“Olyan volt, mint egy nagy ötórás színház…”

Cseh Tamás nemrégiben dedikálta a Bérczes Lászlóval készített Beszélgető könyvet a Ráday Könyvesházban. Ebből az alkalomból kérdeztük tőle: milyen volt dedikálni?

CS.T.: Nagyon nehéz. Régi szokásom, hogy amikor riportra készülök, eleve van valami, amit magammal viszek, hogy minden esetre legyen egy magvas gondolat, amit körüljárhatunk. Most azt gondoltam ki, különböző riportokra készülve, hogy arról beszélek majd, hogy milyen nehéz dedikálni. Érdekes, hogy Te is ezt kérdezed.

O.GY.: Hallottalak erről beszélni, én is végigálltam az estét, és láttam, hogy mi, hogyan történik. Én nagyon sok sikertelen dedikáláson is részt vettem már. A könyvesek tudják, miről beszélek. Ez viszont a másik véglet volt, tömegsiker.

CS.T.: Lemezeket dedikáltam, de szervezett lemez dedikálásom nem volt. Egyszer valami szervező bevitt valami áruházba, olyan helyre, ahová én magam soha be nem mennék, és azt gondoltam, hogy az én közönségem se. Ott ültem egy órát és bejött két ember. Szénné égtem, dühöngtem, hogy hagyjuk abba. Egy vesszőfutás volt, megalázó és méltatlan. Tudtam előre, hogy ez lesz, de akkor miért mentem bele?
Én nem vagyok író. Indián meséket fordítottam, és egyszer kivertek belőlem egy indián regényt huszonöt éves koromban. Ezeket mindig nagyon szívesen írtam alá. Nem féltem kimenni a könyvhétre, mert annyira szerettem ezeket, hogy fel se merült bennem semmilyen veszélyhelyzet.
Ez azért más helyzet volt, mert én énekes vagyok, akit amúgy ismernek. Ha festenék, akkor a képeimet is csak-csak megvennék.
De, hogy kérdésedre válaszoljak, nagyon nehéz dedikálni. Bérczes Laci mondta, hogy látta rajtam, hogy először remegtem, olyan ideges voltam. Bele kellett lendülnöm a mikéntjébe. Minden ember szuverén lény, és egymás előtt ők is egy kicsit zavarban vannak, mert sorban állnak, és mindenki a maga titkát, a maga szándékát hozza. Egy kicsit olyan, mintha nyilvánosan vetkőznénk mindannyian. Egyetlen ember van, aki ezt a gyógyító kézzel tudja összeboronálni, az, aki aláír, és ez voltam én, és mint egy gyorstüzelőnek, sok-sok ötletet kellene szülnie.
Azt a szót, hogy szeretettel, le lehet írni ötszázszor, de ötszázegyedre eltöröd a tollat. Mert miközben igaz, mégsem, már képtelenség.
Az odafigyelésen sok múlik, és ha elrontod, akkor elveszed mindenkinek a kedvét, a magadét is. Ezért csinálja alázattal az ember. Ugyanakkor nem szabad szolgának lenni, mert az mégsem vagy. Valamelyik riporternek mondtam, hogy olyan volt, mint egy nagy előadás. Ott is ki kell menned a színpadra, és meg kell felelned a közönségnek. Ez a tegnapelőtti dedikálás olyan volt, mint egy óriási taps előadás után. Mert bizony a szeretet megnyilvánulása volt. Ugyan mi másért jöttek volna? Mert szeretnek.
Valószínűleg szólt ennek a furcsa, nehéz betegségnek is, amiből most talán már kilábalok, és szólt a daloknak. Nem könnyű – végül is ez a kérdésedre a válaszom- nem könnyű.

O.GY.: Az emberek úgy járultak eléd, mint egy gyóntatóhoz.

CS.T.: Nézd, nyilván a betegségem ebben fontos szerepet játszott. És itt rejtőzik a válasz is. Titkokat bíztak rám. Korombéli hölgyek, akik titokban szerelmesek voltak, valaki sírt, mert a férje rákos, volt egy vak lány. És ez még egy lapáttal rátett. Közben láttam a kirakat előtt, hogy kint a sötétben egy embertömeg fázik.
Az ötödik-hatodik aláírás után véletlenül tettem egy mozdulatot: Isten áldjon! – és ez a mozdulat bevált. Egy elbocsátó mozdulat.

O.GY.: Liturgikussá vált?

CS.T.: Igen, valahogy így. Mert a bal kezem volt szabad, az aláírás kész volt már, és utána ezzel az emberek elmentek.
Ja, és nem csak a nevemet írtam oda, mindenki várt még valami pluszt. Nem is nagyon tudnám megtenni, hogy csak úgy odafirkantok. Nem vagyok én sztár, aki csak úgy odafröccsenti a nevét a trikódra. Ezek az emberek valami személyeset vártak a kedvesüknek, a gyereküknek, vagy maguknak. Ilyenkor az ember agya villámgyorsan jár, hogy csiszoljon egy frappáns, leírható mondatot, és a megmacskásodott kezeddel még le is írd. Ez a nyomorult szó, ez a február! Ezt a dátumot, február 12-e, egy életre megjegyeztem. Nem tudom, hányszor írtam le, de nagyon sokszor. Addigra már föllélegzés következett, már megoldódott az emberi helyzet, le is írtam azt a mondatot, amit nagy nehezen kiötlöttem, már csak a dátumot kellett aláírni, és a februárnál mindig feladta a kezem. Azt üzenem az utódoknak, hogy az Isten szerelmére, válasszanak olyan napot, amit könnyű leírni!

CS.T.: Miközben „rendőrködtem” a sor elején, szóba elegyedtem valakivel. Nem tudott a betegségedről. Egyszerűen nem értette meg, hogy esetleg, tényleg nem lesz több koncert. Mintha azt akartam volna megértetni, hogy holnaptól nem járnak a villamosok.
- Jött egy fiatal lány, hozott egy iskolai tablót, amin én is szerepelek, mint tanár. Mutatta, hogy ott a mamám. Szakasztott az anyja, és hirtelen nem tudtam azonosítani, hogy ki áll itt, a múltból egy lény? Végül is leesett a tantusz, de azért ezek izgalmas helyzetek.
Egy volt kolléganőmön – négy évig tanítottunk együtt – látszott, hogy kicsit meg van bántva, hogy nem ismertem föl, miközben ebben a helyzetben az ember alig ismer föl bárkit. Hála Istennek, hogy a magyarországi indiánokat mind megismertem! Nem is tudom, hogy ilyenkor az embernek melyik érzékszerve működik, mert a füle az kevéssé. Talán a szem, vagy valami más, amivel fogadjuk azt, aki épp odalép?
Volt egy szép, fekete hajú lány, aki azt mondta, hogy amikor tavaly nyáron felvettem Dömsödnél. Kizárt, hogy én, tavaly nyáron, nem hogy Dömsöd felé, de sehol se. Volt valami fura a lányban, de nagy rajongóm. És a végén azzal búcsúzott, hogy örül, hogy nem én voltam az. Talán az a másik csinált vele valamit? De ha ennyire bír, akkor hogy keverhet össze? Egy kis füzetet kaptam tőle, versekkel, de nem saját versek, és nincs benne semmi bugyutaság. Komolyan kezdek gyanús lenni magamnak, hogy mégiscsak én voltam?!
Szóval érdekes, titokzatos történetek vannak, és az embert nem hagyják érintetlenül. Ha most lenne itt egy vetítőgép és látnám az arcokat, majd mindegyikről el tudnám mondani, hogy mivel jött, mi volt az üzenete. Olyan volt az egész, mint egy nagy, ötórás színház.

…

Nincsenek hasonló írások.