Fenákel Judit: Ki vagyok?

Ki vagyok? – kérdeztem magamtól egyik novellám címében. A válaszból szeretnék idézni két részletet.  Egyet a  születésemet követő időből,  egyet a jelenlegiből, ami a végkifejlethez közelít.

Fenákal Judit író, újságíró (részlet) 75x108 cm, olaj, vászon, 2007

„1936-ban egy család reménysége. Fehér fodros, nyivákoló újszülött, apu azt írja ­­anyunak a kórházba: én vagyok a legboldogabb apa és legboldogabb férj. Minden oldalról véd a család embermagas kerítése. A mi Juditkánk Pesten is, Endrődön is. Enyém a legjobb falat, a legpuhább gyerekágy, a leggyöngédebb gondoskodás. A bárányhimlőmet Weisz doktor bácsi, a lúdtalpamat pesti ortopédus gyógyítja, visszatérő hőemelkedéseimmel a gyulai kórház főorvosához visznek. A piacra saját kis kosarammal, a kútra saját kis kantámmal járok. Imádkozni tanítanak meg verset mondani, meg énekelni. Könnyen tanulom mind a hármat. Mert csodagyerek vagyok. Különleges. Mindenben a legjobb. Egészen az iskoláig”

„2oo7-ben egy néni Zuglóból. Nejlon szatyorral. A szatyorban csirkelábbal. A fejében elfelejtett nevekkel és számokkal. A néni csak vigyázzon ebben a melegben, nehogy kiszáradjon. Sokat kell inni, tetszik tudni? És nem kell annyit nyüzsögni az autóbuszon. Legjobb a néninek behúzódni a lakásba, magára csukni az ajtót, nem zavarni az orvosokat mindenféle magas vérnyomásokkal meg anginás rohamokkal. A nyanya csak hallgasson, mit tud maga ahhoz, hogy mi van a világban?”

Ebben a véghez közeledő állapotban azonban mást is megtudtam magamról. Ta­lál­koztam Naszódi Zsuzsával, és ismétlődő szeánszainkon az ő keze nyomán fokozatosan kiderült, hogy ez a kép is én vagyok. Ez az egyszerre szigorú és szomorú, göcsörtös kezű, suta vállú öregasszony a képen. Így aztán egyszerre látom magam kívülről és belülről.  A festő szemével és a sajátommal. Különös érzés.

…

Nincsenek hasonló írások.