Ligeti Antal: Budapesti látkép
A budapesti látképek közül az egyik legismertebb és legtöbbet publikált ábrázolás kétségkívül Ligeti Antalé (1823–1890), aki déli irányból kis eltérésekkel többször is megörökítette a fővárost. Ezeket a képeket az 1884-es látképpályázatra készítette.
Ligeti Antal: Budapesti látkép
Ligeti valószínűleg az 1860-as évek közepén nyúlt először ehhez a témához, és akkor rajzolta első vázlatait a helyszínen. A látképpályázatra aztán elővette ezeket, majd újra feldolgozva beadta a bizottságnak. A más festményeken is szereplő állandó motívumok mellett az előtérben látható néhány pihenő ló – ezeket az uszályok vontatására használták. Magát az eseményt is lehet látni: a lócsoporttól a város felé eső uszályt pontosan ily módon juttatják rendeltetési helyére. A kép jobb oldalán feltűnik egy kis földszintes düledező épület, amely talán az egykori Pusztatemplomhoz címzett ház vagy fogadó lehetett, és valahol a mai Boráros tér déli részén helyezkedett el. Maga a Pusztatemplom egyetlen korabeli ábrázoláson sem tűnik fel, a korabeli térképek tanúsága szerint a mai Ráday és Lónyay utca Boráros téri torkolatánál helyezkedett el.
Ha gondosan tanulmányozzuk a fővárost délről ábrázoló XIX. századi látképeket és az egykori forrásokat, azt látjuk, hogy a Ligeti és mások által megörökített Dunapart-kép többnyire meglehetősen idealizált, és nem a valódi viszonyokat mutatja.
Ágai Adolf visszaemlékezéseiben olvashatjuk, hogy bizony ez a terület a kőkockákkal kirakott kikötőt leszámítva „…a keleti rondaságnak volt panorámája. Rommá lett butor, viseltes csizmaszár, cserép, agyonvert macska s egyéb megnevezhetetlen lom és hulladék – szóval mindaz, amit egy város élete magából mint fölöslegest kilök, az ide került s kietlen dombok lánczolatában terpeszkedett végig, egész le a Sóházig, melynek helyén ma a Vámpalota terpeszkedik.” (Porzó [Ágai Adolf]: Utazás Pestről – Budapestre 1843–1907. Budapest, Fekete Sas Kiadó, 1998, 15.)
Ágai szavai egy kis kiigazításra szorulnak, ugyanis a Vámpalota helyén egy dohányraktár állt, a sóház épülete pedig a Fővám tér belvárosi oldalán terült el. Ebben a hosszan elnyúló, alacsony épületben tárolták a szürke kockára vágott és bástyaformába összerakott kősót, amelyet a máramarosi bányákból szállítottak ide. A sókereskedelem mindig állami monopólium volt; a kereskedők a sót ilyen és ehhez hasonló sóházakban vásárolták meg, hogy azután továbbértékesítsék. Erre a tevékenységre ma már csak a Sóház utca és a Só utca elnevezés utal. A mai Vásárcsarnok helyén a sótisztek házai álltak, a dohányraktártól kissé délre, a Duna-part irányában volt a későbbiekben feltöltött Molnár-tó, amelynek kiterjedése a Duna vízállásától függően változott.
Gönczi Ambrus, Várnai Vera, Winkelmayer Zoltán: Festői Ferencváros. Ráday Könyvesház, 2006. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.
Nincsenek hasonló írások.
