Dés László: Intenzív zenehallgatás 12 ülésben
Egy véletlennek köszönhető találkozásom Naszódi Zsuzsával, ahogy ez az életben oly gyakran megesik, hogy már nem is tekintjük annak. Egy zenésztársamat kerestem telefonon, aki mentegetőzve jelezte, hogy nem nagyon tud velem beszélni, mert éppen festik.
Dés László Kossuth-díjas zenész (részlet) 110x160 cm, olaj, vászon, 2008
Mivel azt hittem hülyéskedik, tanúnak hívta Zsuzsát, aki lelkesen üzente, hogy engem is nagyon szívesen megfestene. A kedélyes „konferencia”telefon eredményeképpen nemsokára Zsuzsa műtermében találtam magam. Elsősorban a kíváncsiság vitt oda. (És persze a hiúság. Pont engem akarnak megfesteni!) Régóta izgatott, hogyan készül egy festmény, az pedig különösen, hogyan születik egy portré.
A festő munkája magányos, mint az íróé, vagy a zeneszerzőé. Nem nagyon lehet belelátni. Kivéve, ha portrét ülsz. Magyarul, ha a mű témája az ember. A tárgya. Ha így írom, akkor is helyes. Helyes? Erre voltam többek között kíváncsi. Zsuzsa egyszer azt mondta, azért kezdett írókat, zenészeket, rendezőket, és mindenféle más hivatású, számára érdekes embereket festeni, mert elege lett az unott tekintetű fizetett modellekből, nem kapott inspirációt tőlük.
Szóval a modell ne csak tárgya, hanem témája is legyen a festménynek. Figyelembe véve, hogy a művészetben a forma megteremtése a kihívás, és nem a téma, kérdés, valóban ennyire fontos a megfestendő alak személye? Nem. Az a fontos, hogy a festő úgy érezze, inspirációt kap, segítséget az alkotáshoz. Valamit lát, belelát munkája tárgyába, és az a valami napról napra viszi előre. És talán a festés egyes pillanataiban még úgy is érzi, hogy nincs egyedül. Pedig dehogy. Egyedül van, mint az író, a költő, a zenész. Még akkor is, ha a modell „civilben” barátja, szeretett ismerőse. Akkor is, ha időnként beszél munkája tárgyához vagy fordítva. (Saját állítása szerint Zsuzsa az esetek többségében nem emlékszik a festés közben folytatott beszélgetésekre.)
Ezt erősíti a zene is, ami mindig szól nála munka közben. Ő azt állítja, ez is inspirálja, de valójában egy eszköz a műterem akusztikai semlegesítésére. Nem hallatszik be se az utcáról, se a szomszédos szobákból beszűrődő zaj, és nem hallani a modell gyomrának korgását sem. Hangfüggöny. Igen, Mozart, Beethoven, Bach és a többiek mind aláfestő, semlegesítő zeneként szólnak órákon át. Én persze örültem ennek. Gondoltam, kihasználom az ülésekre vesztegetett időt, és „hozott anyagból” zenét hallgatok. Zsuzsa örömmel bíztatott. Legalább ő is megismerkedhet számára ismeretlen, érdekes, jó zenékkel. Vittem is csőstül a lemezeket, főleg jazzt, de klasszikust is. És hallgattam a zenét, órákon, napokon át.
De Zsuzsa nem mindent fogadott el, szép lassan, finoman visszatértünk Mozarthoz és Beethovenhez. (Üsse kő, nem rossz szerzők!) Igazából zavarták a lemezeim, akadályozták a koncentrációban. (Satie tetszett neki, valóban, nem tolakodó.) Túlságosan tördelt, vibráló, hullámzó zenék, kiszámíthatatlan dinamikával. Furcsa, kevéssé ismert zenei kommunikáció, hangzásvilágában a legritkább esetben homogén. Tehát eszköz a zene, és ne ámítsuk magunkat, tárgy a modell, minden a munka szolgálatában, a születő képért van.
Közös munkánk során sokszor láttam Zsuzsát az ülés végére nagyon elfáradni. Rendkívül intenzíven dolgozik, és a legritkább esetben hagyja magát bármi és bárki által befolyásolni. A hitből fakadó szenvedély mozgatja, hogy neki festenie, alkotnia kell mindenáron. Persze egyáltalán nem mindegy, hogy a modell támogatja ezt, hogy fegyelmezett és együttműködő, vagy csak úgy átabotában üldögél. Vagy mindenféle baja van, fáradt, siet stb., stb. Ebben az esetben a festőnek nem csak a vászonnal kell megvívnia harcait, de a nagy egóval bíró modellel is. Vagy sértődött, mert ő nem úgy képzelte, ő nem is úgy néz ki. Ez olyan, mintha Van Gogh napraforgói megsértődtek volna. Nincs közünk hozzá, hogy nézünk ki a képeken – ez kizárólag Naszódi Zsuzsa és a vászon dolga. Mint az a pillanat is, amikor azt mondja: ennyi, vége, kész van. A magától értetődőnek tűnő első találkozásunk hosszúidőre megszakadt, és úgy nézett ki, nem is lesz már belőle semmi. De Zsuzsát más fából faragták. Nem mondott le rólam, és több mint egy év múlva újra neki kezdtünk, és megszületett a kép. De ehhez az én elszántságom, türelmem is kellett Zsuzsa szenvedélye, és kitartása mellett.
A művészettörténet során előre hátra ismerünk zseniális képeket öregről, fiatalról, csúnyáról és szépről, gazdagról és szegényről. Fogalmunk sincs kicsodák, de a képekről mégis ismerjük őket. Ha netán korának ismert, híres embere volt a festmény tárgya, könnyen kideríthetjük, kit ábrázol.
Kedves modelltársaim! Ne csüggedjünk! Előfordulhat, hogy egy lelkes múzeumlátogató a huszonkettedik században majd utánanéz, kit is ábrázolnak ezek a képek.
