Disznótor a Lipótvárosban

Az asszimiláció, mint téma, és mint társadalmi jelenség viszonylag egyszerűnek tűnik, holott a lehető legbonyolultabb folyamat, mely napjainkban is – immár nem keresztény-zsidó viszonylatban, hanem a szekularizálódott európai többség és az iszlám kisebbség között – heves vitákat kavar, indulatokat gerjeszt.

Molnár Ferenc

Megkülönböztetünk nyelvi, társadalmi, kulturális, érzelmi, és vallási asszimilációt, mely eltérő szinteken, érzelmekkel és feszültségekkel súlyosan megterhelve zajlik. Ha az egyik fél, illetve társadalmi csoport valamely téren előnyben van, a másik részéről jogosan merül fel e hátrány ledolgozásának, vagyis az emancipációnak az igénye. Ahhoz, hogy az emancipáció sikeres legyen, nagy becsvágyra és kitartásra van szükség a feltörekvő egyének részéről, ugyanakkor az ilyen helyzetekben önérzetek sérülnek, a felek súlyos sebeket osztanak és kapnak. A sikeres jogi, illetve társadalmi és gazdasági emancipáció távolról sem azonos az asszimilációval, melynek legszervesebb, sokak szerint ideális formája, ha a két, eltérő hagyományú és szocializációjú csoport tagjai szerelmesek lesznek egymásba, összeházasodnak, és közös gyermekük születik. Ennek az asszimilációs „csodaszernek” a vegyelemzése Molnár Ferenc életművének tengelye, központi motívuma.

Az asszimiláció kora

Abban, hogy az asszimiláció problémája mindmáig súlyos neurózissal terhelt, szerepe van Farkas Gyula Az asszimiláció kora a magyar irodalomban című, nagy visszhangot kiváltott művének, mely 1939-ben, a második zsidótörvénnyel szinte egyidejűleg jelent meg. Ez a hírhedtté vált, ugyanakkor komoly felkészültségről árulkodó antiszemita tendenciájú könyv az oka annak, hogy közvéleményünk az asszimiláció kérdéseinek elemzését mindmáig összekapcsolja a kirekesztő törekvésekkel, illetve a Holocausttal, melynek a zsidó származású irodalmárok között több mint száz áldozata volt, köztük olyan, magát katolikusnak, de mindenekelőtt magyarnak valló alkotó, mint Radnóti Miklós, Szerb Antal és mások.

Farkas irodalomtörténeti értekezése lényegében Ady Endre és a századelő asszimiláció-felfogásának visszájára fordításából, illetve tagadásából indul ki. Míg a század eleji progresszió képviselői, az írók, újságírók többsége abból a megfontolásból indult ki, hogy a magyar és a zsidó lelki alkat összeolvadásából valami egészen új érték jön létre, mely gazdagítja és megújítja a magyar kultúrát, addig Farkas ennek épp az ellenkezőjét állítja: szerinte a zsidó származású magyar írók lelkükben nem magyarok, s tevékenységükkel lezüllesztették a 19. században nagy teljesítményeket létrehozó magyar irodalmat. Gondolatmenete tükrözi Szekfű Gyula nevezetes Három nemzedék című művének a hatását, illetve Németh László Kisebbségben című 1939-es esszékötetének tarthatatlan „hígmagyar-mélymagyar” ellentétre épülő felfogását, melyet Babits Mihály „az őrült kertész művének” nevezett a Nyugatban.

De amíg Szekfű, illetve Németh László megelégszik önkényesen alkalmazott szellemtörténeti kategóriák alkalmazásával (ennek alapján sorolja utóbbi Vörösmartyt is a „hígmagyarok” közé), Farkas Gyula már egyértelműen az 1867 és 1914 közötti időszakra koncentrál, és azokat az alkotókat nevezi pejoratív módon „asszimilánsnak”, akik német, illetve túlnyomó többségükben zsidó származásúak, vagyis lelki alkatukat egyértelműen szüleik vallásával, illetve nemzetiségével hozza összefüggésbe.

Népi és városi asszimiláció

Ehhez képest Farkas Gyula semmiféle használható definícióját nem adja az asszimilációnak, és következetesen keveri a nyelvi, a kulturális-érzelmi és a vallási asszimiláció fogalmait. Megkülönböztet „népi” (azaz falvakban zajló, és elsősorban németeket és szlovákokat érintő) és „városi” asszimilációt. Az utóbbit, melynek legfőbb színtere természetesen a 19. század végi és a 20. század eleji Budapest volt, felszínesnek, nyelvileg is hiányosnak, és idegen szelleműnek tartja. „Az a zsidó, aki elég naiv volt a levegőben röpködő hangzatos jelszavaknak hinni, és annak következményeit le kívánta vonni, csakhamar keserű csalódással ébredt a rideg, visszautasító valóságra. Ezen – az első nemzedékben – a kikeresztelkedés sem segített. Emberileg érthető, hogy a zsidóság egyes tagjai, akik komolyan vették az asszimilációt, hiábavaló kísérleteik után ismét visszazuhantak eredeti népközösségükbe. Zsidó részről az asszimilációt úgy értelmezték, hogy elég a nyelv tudása, a családi név megmagyarosítása és az uralkodó osztály nemzeti kötelességnek vélt kiszolgálása. Magyar részről a bevándorlás teljes megszüntetését és a zsidóság teljes feloldódását követelték…. A faji elvegyülésből viszont a zsidók nem kértek (nagy tömegük miatt ez nem is lett volna lehetséges) és így teremtődött meg az a végletesen hazug helyzet, mely egyik katasztrófából a másikba vezetett. Az asszimiláció soha nem terjedt mélyebben a felületnél.”

Farkas Gyula szerint a „negatív asszimiláció” műve a Budapesten született, az egész országra kiterjedő, „magyarnak hitt kultúra, mely egy különös, magyarnak nevezett nyelven szólalt meg”. Molnár Ferencről, és vele együtt Bródy Sándorról, Heltai Jenőről, Szomory Dezsőről, Lengyel Menyhértről, Bíró Lajosról és Nagy Endréről a következőképpen vélekedik: „a budapesti színházak ünnepelt szerzői, a ‘magyar név’ diadalmas meghordozói a zsidó szellemtől áthatott európai metropolisokban, ők jelzik a magyar zsidóság szellemi érvényesülésének szinte valószínűtlen tetőfokát. Az idősebbeket még köti a magyar talaj, pedig nekik hányszor szemükre hányták indulásukkor zsidó és idegen voltukat. A fiatalokat egyhangú elismerés fogadja, ámde ők őszintén és meggyőződésből: kozmopoliták.”

(…)

Vallási asszimiláció

Mikor tekinthető befejezettnek az asszimiláció? Egyes felfogások szerint viszonylag hamar, amikor az „új honpolgár” tűrhető szinten elsajátította a nyelvet, lojális és gazdaságilag integrálódott. A magyar állami hatóságok megelégedtek azzal, ha a nemzetiségek eljutottak erre az asszimilációs a szintre, vagyis elfogadták a status quo-t. Ismeretes, hogy a magyar zsidóság 1867 után ennél sokkal többet, rendkívüli teljesítményt nyújtott. Elég, ha csak az ifjú Neumann, a későbbi Molnár Ferenc példáját idézzük, aki gyermekkorában rajongott Kossuth Lajosért, részt vett 1894-es dísztemetésén, és élete végéig ereklyeként őrizgette egy koszorú-szalag darabját. Molnár húga emlékezése szerint többször is, meghatottan vonult el Kossuth koporsója előtt, melyet a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravataloztak fel. A hely amúgy néhány lépésnyire esik attól a sétánytól, ahol a magyar hazafiságot allegorikus formában megörökítő, világhírű ifjúsági regénye, A Pál utcai fiúk kezdődik…

Csakhogy a keresztény „úri társaság” a huszadik század elején már nem elégedett meg a zsidóság kulturális és érzelmi asszimilációjával. Befogadásukhoz „emelték az asszimilációs tétet”: vallási asszimilációt is követeltek, elvárták a keresztény vallásra való áttérést, ami az asszimiláció folyamatát irracionális dimenzióba emelte. A szekularizáció útján előrehaladt magyar társadalomban ugyanis, ahol már kisebbséget alkottak a hagyományos falusi közösségekben élő keresztény hívők, képtelenség volt elvárni az urbánus életvitelű, az átlagosnál műveltebb zsidóktól, hogy áttérésükkel magukévá tegyék a Krisztusba vetett őszinte, naiv hitet. Ezzel ugyanis már a nagyvárosokban élő „született keresztények” sem rendelkeztek. Vagyis a zsidók megkeresztelkedését az asszimiláció feltételének tekintő egyházi és világi körök is pontosan tisztában voltak e gesztus formális, taktikai jellegével, és ennek megfelelően továbbra is zsidónak tekintették az áttérteket.

Egy nagyszabású pesti cécó története

De térjünk vissza Molnár Ferenc életművéhez. 1911-ben, Hétágú síp című kötetében jelent meg a Disznótor a Lipótvárosban című hosszabb jelenete, melynek alcíme: „Egy nagyszabású pesti cécó története”. A fergeteges humorú, hosszabb, párbeszédes humoreszk tartalmát Györgyey Klára a következőképpen ismerteti: „Egy beképzelt zsidó bankár disznóölést rendez elegáns pesti lakásában: az est főszereplője, egy hatalmasra hízott koca, a fürdőkádban vár a sorsára. Molnár burleszk humora különösen a szépelgő körülírásokban és a váratlan fordulatok felvillantásában mutatkozik meg.”

Első olvasásra is nyilvánvaló, hogy Molnár ebben a művében nem egyszerűen „a magamutogató újgazdagokról”, hanem a vallási asszimiláció abszurditásáról írt maró szatírát. Azt a témát dolgozta fel, mely a korabeli felfogás szerint „nem művészi téma”, azaz méltatlan egy komoly színházhoz. A jelenet a Lipótvárosban, közelebbről a Nádor utcában játszódik, egy „XVIII. Lajos korabeli stílben berendezett szalonban”, két főhőse pedig a méltóságos úr és a felesége. Az előbbi „udvari tanácsos úr őméltósága, többszörös bankdirektor, volt képviselő és leendő főrend”, az utóbbi „százkilós angyal”. Tagjai a legszűkebb gazdasági és politikai elitnek, és jellemző elszólásból hamarosan az is kiderül, hogy nemrég keresztelkedtek meg: „Annak az öreg plébánosnak, Akibának igaza volt. Nincs új a nap alatt.” (Akiba ben Josef, más néven Rabbi Akiba, a Talmud legnagyobb becsben tartott tanítója és a tudás vértanúja.)

Irigylésre méltó helyzetükhöz képest meglepő, hogy a házaspár mennyire sóvárog arra, hogy az „előkelő társaság” befogadja őket. Ehhez valami nagyszabású rendezvényt kell tartani, mely ugyanakkor azt is szimbolizálja, hogy mennyire asszimilálódtak, vagyis hogy ők immár keresztények és a lehető legnagyobb mértékben magyarok. Ezért veti fel a férj „a szép, dzsentris dolognak”, „tulipánosnak” tartott magyar parasztbál ötletét, amiről az asszony rögtön megállapítja, hogy „a leglipótvárosibb dolog a világon”, továbbá az antiszemita bál gondolatát, amit felesége szintén elvet, mivel „ez most már teljesen rituális ízű dolog”. Végül közösen kitalálják, hogy gyökeres átalakulásuk megünneplésére „igazi magyar disznótort” rendeznek, „itt a Nádor utcában, az első emeleten”. Ennek során a férj a hozzájuk hasonló vendégek szeme láttára tervezi megölni az ezerkoronás, Yorkshire-ből hozatott, „empire stílusú, mahagóni ólban” tartott, kimosdatott mintadisznót. A kivégzés módjáról vita bontakozik ki közöttük, ugyanis a férfi arra is gondol, hogy az állatot „citromsavval megmérgezi”. Amikor az asszony felvilágosítja, hogy a disznót késsel ölik, férje egy sebész tanárra bízná a feladatot, aki előzőleg morfiummal elkábítaná az állatot. A dialógus ellenállhatatlanul mulatságos, ugyanis a „cécó” messzemenően szimbolikus. Szereplői a zsidó vallás legfontosabb előírásainak nyilvános megszegésére készülődnek: semmibe veszik a „ne ölj” parancsot, a tisztátalan állat fogyasztására vonatkozó tilalmat, vérrel való érintkezésre készülnek, stb.

A „cécó” abszurditását tovább fokozza, hogy „Mary méltóságos asszony” mozgósítja a nyilvánosságot, a sajtót, és az „elit-disznótoron” különleges „művészi produkciót” kíván prezentálni a publikumnak. Ezek között szerepel kabaré, kuplé, birkózás, állathangutánzás és egyéb „apart dolgok”. Az ünnepi alkalomra színmű is íródik „A könyvelő és a dívány „címmel, melyben a következő betétszámok hangzanak el: „Móric, Móric, maga nekem igen fiatal!”, „Malvin édes, mi az a nyakán?” „Siga, maga tetszik nekem!” és „Én vagyok a link zsugás, egy finom márheccer…” Az estélyről, annak lefolyása után, „Mary méltóságos asszony” leveléből értesülünk. Ebből kiderül, hogy a dicsőséges történelmi jelenetekkel tetovált disznót két „Rákóczi-korabeli kacagányos csatlós” vezette körül a társaság előtt, s miután a sebészet professzorai kloroformmal elkábították, előlépett egy „disznó-anya”, mint „lady-cochonesse” és ezüst kalapáccsal arany szöget vert be a disznóba a következő szavak kíséretében: „Éljen az ősmagyar szokások ébrentartása!” Mondani sem kell, a képtelen „cécó” nem éri el célját: megsértődve távozik róla az egri kanonok, a házaspár gyermekeinek keresztapja. Ennek oka az, hogy a jelen lévő asszonyok előtte „beszéltek a budai rabbiról, mégpedig per ‘abbé’. „Aztán az egyik azt mondta: ‘Hétfőn voltam a Dohány utcai parókián’. Ezt még tűrte. Mikor aztán a nagy hasú Lembergert, aki az esküvőkön a csokrot szokta vinni a menyasszony előtt, felváltva egyházfinak és sekrestyésnek nevezték, rosszul kezdte érezni magát, végül pedig mikor Bőr Leó azt mondta Lazarusnak, hogy ‘kánt’ram’, akkor végleg dühbe jött, de csak arra ment, el, hogy ütemi Taktvollné, aki hátulról csak a fekete selyemtalárját látta, megütötte a vállát a legyezőjével és azt mondta neki: ‘Hová szalad rabbikám?’ ”

…

Nincsenek hasonló írások.