Kós Károly: Alkalmatos hármas könyvecske a LOVAKRÓL

A Kós Károly Alapítvány 2008 végén a családi hagyatékban őrzött, a középkori kódexek stílusában készült könyv facsimile kiadásával járul hozzá Kós Károly életművének megismertetéséhez. A Könyv a lovakrul több tucatnyi akvarell el művészi szempontból különös értéket jelent, de tartalmát tekintve is egyedülálló mű.

Miért írt Széchenyi könyvet a lovakrul? Azért, hogy szolgálja az édes hazát. Ha nincs korszerű „vonóerő”, ha a birtokos hitvány, nemtelen lovakkal kínlódik, akkor nincs korszerű termelés. És Kós Károly száz évvel később? Mert az édes haza, jelesül Erdély földje idegen uralom alatt, a vesztes háború után kifosztva, az anyaországtól elvágva, elhagyottságában segítségre szorul.

Erdély földje nagyobbrészt „sekély, sovány s köves”, „fölös gabonája jó esztendőben is alig elég és a föld soha annyit nem termett, hogy abból feleslege maradjon”. Példának ott vannak az „okos szászok”, akik a „rideg erdélyi magyar marha tenyésztéséről” átálltak korszerű fajtákra, megtalálták a maguk sertését, lovát és mindehhez a szövetkezeti formát. A „román kormány a maga népének állattenyésztésével kísérletezik, a miénkkel nem gondol”. „Háromszék kisgazdái a jó konjunktúra idején egyremásra vásárolták a traktort és igásállataikat elprédálták, mindenekelőtt kiváló székely lovaikat.” Mire kiderült, hogy a főleg állattartásra alkalmas kisgazdaságok számára a hagyományos energiaforrás a régi erdélyi ló lenne, elveszett a törzsanyag. Hát ezért született a könyv.

A ló története

Az első könyv leírja a ló történetét: az ázsiai pusztai lóét, a nagytestű nyugati fajtákét, és főleg és elsősorban az arab telivért, és annak csúcs teljesítményét, az angol telivért. Önálló fejezet szól az erdélyi lóról, „eredetéről a mái napig való históriájáról”. A régi, ázsiai fajta ló keveredett-gazdagodott az idők során nemes arab vérrel, spanyol és nápolyi frissítéssel. Sorra veszi a híres méneseket, a parlagi változatokat. A „nagy háború” utáni helyzetkép utal a bevezető gondolatokra: „a régi erdélyi világhíres lónak ma már szinte magja is elveszett. S nem is lehet Erdélyben magyar lótenyésztés addig, míg a hozzávaló tudás, hozzáértés, a lónak okos szeretete és megfelelő szervezetek és berendezések hibáznak. Ezeket pedig magunknak s magunk erejéből kell és lehet csupán megszereznünk s megépítenünk…”

Lovak tenyésztése

A második könyv a lovak tenyésztéséről szóló ismeretek „fundámentuma”. Történeti hivatkozások, régi, híres források értelmezése alapján ismét csak oda kanyarodik a beszéd: „ne kapdosson az erdélyi gazda új fajta, mutatós, hosszúlábú, keskeny s kényes lovak után” „hanem tartsa a maga erdélyi lovát…”  Erre szolgál az új tájfajta kitenyésztéséhez szükséges ismeretek sorolása,a tartás és nevelés teljes folyamatának tárgyalása.

A saját törzs-könyv lapjai zárják a munkát, fényképpel, részletes adatokkal.

Lovas szakkönyv vagy kultúrtörténet?

A második világégés szétverte Sztánán a Varjúvárat, odalett a mintagazdaság, attól fogvást Kós lovat többet nem tenyésztett.

Mi is lenne ez a könyv? Gazdaságpolitikai vitairat, felhívás nemzeti összefogásra, lovas szakkönyv, kultúrtörténet? Percre se felejtsük, hogy a szerző a magyar szecessziós építészet legismertebb alakja, akinek építészi teljesítménye fennmaradni látszik a történeti rostán. Aki nem azért maradt Erdélyben, mert nem volt más választása. Sőt, egyenesen odatelepedett, épp akkor, amikor szükség volt rá. Próbáljuk könyvét úgy olvasni, hogy lótenyésztés helyére illesszünk más tárgyat, szinte bármit: népoktatást, könyvkiadást, kézműipart, építészetet, élelmiszer feldolgozást, turizmust. Úgy tűnik, mintha mindenhez értene, mindenre lenne alkalmas módszere. Játék a régies beszéd, a kódexírás, az illusztráció, az irodalmi nyelv, magas fokon űzött játék. A valódi cél a szolgálat, a példamutatás. Vajha volnánk értői, folytatói, ahogy fiak követik az apákat, mint ők követték az övékét.

…