Margit-sziget és a Korrobori-tánc

Molnár Ferenc pályájának leglátványosabb része színpadi munkássága, de emellett prózaírói és hírlapírói életműve is lenyűgözően gazdag. Úgy gondolom, hogy Molnár Ferenc életművét célszerűbb prózaírói munkássága, mindenekelőtt a felnőtteknek szánt regényei felől megközelíteni, melyek „kulcsot adnak” színműveinek értelmezéséhez.

Molnár Ferenc

Kisregényeiben, és kevesek által ismert Andor című nagyregényében tükröződik felfogása a világról, a századelő fantasztikus szellemi virágzást produkáló Budapestjéről, illetve saját életéről, vágyairól, és félelmeiről. Prózai műveiben találjuk meg azokat a motívumokat, mindenekelőtt a férfi-nő kapcsolat hihetetlenül érzékeny, társadalmi közegbe ágyazott, drámai feszültségű ábrázolását, melyet a színpadra is „átemelt”, s rendkívüli sikereket aratott vele.

Beszéljünk először arról a helyszínről, mely Molnár Ferenc életében döntő jelentőségű volt, a Margit-szigetről. Az 1870-es évektől valóságos irodalmi legendává vált, fénykorát a huszadik század első harmadában élő Margitszigethez Molnárt gyermekkori emlékek kötötték. A családi legenda szerint a tölgyek alatt időző Arany János megcirógatta a gyermek Neumann Ferenc fejét, Molnárral együtt lett törzsvendég a Margit-szigeten Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Szomory Dezső, Heltai Jenő, Szép Ernő és még számosan a század első évtizedeinek nagyszerű irodalmi tehetségei körül. De idézzük magát Molnárt, aki saját bevallása szerint húsz évig nyaralt itt. A gőzoszlop című, 1926-ban megjelent kisregénye azzal kezdődik, hogy a szerző egy amerikai színházi ügynöknek Berlinben mesél a családjáról.

„Elmondom az amerikainak, hogy én mindig valami familiáris meghatottsággal gondolok az Eiffel-toronyra, mert boldogult apám Eiffel mérnöknek a háziorvosa volt Budapesten.
– Budapesten? – csodálkozik az amerikai.- Igen, ott.
És elmondom neki, hogy Eiffel, aki már rég a torony építése előtt európai hírű konstruktőr volt, Budapesten két nagyszabású vasművet alkotott: a Margit hidat és egyik legszebb épületünket, a Nyugati pályaudvart. Abban az időben hosszú ideig lakott családostul Budapesten, és nem tudom, milyen összeköttetés révén, boldogult apám volt egész idő alatt a háziorvosa. A Margit híd, amely a Dunát a Margit-sziget déli csúcsa mellett hidalja át egyik legszélesebb szakaszán – magyarázom az amerikainak -, úgy emlékszem fél kilométer hosszú, nyugodt, szép vaskonstrukció, és annyira rajta van az építőjének egyénisége, hogy a gondos megfigyelő néha olyannak látja, mintha a nagy folyamon keresztülfektetett vízszintes Eiffel-torony volna, azzal a különbséggel, hogy sokkal hosszabb, mint az, és azzal a könnyebbséggel, hogy ez fekszik, míg amannak állnia kell. Elmondom, hogy az okos francia ezt a hidat úgy csinálta, hogy valamikor a közepéről egy harmadik ágat lehessen levezetni róla a szép Margit-szigetre, amely nekünk, budapestieknek világhírű büszkeségünk….Most repülőről nézve olyan ez a híd, mint egy zömök ipszilon betű, amelynek rövid lába a Margitsziget csúcsán áll, két hosszú karját pedig kitárja Pest és Buda felé.”

Margit híd

Nem ismeretterjesztő céllal idéztem ezt a részletet, hanem azért, hogy valamiképp rekonstruáljam, szimbolikus értelemben mit jelentett a Margit sziget, a Margit-híd a viharos gyorsasággal világvárossá fejlődő, és ugyanakkor elmagyarosodó Budapest magát magyarnak valló, és modern nagyvárosi irodalom megteremtésére vállalkozó zsidó származású, és vallási kötődését Molnárhoz hasonlóan megtartó írónemzedék számára. Egyrészt kötődést a múlthoz, a magyar középkor emlékeihez és a 19. század nagy nemzedékéhez (Szent Margit, illetve Arany János kultusza). Másrészt magát a modernitást, „új időknek új dalait”, Párizst, amit Eiffel mérnök műve szimbolizált. Elvonulást, természeti idillt, ugyanakkor a nyüzsgő, kapitalista nagyvárost, mely szinte karnyújtásnyira lüktetett a sziget vendégeitől. De ami mindennél fontosabb volt az érzékeny lelkű Molnár számára: a Margit sziget az ifjúkori szerelmek helyszíne volt (ahogy sokunk számára még most is emlékeket idéz). A soknemzetiségű és sokvallású nagyváros lányai és fiai, kiszakadva a mindennapi robotból, mintegy életük ünnepi színpadán itt találtak egymásra, nem törődve társadalmi helyzetükkel, családjaik előítéleteivel, felekezeti és vallási különbségekkel. Más jellegű, vitatott szociológiai terminussal úgy írhatjuk le a Margitszigetet, hogy az asszimiláció kohója volt, annak a „Korrobori-táncnak” a kultikus helye, melyet Ady emlékezetesen örökített meg nevezetes, 1917-ben írt cikkében.

„De az igaz ugye, hogy közénk senkik, még egyformákban is százfélék közé, elvegyült egy millió zsidó? Hogy e zsidók megcsinálták nekünk Budapestet s mindazt, ami talán – talán? Biztosan – nincs is, de európaias és távolról mutatós? Segítségünkre jöttek nekünk, akik már nem vagyunk, azok, akik, mint nép, szintén nincsenek.

Ausztráliában van egy nagy néptörzs, mely a világ első poéta-népe, mert kitalálta a Korroborit. A Korrobori nagy, szerelmes táncorgia, amelyhez – a nők muzsikálnak. Ezek az ausztráliaiak íme intézményesen megjelképezték a nagy emberi rejtélyt. Azt, amit a francia finomkodók a nemek halálos gyűlöletének kereszteltek el. A Korroboriba bele is lehet halni, erotikus szerelem-gyűlöletben, ott a muzsikáló nők lábai előtt. A zene szól, a nők kacagnak és várnak s mi kitáncoljuk magunkból az utolsó csöppnyi szerelmet, életet.

Ady Endre

Micsoda gyávaság volt még meg nem mondani, hogy a Korroborit űzzük, járjuk pár évtized óta a Duna-Tisza táján? Itt két fajtátlan s egyformán idegen fajta szeretkezik egymással a Korrobori szabályai szerint. A már megcsinált kultúrák lemásolt zeneszerszámaival foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz. Az az erdélyi prédikátor nem ezt érezte-e, amikor együgyűen, de lelkesen, a zsidó-magyar atyafiságról írt könyvet?

Ők, a zsidók, mint az ausztráliai asszonyok, kezelik a hangszereket. Mi a pusztuló férfi-médiumok, táncolunk, haraggal és szerelemmel, gyűlölettel és vággyal – rogyásig. Kár, hogy kevesen vagyunk, sőt sehányan se vagyunk, mi táncolók, magyarok nincsenek Magyarországon. Az már nagyon is politika volna, kíméletlenül megmagyarázni, mi okból nincsenek, de nincsenek. Erejüket kiélt uralkodó osztályok, fölszabadulásra későn hozott, nyomorult parasztság, senyvedő, mert haszontalan fajtákkal és fajtákból összevéresedett polgárok. Mi a fenéből, nyavalyából -, hogy csúnyábbat ne mondjak – lehetnének itt kultúra-potenciás magyarok? Nemsokára ott tartunk, hogy még a Korroborit se táncolhatjuk, mulathatjuk tovább. Sváb, szepességi, ruthén s isten tudja miféle korcs-magyarok rárohannak a magyarság nevében a muzsikálókra s összetapossák a hangszereket.”

A sokat idézett cikk Molnár Ferenc egész életművét megvilágítja. Szerzője, Ady Endre, a maga korában szinte egyedül érzett rá Molnár Ferenc tehetségének egyedülálló jellegére, bár utóbb arra is rámutatott, hogy kettőjük útja elvált, alapvetően eltért a felfogásuk a művészetről, az irodalom és a színház küldetéséről. Egy biztos: a „korcs-magyarok” által fenyegetett „korrobori” tánc, melyhez a magyar-zsidó művészek, „mint az ausztráliai asszonyok” szolgáltatják a kísérőzenét, zseniálisan tömör kép, egyszersmind revelativ szimbólum. Ez Molnár Ferenc művészetének lényegi, meghatározó eleme, s hangsúlyosan van jelen a színdarabjainak születését megelőzően írt második kisregényében, melyet közelebbről elemzünk.

Az Egy gazdátlan csónak története című kisregény több okból is meghatározó jelentőségű Molnár pályáján. Ezt a művét, mely Kiss József A Hét című lapjának 1902-es évfolyamában jelent meg folytatásokban, Az éhes város című társadalmi regényének megjelenése után írta, de attól alapvetően eltérő irányba mutatott. Az 1901-ben megjelent friss, indulatos és igazságosztó regényt, Az éhes várost a későbbi kritika joggal hasonlította Bródy Sándor A nap lovagja, vagy Gábor Andor Doktor Senki című munkáihoz. Ezt a regényt, ugyanúgy, mint Molnár korai novelláit a társadalom megváltoztatásának kritikai indulata fűtötte. Viszont az Egy gazdátlan csónak történetével egészen más úton indult el, melyről élete végéig nem tért le. A mű egyetlen színhelyen játszódik, a Margitszigeten, itt azonban a korabeli polgárság társadalmi típusai vonulnak fel. A társadalomkritikát nélkülöző, de rendkívüli pszichológai érzékkel rajzolt, tragikus magánéleti konfliktus sűrítve jelenik meg, mintegy „megelőlegezve” a színpadot, mellyel Molnár csak kisregénye megjelenése idején kísérletezik először: 1902-ben mutatják be első, Doktor úr című darabját.

Egy gazdátlan csónak története

A kisregény cselekményének középpontjában Wald Piroska és Tarkovics Bandi kapcsolata áll, az a teljesen egyoldalú szerelem, melyet a tizenöt éves kamaszlány érez a harminckét éves, sikeres, de a rendszeres éjszakázástól már többé-kevésbé kiégett újságíró iránt. A két külön világban élő embert társadalmi helyzetük, koruk és a kultúrájuk is elválasztja egymástól. A szerkesztőségekben élő, eladósodott Tarkovicsról mondja Pirkó barátnője: „Az ilyenből sose lesz férj, mert nem szereti a rendes családi életet. Mindig csak a külvilágnak él. Maga Tarkovics szokta mondani, hogy az íróember hímnemű színésznő.”

Tarkovics, a „tönkrement ember” alakját Molnár sok tekintetben önmagáról mintázta, de egy lényeges különbséggel, neve alapján feltételezhető, hogy nem zsidó származású. Erre utal az is, amikor arról beszél Pirkónak, hogy „Egy időben gondoltam rá, hogy megházasodom. Ez akkor volt, amikor egy gazdag zsidóleány belém szeretett, és a szülei szerették volna, hogy elvegyem, Kaptam volna vele százötvenezer forintot.”

Wald Piroskáról viszont megtudjuk, hogy jómódú, de rendkívül elfoglalt zsidó ügyvéd lánya, aki koránál érettebb gondolkodású. Heinét olvas, írónak vagy ügyvédnek készül. Máris elvágyódik az apai ház biztonságot nyújtó, mégis korlátolt, és az anyagi érdekeket mindenek fölé helyező légköréből.

A rendkívüli intenzitású, de könnyen áttekinthető érzelmi konfliktus lényege a klasszikus dramaturgiai konfliktus: mindenki mást szeret. Pirkót Fóti Sándor, az ifjú gimnazista költő, ő viszont Tarkovics Bandit, aki viszont kihozatja a szigetre színésznő szeretőjét, Melittát. Ezt a riválist, aki társadalmilag és műveltség tekintetében jóval alatta áll, Pirkó még elnézné szerelmi ábrándjai kedvéért. De amikor a szigetre kiköltöző Tarkovics a Párizsból visszatérő szépasszonyt, Waldnét, az anyját kezdi kerülgetni, és az újságíró által küldött rózsacsokrot a lány veszi át, pillanatnyi elkeseredésében kievez a Dunára, és a vízbe öli magát. A tragikus, hitelesen ábrázolt végkifejletet mintegy „megelőlegezi” a nyári árvíz leírása a Margitszigeten. A társaság egyik pillanatról a másikra rákényszerül arra, hogy bizalmát a védekező katonákba vetve pallókon járjon, és csónakon közlekedjen. Mintha csak a fenyegető, egy kislány holtestét is magával sodró víz az idill törékenységére, fenyegetettségére figyelmeztetne, s szimbolikusan megelőlegezné a felnőttek által figyelemre sem méltatott, készülődő öngyilkosságot.

Mennyiben tér el ez a remekbe sikerült kisregény a példaképnek tekintett Guy de Maupassant hasonló témájú műveitől, melyeket Molnár szívesen, eredetiben olvasott? A kérdés azért is fontos, mert Molnár darabjai is jelentősen különböznek a mintaként követett divatos francia „cselvígjátékoktól”, Eugene Labiche és Georges Feydeau, illetve utódaik, a ma már elfeledett bulvárszerzők műveitől, melyek szintén a szerelem, illetve a házasságtörés körül forognak. Nos, itt újra fel kell hívni a figyelmet a félúton lévő (bizonyos tekintetben befejezett, más vonatkozásban nyitott) asszimiláció problémájára a század eleji magyar társadalomban. Ez Molnárnál hihetetlen feszültséggel ruházza fel a férfiak és nők kapcsolatát, s a szó szoros értelmében lét vagy nemlét kérdésévé teszi, hogy egy szerelem egyoldalú-e, vagy viszonzott. Mivel a „szerelmi játszmák” tétje rendkívül nagy volt, egy család későbbi sorsát is meghatározta a házasság, hihetetlen éleslátás, pszichológiai érzék fejlődött ki azokban, akik részt vettek a „korrobori-táncban“. Nem kis mértékben ez adott ösztönzést a pszichoanalízis kifejlődéséhez a 19. század végi Bécsben, illetve járult hozzá a század eleji Budapest polgári színházának felvirágzásához. Hasonló intenzitású konfliktusok nem jelentek meg a francia vagy angol színpadokon, illetve irodalmi művekben, viszont nem véletlen, hogy Molnár darabjai kirobbanó sikert arattak Németországban vagy Ausztriában, illetve a megkésett polgári fejlődés gondjaival küzdő Olaszországban.

Pelle János: Zsidó gombolyag. Ráday Könyvesház, 2007. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

Nincsenek hasonló írások.