históriájáról”. A régi, ázsiai fajta ló keveredett-gazdagodott az idők során nemes arab vérrel, spanyol és nápolyi frissítéssel. Sorra veszi a híres méneseket, a parlagi változatokat. A „nagy háború” utáni helyzetkép utal a bevezető gondolatokra: „a régi erdélyi világhíres lónak ma már szinte magja is elveszett. S nem is lehet Erdélyben magyar lótenyésztés addig, míg a hozzávaló tudás, hozzáértés, a lónak okos szeretete és megfelelő szervezetek és berendezések hibáznak. Ezeket pedig magunknak s magunk erejéből kell és lehet csupán megszereznünk s megépítenünk…”

Lovak tenyésztése

A második könyv a lovak tenyésztéséről szóló ismeretek „fundámentuma”. Történeti hivatkozások, régi, híres források értelmezése alapján ismét csak oda kanyarodik a beszéd: „ne kapdosson az erdélyi gazda új fajta, mutatós, hosszúlábú, keskeny s kényes lovak után” „hanem tartsa a maga erdélyi lovát…”  Erre szolgál az új tájfajta kitenyésztéséhez szükséges ismeretek sorolása,a tartás és nevelés teljes folyamatának tárgyalása.

A saját törzs-könyv lapjai zárják a munkát, fényképpel, részletes adatokkal.

Lovas szakkönyv vagy kultúrtörténet?

A második világégés szétverte Sztánán a Varjúvárat, odalett a mintagazdaság, attól fogvást Kós lovat többet nem tenyésztett.

Mi is lenne ez a könyv? Gazdaságpolitikai vitairat, felhívás nemzeti összefogásra, lovas szakkönyv, kultúrtörténet? Percre se felejtsük, hogy a szerző a magyar szecessziós építészet legismertebb alakja, akinek építészi teljesítménye fennmaradni látszik a történeti rostán. Aki nem azért maradt Erdélyben, mert nem volt más választása. Sőt, egyenesen odatelepedett, épp akkor, amikor szükség volt rá. Próbáljuk könyvét úgy olvasni, hogy lótenyésztés helyére illesszünk más tárgyat, szinte bármit: népoktatást, könyvkiadást, kézműipart, építészetet, élelmiszer feldolgozást, turizmust. Úgy tűnik, mintha mindenhez értene, mindenre lenne alkalmas módszere. Játék a régies beszéd, a kódexírás, az illusztráció, az irodalmi nyelv, magas fokon űzött játék. A valódi cél a szolgálat, a példamutatás. Vajha volnánk értői, folytatói, ahogy fiak követik az apákat, mint ők követték az övékét.

…

A tőzsdepalota

A tőzsdeintézmény és a Pesti Lloyd-társulat Mária Valéria utcai, 1873-ban átadott közös épületét már a század nyolcvanas éveire „kinőtte”. A tőzsdei forgalom felélénkülése, a gabonaforgalom megnövekedett helyigénye elkerülhetetlenné tette egy új gabonacsarnok felépítését. A Budapesti Áru- és Értéktőzsde tanácsa a nyolcvanas években kezdett foglalkozni egy új tőzsde építésének gondolatával. Az 1890. április 19-én tartott közgyűlésen elhangzott az új épület építésének szándéka, amelynek az áru- és értéktőzsde céljait egységesen kell szolgálnia. Elhatározták egy húsztagú bizottság felállítását, élén a tőzsdetanács elnökével. A bizottság feladata volt, hogy előkészítse az építés ügyét. Ezzel megalakult az első házépítő bizottság. Először az új tőzsde építésére alkalmas telek megvásárlására dolgoztak ki javaslatot, amelyet a tanács az 1893. május 16-án tartott rendkívüli közgyűléshez intézett jelentésével a tőzsde tagjai elé terjesztett. A tőzsdetanács a javaslatokat építési szakértőkkel vizsgáltatta meg, akik azt tanácsolták, hogy az új tőzsde a rövid időn belül lebontandó Újépület egyik telkén épüljön fel. A közgyűlés elfogadta ezt a javaslatot.

A tőzsdetanács küldöttsége 1893. június 24-én emlékiratot adott át Wekerle Sándor miniszterelnöknek a döntésről, egyúttal kérelemmel fordult a miniszterelnökhöz, hogy siettesse az Újépület lebontását, ezáltal lehetővé téve a tanácsnak, hogy megfelelő telekre tegyen szert. A miniszterelnök 1893. augusztus 24-i válaszában kifejtette: egyelőre nem tudja garantálni, hogy az új tőzsde építése két-három év alatt megkezdhető lesz, mert az Újépület átvételével kapcsolatos tárgyalások még nincsenek abban a stádiumban, hogy a terület felhasználásáról véglegesen intézkedhessenek.

Az építés ügye éveken keresztül húzódott

Az Újépület telkének szabályozási tervéről csak 1898-ban született megállapodás. Időközben a tőzsdetanács elnökévé Kornfeld Zsigmondot, a tőzsde akkori alelnökét választották meg, aki az ideiglenes házépítő bizottság helyébe állandó építőbizottságot alakított, amelynek első ülésére 1897. október 29-én került sor. A tagok tájékozódtak a tőzsde anyagi helyzetéről és az építés várható költségeiről. Arra a következtetésre jutottak, hogy az építkezést csak kölcsön felvételével tudják megoldani. A kölcsön ügyében 1897. november 5-én értekezletre hívták a nagyobb fővárosi pénzintézetek képviselőit. A bankemberek nem látták akadályát a tőzsde által felveendő két és félmillió forint jelzálogkölcsön folyósításának.

A bizottság javasolta a tanácsnak, hogy műszaki tanácsadót alkalmazzon, mert az ügy jelen szakaszában felmerülő műszaki kérdések tekintetében szakember felvilágosítására szorulnak. A tanács nyilvános pályázat alapján Ullmann Gyula budapesti építészt nevezte ki műszaki tanácsadónak. Ullmann Gyula a Mária Valéria utcai tőzsdeépületről fölvételi terveket készített. E tervek előterjesztésével Hauszmann Alajos és Czigler Győző műegyetemi tanárok véleményét kérte. Átalakítható-e az épület? Ha igen, szüksége van-e a tőzsdének a Pesti Lloyd Társulat helyiségeire és bérhelyiségeire is? Ha a Társulat átengedi ezeket a helyiségeket, mekkora lenne az átalakítások költsége? Az épületben lehetne-e maradni az átalakítási munkálatok alatt?

Az építészek jelentése szerint a tőzsdeépület átalakítása műszakilag kivitelezhetetlen. A tőzsdetanács ezért a tőzsdeépület átalakításának tervét végleg elvetette, és az új épület felépítésére alkalmas telek megvételére fordította figyelmét. A hírlapokban és a Magyar Mérnök és Építész Egylet hivatalos közlönyében kihirdette, hogy az új tőzsdeépület céljaira megfelelő építési telket keres. (A hirdetmény kibocsátása előtt leszögezte: az új épület építési előmunkálatainak minden fázisánál a legszigorúbb nyilvánosságnak kell érvényesülnie, és ez alól a hirdetmény közzététele sem képezhet kivételt.) A felhívásra hat írásbeli ajánlat érkezett, de fekvésük és magas áruk miatt nem képeztek tárgyalási alapot. A bizottság tehát napirendre tért fölöttük, és örömmel nyugtázta Kornfeld Zsigmond bejelentését, amely szerint személyes közbenjárására Lukács László pénzügyminiszter hajlandó eladni az Újépület telkének Nádor utcai oldalán fekvő 25 306 négyszögölnyi parcelláját, négyszögölenként 900 koronáért. Egyúttal hozzájárult, hogy a vételárat tíz év alatt, három százalékos kamattal, húsz egyenlő összegben törlesszék. Az építő bizottság a pénzügyminiszter javaslatát a tőzsdetanács tudomására hozta. A tanács 1898. december 30-ára közgyűlést hívott össze, amely utasította a tanácsot, hogy a megjelölt telekre nézve a kincstárral kösse meg az adásvételi szerződést, egyúttal fölhatalmazta, hogy az építést vigye keresztül, és intézkedjék az épület megalkotásához szükséges összes pénzügyi és műszaki művelet végrehajtásáról. Minderről pedig az éves közgyűlések alkalmával jelentést tegyen.

A tőzsdetanács a telket 1899. április 8-án vette birtokba

A szerződés értelmében a telek tulajdonjoga a Budapesti Áru- és Értéktőzsde tulajdonába került. A tőzsdetanács 1899 májusában nyilvános építési pályázatot hirdetett. A pályázatban csak hazai építészek vehettek részt. A pályázat leadási határidejéig, 1899. november 30-áig harminchárom pályamű érkezett. A bírálóbizottság 1899. december 19-én a 10 000 koronás első díjat a Work jeligéjű pályázat Work 1-gyel jelölt variánsának ítélte oda. A tőzsdetanács az építőbizottság javaslatára az új tőzsde felépítésével az első díj nyertesét, Alpár Ignác budapesti építészt bízta meg, továbbá felkérte, hogy a végleges terveket és a költségvetést készítse el és terjessze a bizottság elé. (A jeligés levelek felbontásakor derült ki, hogy Alpár Ignác nemcsak az első helyezést nyerte el, hanem holtversenyben Lechner Ödön és Baumgarten Sándor közös pályázatával, a másodikat is.) A végleges tervek elfogadása után az építési szerződést 1901. július 10-én írták alá, Alpár Ignác tiszteletdíját 200 000 koronában állapították meg. A szerződés szerint az épületnek 1905. május 1-jéig kellett elkészülnie. Ennek oka egy 1894-ben született törvény, amely kimondta, hogy az Újépület telkén emelt épületek számára engedélyezett harmincévi adómentességre csak azok az épületek tarthatnak igényt, amelyek 1905. augusztus 1-jéig lakható állapotba kerülnek…

Az építési bizottság az építkezés költségét, a belső berendezés és fölszerelés 400 000 koronával számított költségével együtt, négymillió négyszázezer koronával irányozta elő. A tőzsdetanács 1902. szeptember 9-én a Pesti Hazai Első Takarékpénztár, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és a Magyar Jelzálog- és Hitelbanktól hatvan év alatt törlesztendő, négymillió koronányi jelzálogkölcsönt vett föl. Az építő bizottság indítványozta a tanácsnak, hogy az építés ügyével összefüggésben álló pénzügyi, műszaki és igazgatási teendők elvégzésére 15 tagból álló új bizottságot válasszon, és ruházza fel önálló hatáskörrel az építés ügyeivel kapcsolatban. A tanács a javaslatot elfogadta. Az építő bizottság tehát végrehajtó bizottságot állított fel, melynek feladata az építéssel járó minden teendő előkészítése, valamint az építő bizottság és a tanács határozatainak végrehajtása volt. Az ügyviteli teendők ellátására megszervezték a Tőzsdei Központi Építési Irodát.

Az építő bizottság, miután megszerezte az építési engedélyt, nyilvános pályázatokat hirdetett az egyes építési munkálatokra. Kikötötte, hogy a tőzsde építési munkálataira csak hazai cégek pályázhatnak, és minden, az épülethez szükséges anyagot Magyarországon kell beszerezni, kivéve természetesen azokat, amelyek itthon nem kaphatók. (A bizottság ezt az elvet az építkezés egész ideje alatt szem előtt tartotta.) Így az épületet a hazai ipar termékeiből állították elő, kivéve a karsztmárványt, a gránitot, a linóleumot és a két liftet.

A földmunka 1902. október közepén kezdődött

Az ácsmunkát sztrájkok hátráltatták, így azt némi késéssel, 1904 januárjában fejezték be. Emiatt a tetőfedő munkák is késedelmet szenvedtek. A bizottságnak gondoskodnia kellett arról, hogy megóvja az épületet a téli fagyoktól, ezért elrendelte hogy a tetőt ideiglenesen kátránypapírral borítsák be.

A Párisi Áruházban történt tűzeset után a bizottság napirendre tűzte az új tőzsde tűzbiztonságának kérdését. Felvetette: nem volna-e ajánlatos a tervezett vasboltozatok helyett más tűzálló rendszert alkalmazni. A Párisi Áruház tapasztalatai megerősítették a bizottságot abban, hogy tűzbiztonsági szempontból a vas tartószerkezet elemei közötti boltozás a legjobb építési rendszer. De a tetőket a költségvetésben tervezett bádog helyett angol palával borították.

1903-ban nyilvános pályázat eredményeként megkezdték a karsztmárványoszlopok szállítását, a bádogos-, tetőfedő- és a szobrászmunkát. Az építkezés ütemszerűen haladt, annak ellenére, hogy a munkaadók és a munkások között napirenden voltak a viszálykodások, és a bizottságnak a munkazárlat minden alakjával meg kellett küzdenie. Ebben az évben az építőbizottság, az 1901 óta folytatott tárgyalások alapján, szerződést kötött a Budapesti Magyar Királyi Posta és Távírda igazgatóságával. Ennek értelmében az új tőzsdeépületben a belső távírda- és távbeszélő hivatal részére kialakítandó helyiségeket ingyenesen átengedik és berendezik. Megállapodtak a nagyközönségnek fenntartott nyilvános posta-, távírda- és távbeszélő hivatal helyiségeinek bérleti díjáról is.

Az új tőzsde világítási céljaira az építő bizottság a gázvilágítást elvetette, és a villamos világítás bevezetését fogadta el, szállítására pedig a Budapesti Általános Villamossági Részvénytársasággal kötött szerződést.

A belső berendezési munkálatoknál (kivéve az asztalosmunkát) a bizottság nem ragaszkodhatott a nyilvános pályázat rendszeréhez, ezért felállított egy kisebb bizottságot, amely a szükséges bútorokat kizárólag hazai cégektől rendelte meg.

A Tőzsdepalota munkássztrájkok miatt némi csúszással, 1905. május 1-je helyett augusztus 1-jére készült el. Az épületet 1905. október 30-án átadták a tőzsde közönségének.

A tőzsde megszűnése után átmenetileg az orosz nyelvtanárokat képző Lenin Intézet, az állami vállalatok munkásigazgatóit képző a Vörös Akadémia, később a METESZ költözött az épületbe. Ez utóbbi hosszú ideig maradt társbérletben a televízióval, majd az egyre terjeszkedő és új székházat nem kapó televízió véglegesen kiszorította.

Babicky László: Szabadság tér 17. (Ráday Könyvesház, 2007.) Akciós ára: 1500 Ft.) Vásárolja meg a Ráday Könyvesházban! (1092 Budapest, Ráday utca 27.)

Amennyire meglepő, hogy ilyen sok festmény és rajz készült ferencvárosi témában, annyira bizonyos, hogy még ennél is több található, amelyről tulajdonosán kívül esetleg senki sem tud. A mintegy két évig tartó kutatómunka során budapesti és vidéki közgyűjteményekben, magángyűjteményekben és számtalan kerületi intézményben jártak a kötet összeállítói, s a fellelt műalkotások szinte maguk határozták meg a kötet tematikáját.
Az első nagyobb fejezetben a legnépszerűbb témákhoz kapcsolódó képek kaptak helyet: a látképek, amelyek főleg a Duna-partról mutatják a ferencvárosi oldalt; a folyón átívelő hidak, amelyek építése megragadta az eseményeket megörökíteni akaró művészeket, s a kerület határán található két tér, a Kálvin és Fővám tér; ezek szépségükkel, egységes építészeti látványukkal szintén nagy számban vonzották a városképek alkotóit.
A második nagyobb fejezetben nem a téma, hanem a kerület három egysége határozta meg a bemutatás sorrendjét: a Belső-, Középső- és Külső-Ferencvárosban található épületek ábrázolásai kerültek egymás mellé.
A kötet záró fejezete egyetlen témát mutat be: a Budapest 1944–1945. évi ostroma okozta pusztítást, amelynek nyomai még manapság, a XXI. század elején is megtalálhatók, ha a járókelő figyelmesen szemlélődik.
Remélhetőleg mindenki, aki kézbe veszi e kötetet, talál újdonságot, érdekességet: festményt, amelyet még nem látott, alkotót, akiről még nem hallott, történetet, amelyet még nem ismert, s végül, ha leteszi a könyvet, egyetért a címmel. Nem csupán Budapest legismertebb, turisták által oly gyakran látogatott részei, hanem az oly sokáig külvárosnak számító Ferencváros is lehet festői.

Gönczi Ambrus, Várnai Vera, Winkelmayer Zoltán: Festői Ferencváros. Ráday Könyvesház, 2006. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27.).