Nádler Róbert: A Kálvin tér

Bár nem volt konkrétan megadva, hogy a bíráló bizottság milyen helyszíneket látna szívesen, azt azért lehetett tudni előre, hogy milyen képpel érdemes egyáltalán elindulni: elsősorban olyan műveket vártak az alkotóktól, amelyek épületeket és utcákat ábrázoltak. Ligeti Antal, aki az egyik legnevesebb művész volt az indulók között, és aki két pályaművével valósággal keretbe foglalta a fővárost, hiszen északról és délről is készített vázlatokat – talán szándékosan – eleve kizárta magát a díjazottak közül, a bizottság ennek ellenére mégis megfestésre javasolta az egyik képét.

A Kálvin teret négy művész érezte megörökítésre méltónak, és ez kettőjük számára komoly sikert eredményezett. Nagy meglepetésre az a Nádler Róbert nyerte meg a fődíjat, aki épphogy csak elindult művészi pályáján, Molnár József pedig harmadik lett.

Az, hogy többen is a Kálvin teret választották képük témájának, nem volt véletlen. 1874-ben Ybl Miklós tervei alapján itt készült el az Első Pesti Hazai Takarékpénztár négyemeletes épülete. 1883 októberében avatták fel az előtte álló Danubius-kutat, és állt már az Üllői út 2-4. szám alatt a későbbi Magyar-Hollandi Biztosító Rt. székháza is. A háromemeletes lakóházat Németh Samu építtette Bergh Károly tervei alapján az 1860-70-es évek fordulóján, és 1911 és 1946 között volt a biztosítótársaság székháza. Az épület udvarának beépítése nyomán itt nyitották meg a 30-as évek végén Budapest egyik legszebb moziját, amely kisebb megszakításokkal a mai napig üzemel, jelenleg Vörösmarty néven.

A Kálvin térnek az Üllői út és a Ráday utca által határolt részén 1913-ban Hüttl Dezső tervei szerint épült az egykori Gazdák Biztosító Szövetkezetének székháza. A ház elődjét, egy kétemeletes lakóházat Ybl Miklós tervezte 1862-ben, lebontására félszáz évvel később, 1912-ben került sor.

A Kecskeméti utca és a Múzeum körút sarkán 1863-ban épült Ybl harmadik jelentős műve a téren, a Geist-ház. Földszintjén működött az 1870-es évektől a híres Bátho­ry-féle kávéház, amelynek utolsó tulajdonosa Bajor Gizi édesapja, Beyer Marcell volt. A tér rendezése és további parkosítása az 1880-as évek második felében fejeződött be, úgyhogy igazán harmonikus képet nyújtott a látképpályázat idején. Ez az állapot, ha eltekintünk az egyre áttekinthetetlenebb sínhálózat kialakításától, egészen Budapest 1944-45-ös ostromáig megmaradt.

Nádler győzelme a körülményeket ismerve azonban mégsem volt annyira meglepő; mintha csak neki írták volna ki a pályázatot. Tekintettel építész múltjára (Münchenben és Bécsben végzett építészeti tanulmányokat) igazán nem okozott neki komoly gondot épületek megörökítése – más építészek megbízásából is gyakran festett látványterveket -, és ha még azt is számításba vesszük, hogy nagy erőssége az akvarell volt, egyáltalán nem lehet csodálkozni sikerén.

Gönczi Ambrus, Várnai Vera, Winkelmayer Zoltán: Festői Ferencváros. Ráday Könyvesház, 2006. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

Karinthy Márton színházi rendező, író (részlet) 90x90 cm, olaj, vászon, 2007

Először valami lehetetlenül kifacsart pózt vettem fel, gondoltam, megtréfálom a festőnőt, hadd tanulja meg ő is, ha már engem választott, mi a magyarok istene. Erre mi történt? Úgy beleszeretett abba a kifacsart pózba, mondván a kezek, ugye, meg a póz töltete, meg miegymás, hogy minimo calculo tíz ülésen át ebbe kényszerültem.  Tán ezért lett a kép címe:

Zsuzsa bosszúja.

Aztán azok a szövegek az ülés közben. Annyira azért nem volt durva, mint azé a bizonyos kávéházi ürgéé, aki olyasmiket mondott: Az ön karakterében van valami pápuajelleg, amilyent Van Gogh talált a cserkesz nőkben. Na, ezt azért nem. Épp csak az egész löttyös életünket meséltük el egymásnak. Mert időnk, az volt rá, ugye.

Nem használt ő ilyen szavakat sem, amikor a homlokomat mintázta.

…Gauguin ezeket idiótafejeknek nevezi, a „le Trottisme” című munkájában… Van valami szelíd bárgyúság a karakterben… Valami szétfolyó és tisztátalan… Pfuj… Na, ezt azért nem.

No de mégis és mindazonáltal, azt azért mégis kikérem magamnak, hogy csak így ismeretlenül, és ilyen határozottsággal és ilyen kitartóan: lefessék az embert!

Fliesz Rezső grafikája

A háttérben, a Ferenc József híd felől, éppen a térre ér egy omnibusz; szemből felénk halad egy lóvasút; a Ráday utca elején, a magkereskedés előtt pedig egy fiáker parkol. Az omnibusz-közlekedés 1832 nyarán indult meg a fővárosban. Ezek a lóvontatású társaskocsik voltak a szó szoros értelmében vett első tömegközlekedési eszközök, mivel egyszerre szélesebb rétegek számára tették lehetővé az utazást.

A Nyugati pályaudvar, a Városliget és az Orczy kert felé közlekedő társaskocsik állomáshelye a Két Pisztoly vendéglő előtt volt. A Kálvin térről omnibusszal el lehetett jutni ezen kívül a budai Császár fürdőbe, Kőbányára, valamint Kispestre is.

Az omnibuszok mellett konflisok és fiákerek szállították az utasokat. Ezek voltak a mai taxik elődei; az előbbiek egyfogatú, az utóbbiak pedig kétfogatú bérkocsik voltak; ugyanannak a fiákeresnek volt nyári, nyitott, és téli, zárt kocsija is.

Az első lóvasút, amely a Kálvin térről a Kiskörúton és a Váci úton át Újpestig közlekedett, 1866. augusztus 1-jén indult meg, egy vágányon, kitérőkkel; kettős vágányú pálya 1870-től épült a fővárosban. Az egykocsis járművek személyszállításra, a kétkocsis szerelvényeket teherszállításra használták. Az első és a másodosztály a kocsin belül, míg a harmadik a nyitott tetőn volt berendezve. 1869. január 30-án indult meg a Kálvin tér és a Józsefvárosi pályaudvar közötti járat, a Lónyay utcai egyvágányú leágazást pedig, amely a Soroksári úton át a Gubacsi határcsárdáig (Közvágóhídig) közlekedett, 1876. június 17-én adták át a forgalomnak. A járatok reggel 5, illetve 6 órától este 9-10 óráig általában tizenöt percenként közlekedtek, a viteldíjat távolság szerint állapították meg. A budapesti lóvasút Európában a nyolcadik volt.

A lóvasút vonalainak villamosítása az 1890-es évek közepén kezdődött; ennek következtében át kellett térni a normál (1435 mm-es) nyomtávra. Az első ilyen villamosvasút 1889-ben indult a Kálvin térről a Baross utcán a Józsefvárosi pályaudvarig. Ez azonban nem a korábbi lóvasút átalakításával jött létre, hanem teljesen új fejlesztés volt; a lóvasút pályája 5-6 évig még ott húzódott a villamosé mellett.

Az 1900-as években a Kálvin tér már jelentős közlekedési csomóponttá vált, lassan inkább pályaudvarra, mint belvárosi térre emlékeztetett. Nem véletlenül nevezték sokáig a pesti zsargonban Sín-térnek: itt haladt át a Fővámház és a Nyugati pályaudvar közötti járat, és innen indult a Kerepesi úti (végállomás: a Cinkotai HÉV-végállomás), az Üllői úti (végállomás: Nagyvárad tér), az Orczy úti (végállomás: Kőbányai út), valamint a Lónyay utcai vonal (végállomás: Boráros tér). Jól illusztrálja ezt az állapotot egy 1905-ös karikatúra, amely a Borsszem Jankóban jelent meg: a szegény lovas rendőr, miközben áthalad a téren, semmi másra nem tud figyelni, csak arra, hogy el ne gázolják.

Gönczi Ambrus, Várnai Vera, Winkelmayer Zoltán: Festői Ferencváros. Ráday Könyvesház, 2006. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

Fenákal Judit író, újságíró (részlet) 75x108 cm, olaj, vászon, 2007

„1936-ban egy család reménysége. Fehér fodros, nyivákoló újszülött, apu azt írja ­­anyunak a kórházba: én vagyok a legboldogabb apa és legboldogabb férj. Minden oldalról véd a család embermagas kerítése. A mi Juditkánk Pesten is, Endrődön is. Enyém a legjobb falat, a legpuhább gyerekágy, a leggyöngédebb gondoskodás. A bárányhimlőmet Weisz doktor bácsi, a lúdtalpamat pesti ortopédus gyógyítja, visszatérő hőemelkedéseimmel a gyulai kórház főorvosához visznek. A piacra saját kis kosarammal, a kútra saját kis kantámmal járok. Imádkozni tanítanak meg verset mondani, meg énekelni. Könnyen tanulom mind a hármat. Mert csodagyerek vagyok. Különleges. Mindenben a legjobb. Egészen az iskoláig”

„2oo7-ben egy néni Zuglóból. Nejlon szatyorral. A szatyorban csirkelábbal. A fejében elfelejtett nevekkel és számokkal. A néni csak vigyázzon ebben a melegben, nehogy kiszáradjon. Sokat kell inni, tetszik tudni? És nem kell annyit nyüzsögni az autóbuszon. Legjobb a néninek behúzódni a lakásba, magára csukni az ajtót, nem zavarni az orvosokat mindenféle magas vérnyomásokkal meg anginás rohamokkal. A nyanya csak hallgasson, mit tud maga ahhoz, hogy mi van a világban?”

Ebben a véghez közeledő állapotban azonban mást is megtudtam magamról. Ta­lál­koztam Naszódi Zsuzsával, és ismétlődő szeánszainkon az ő keze nyomán fokozatosan kiderült, hogy ez a kép is én vagyok. Ez az egyszerre szigorú és szomorú, göcsörtös kezű, suta vállú öregasszony a képen. Így aztán egyszerre látom magam kívülről és belülről.  A festő szemével és a sajátommal. Különös érzés.

…

Dés László Kossuth-díjas zenész (részlet) 110x160 cm, olaj, vászon, 2008

Mivel azt hittem hülyéskedik, tanúnak hívta Zsuzsát, aki lelkesen üzente, hogy engem is nagyon szívesen megfestene. A kedélyes „konferencia”telefon eredményeképpen nemsokára Zsuzsa műtermében találtam magam. Elsősorban a kíváncsiság vitt oda. (És persze a hiúság. Pont engem akarnak megfesteni!) Régóta izgatott, hogyan készül egy festmény, az pedig különösen, hogyan születik egy portré.

A festő munkája magányos, mint az íróé, vagy a zeneszerzőé. Nem nagyon lehet belelátni. Kivéve, ha portrét ülsz. Magyarul, ha a mű témája az ember. A tárgya. Ha így írom, akkor is helyes. Helyes? Erre voltam többek között kíváncsi. Zsuzsa egyszer azt mondta, azért kezdett írókat, zenészeket, rendezőket, és mindenféle más hivatású, számára érdekes embereket festeni, mert elege lett az unott tekintetű fizetett modellekből, nem kapott inspirációt tőlük.

Szóval a modell ne csak tárgya, hanem témája is legyen a festménynek. Figyelembe véve, hogy a művészetben a forma megteremtése a kihívás, és nem a téma, kérdés, valóban ennyire fontos a megfestendő alak személye? Nem. Az a fontos, hogy a festő úgy érezze, inspirációt kap, segítséget az alkotáshoz. Valamit lát, belelát munkája tárgyába, és az a valami napról napra viszi előre. És talán a festés egyes pillanataiban még úgy is érzi, hogy nincs egyedül. Pedig dehogy. Egyedül van, mint az író, a költő, a zenész. Még akkor is, ha a modell „civilben” barátja, szeretett ismerőse. Akkor is, ha időnként beszél munkája tárgyához vagy fordítva. (Saját állítása szerint Zsuzsa az esetek többségében nem emlékszik a festés közben folytatott beszélgetésekre.)

Ezt erősíti a zene is, ami mindig szól nála munka közben. Ő azt állítja, ez is inspirálja, de valójában egy eszköz a műterem akusztikai semlegesítésére. Nem hallatszik be se az utcáról, se a szomszédos szobákból beszűrődő zaj, és nem hallani a modell gyomrának korgását sem. Hangfüggöny. Igen, Mozart, Beethoven, Bach és a többiek mind aláfestő, semlegesítő zeneként szólnak órákon át. Én persze örültem ennek. Gondoltam, kihasználom az ülésekre vesztegetett időt, és „hozott anyagból” zenét hallgatok.  Zsuzsa örömmel bíztatott. Legalább ő is megismerkedhet számára ismeretlen, érdekes, jó zenékkel. Vittem is csőstül a lemezeket, főleg jazzt, de klasszikust is. És hallgattam a zenét, órákon, napokon át.

De Zsuzsa nem mindent fogadott el, szép lassan, finoman visszatértünk Mozarthoz és Beethovenhez. (Üsse kő, nem rossz szerzők!) Igazából zavarták a lemezeim, akadályozták a koncentrációban. (Satie tetszett neki, valóban, nem tolakodó.) Túlságosan tördelt, vibráló, hullámzó zenék, kiszámíthatatlan dinamikával. Furcsa, kevéssé ismert zenei kommunikáció, hangzásvilágában a legritkább esetben homogén. Tehát eszköz a zene, és ne ámítsuk magunkat, tárgy a modell, minden a munka szolgálatában, a születő képért van.

Közös munkánk során sokszor láttam Zsuzsát az ülés végére nagyon elfáradni. Rendkívül intenzíven dolgozik, és a legritkább esetben hagyja magát bármi és bárki által befolyásolni. A hitből fakadó szenvedély mozgatja, hogy neki festenie, alkotnia kell mindenáron. Persze egyáltalán nem mindegy, hogy a modell támogatja ezt, hogy fegyelmezett és együttműködő, vagy csak úgy átabotában üldögél. Vagy mindenféle baja van, fáradt, siet stb., stb. Ebben az esetben a festőnek nem csak a vászonnal kell megvívnia harcait, de a nagy egóval bíró modellel is. Vagy sértődött, mert ő nem úgy képzelte, ő nem is úgy néz ki. Ez olyan, mintha Van Gogh napraforgói megsértődtek volna. Nincs közünk hozzá, hogy nézünk ki a képeken – ez kizárólag Naszódi Zsuzsa és a vászon dolga. Mint az a pillanat is, amikor azt mondja: ennyi, vége, kész van. A magától értetődőnek tűnő első találkozásunk hosszúidőre megszakadt, és úgy nézett ki, nem is lesz már belőle semmi. De Zsuzsát más fából faragták. Nem mondott le rólam, és több mint egy év múlva újra neki kezdtünk, és megszületett a kép. De ehhez az én elszántságom, türelmem is kellett Zsuzsa szenvedélye, és kitartása mellett.

A művészettörténet során előre hátra ismerünk zseniális képeket öregről, fiatalról, csúnyáról és szépről, gazdagról és szegényről. Fogalmunk sincs kicsodák, de a képekről mégis ismerjük őket. Ha netán korának ismert, híres embere volt a festmény tárgya, könnyen kideríthetjük, kit ábrázol.
Kedves modelltársaim! Ne csüggedjünk! Előfordulhat, hogy egy lelkes múzeumlátogató a huszonkettedik században majd utánanéz, kit is ábrázolnak ezek a képek.

…

Feszl Frigyes festményén még a Vásárcsarnok elkészülte előtti állapot látható.

A tér egyik nevezetessége az Ybl Miklós tervei alapján 1871-74 között megépült Fővámház. Van azonban a téren egy másik, a festők figyelmét és érdeklődését szinte minden időszakban felkeltő épület: az 1897-ben megnyílt Központi Vásárcsarnok.

A főváros törvényhatósági bizottsága 1892 augusztusában írta ki a tervpályázatot a Központi Vásárcsarnok megépítésére, amelyre kilenc pályamű érkezett. A három első helyezett közül végül, külön szavazáson, Pecz Samu műegyetemi tanár kapott megbízást tervének kivitelezésére. 1894-ben indult meg az építkezés, amelynek átadását a millenniumi ünnepségekre tervezték.

A megnyitás körül azonban akadt némi bonyodalom. A tervezett megnyitó előtt tíz nappal tűz keletkezett a csarnokban, szinte az egész épület megrongálódott. Talán szándékos gyújtogatás, talán egy hanyag munkás figyelmetlensége okozhatta, mindenesetre a tűz okára soha nem derült fény. Végül a vásárlóközönség előtt csupán 1897 februárjában nyílt meg a helyreállított Központi Vásárcsarnok. Az év májusában nagy esemény szemtanúi lehettek az árusok: maga I. Ferenc József tett látogatást az új épületben. Látva a gyönyörű, Zsolnay-majolikás csarnokot, a király elégedetten, dicsérő szavakkal távozott.

A Központi Vásárcsarnok árusításának rendjére már 1896-ban szabályzatot hoztak. A bérleti díjak igen különbözők voltak. Legtöbbet, valószínűleg a hűtőrekeszek miatt, a halárusoknak kellett fizetniük, legkevesebbet a tejtermék-, kenyér-, a gyümölcs- és zöldségárusoknak. Ha a bérlő nem fizette ki időben a bérleti díjat, áruját lefoglalhatták. A csarnok nyáron, hétköznaponként hajnali 5 órától délig, majd délután 4 és 7 óra között volt nyitva, télen ennél rövidebb ideig. Az áruk csak éjjel érkezhettek a Duna-partra.

Az árusítás rendjének kialakításakor számos higiéniai szabályt vezettek be. Ma már érdekességként hat, hogy baromfit nem lehetett az épületben szabadon elengedni. Csak 5 kilogrammnál kisebb súlyú húst, zsákban csomagolva és egészségügyi bizonylattal igazolva lehetett a csarnokba küldeni.

A csarnokba a Sóház utcánál vezették be a vasutat, amely 10% kedvezményt adott az ide szállított áruknak. A Vámház téri csarnok szinte egész Budapestet ellátta portékával. Külföldre, Bécsbe, Párizsba, Drezdába is küldtek innen árukat.

A Központi Vásárcsarnok egészen az 1930-as évekig Budapest központi élelmiszercsarnoka és nagybani piaca volt. A második világháborúban súlyosan megrongálódott épületet az 1950-es években állították helyre. A kilencvenes évek elejére azonban ismét életveszélyessé vált, ezért bezárták. A rekonstrukció 1994-ig tartott, és ma szinte eredeti pompájában ragyog Budapest egyik legszebb épülete, az I. számú Vásárcsarnok.

Gönczi Ambrus, Várnai Vera, Winkelmayer Zoltán: Festői Ferencváros. Ráday Könyvesház, 2006. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

Hegedűs Gyula Az ördög című színműben

Látta fonákságait, ugyanakkor világos volt számára, hogy bármekkora feszültséget kelt is a magyar társadalomban ez a lendületesen zajló, milliókat érintő folyamat, – melyhez hasonló sehol a világon nem fordult még elő -, nincs alternatívája. A magyar zsidóság nem tehet mást, minthogy a jövő fenyegető veszélyeivel szemben a jelenbe, az adott pillanatba kapaszkodik. Ezt a szemléletet később a társadalmi haladás és a forradalom hívei, akik a jelennel szembeállították a minden problémára megoldásra hozó jövőt, Molnár hiányosságaként tüntették fel, holott éppen ez volt sikerének titka. Ráadásul történelmi távlatban, legalábbis gyakorlatilag, a zsidó származású magyarok életben maradási esélyeit illetően neki volt igaza, amit szinte senki sem hajlandó elismerni. Györgyey Klára álláspontja is kétértelmű e kérdés megítélésében: „Makacsul ragaszkodva a carpe diem filozófiájához és ahhoz, hogy az emberi cselekvések indítóoka nem a társadalmi, gazdasági vagy nemzeti felelősségvállalás, hanem pusztán az egyéni önmegvalósítás, Molnár a világproblémákat szalonproblémákká egyszerűsítette le. Könnyedén sikló tolla mindig kész volt az embereknek vigasztalást, menekülést és megkönnyebbülést nyújtani – egy olyan vidám, illuzórikus világot ábrázolt, ahol a konfliktus nemcsak élvezetes, de megoldható is. Pontosan ettől a léha szemlélettől vált Molnár a kritikusok könnyű prédájává – de ugyanez volt az oka annak is, hogy hívei guruként tisztelték s hogy annyi követőre talált, és több millió ember kedvenc szerzője lett szerte a világban.”

Vegyük közelebbről szemügyre Molnár Ferenc színműveit, különös tekintettel arra, hogy miként, illetve milyen áttételeken keresztül járja körül az asszimiláció problémáját a századelő Budapestjének kimeríthetetlen, s rendkívüli pszichológiai érzékkel elemzett „társaságbeli” tapasztalataira építve.

Nagy György 1978-ban, németül írt monográfiájában szellemi és társadalmi céljai szerint hét csoportba sorolja Molnár darabjait.

Ezek közül mi csak 1930-ig írt jelentős, irodalmilag értékes, ma is játszott alkotásokat soroljuk fel, előadásuk évével együtt:

• Az első csoportot – „polgári vígjátékok”: Úri divat (1917), Egy, kettő, három (1929)
• Második csoport – színházról szóló darabok: A testőr (1910), Előjáték a Lear királyhoz (1921), Marsall (1921), Ibolya (1921), Játék a kastélyban (1926)
• Harmadik csoport – transzcendens darabok: Liliom (1909), A fehér felhő (1916), Égi és földi szerelem (1922), A vörös malom (1923)
• Negyedik csoport – „proletár-darabok”: Liliom (1909), Az üvegcipő (1924)
• Ötödik csoport – pszichológiai darabok: Az ördög (1907), A farkas (1912)
• Hatodik csoport – főnemesi körökben játszódó szalonkomédiák: A hattyú (1920), Olympia (1928)
• Hetedik csoport – bohózatok: A doktor úr (1902), Józsi (1904).

Első pillantásra is nyilvánvaló, hogy Nagy György felosztása mennyire zavaros és használhatatlan. Az egyik főmű, a Liliom, a harmadik és a negyedik csoportban is szerepel, mint „transzcendens” és mint „proletár” darab. Még problematikusabb, hogy a monográfia szerzője teljesen önkényesen osztja fel Molnár szemléletében, színpadi technikájában, sőt motívumaiban is feltűnően hasonló színműveit. Hiszen az életmű gerincét alkotó „pszichológiai” darabokban szinte pontosan ugyanazokkal a témákkal, a férfi-nő kapcsolattal, illetve a szerelemnek a társadalmi közeghez való viszonyával találkozunk, mint a „szalonkomédiákban” és a „színházról szóló” darabokban. Sőt, ha közelebbről megnézzük Molnár első sikerét, A doktor úr című bohózatot, megtaláljuk benne a „polgári vígjátékot”, vagyis az 1902-ben írt bohózatból egyenesen, minden további nélkül levezethető 1929-ben írt zseniális egyfelvonásosa, az Egy, kettő, három.

A továbbiakban kísérletet teszek az 1918-ig írt Molnár-darabok és prózai művek problematikáját az asszimiláció és emancipáció jelenségével kapcsolatba hozva elemezni. Tisztában vagyok vele, hogy Molnár az első világháború után is nagysikerű műveket írt, sőt még a harmincas években is született egy maradandó kisregénye, az 1933-ban kiadott Zöld huszár. Másrészt az is tény, hogy amikor lassan eltávolodott a hazai közegtől, majd pedig Hitler hatalomra jutott, Molnár tehetsége lehanyatlott. (A harmincas években már Nyugat-Európában élt, onnan látogatott alkalmanként Budapestre, mígnem 1939. december végén Genfből Amerikába emigrált). 1952-ben, New York-ban bekövetkezett haláláig Molnár már nem tudott olyan darabot írni, mely előző korszakának nagy alkotásaihoz volt hasonlítható.

A doktor úr

Lássuk először az 1902-ben született A doktor úr című bohózatot, mely ugyanúgy, mint Az egy gazdátlan csónak története című kisregénye, alapvető fontosságú, s nem csak azért, mert sikere arra ösztönözte Molnárt, hogy a továbbiakban a színpad számára írjon. A három felvonásos, egész estés bohózat főhőse doktor Sárkány jól menő, pénzsóvár, nagyra törő és művelt, de kétes ügyletektől sem visszariadó ügyvéd, akinek a társadalmi konvencióktól eltérő értelmezése van a bűn fogalmáról. Lombrosót, a világhírű (de akkor nálunk kevéssé ismert) jogfilozófust idézi, aki szerint „a bűn épp oly jelensége az életnek, mint a születés, vagy a halál, avagy mint az elmezavar, melynek legtöbbször egyik megnyilvánulása”. Bertalan, a gyakornoka is hasonló „erkölcstelen” nézeteket vall: „Lopni, csalni, sikkasztani az bűn. Egy lánnyal a sötétben csókolózni az nem bűn, az csak szemtelenség.” Dr. Sárkány irodája a Lipótvárosban van. A városrészt Bertalan mint „Dunán inneni merkantil negyedet” emlegeti. A korabeli néző számára nem lehetett kétséges, hogy az ügyvéd, és fiatal, vonzó felesége, valamint egész háza népe zsidók. Ehhez egyébként már csak azért sem férhet kétség, mert a bohózat egyik, dzsentri eredetűnek bemutatott figurája, az „úri betörő”, Puzsér is az ismert Talmud-filozófusra hivatkozik, amikor jelzi, hogy olyan rafinált tervet eszelt ki, melyet megismerve „Rebbi Akiba be fogja nyújtani a lemondását”. Csató, a szerelmes rendőrnyomozó pedig így felel Sárkánynénak, amikor a kacér asszony felveti, hogy „valamelyik őse oroszlán lehetett”: „Meglehet. Az apámat még Lövnek hívták.” Ha ők zsidók, akkor Sárkányék felekezete, illetve származása sem lehet kétséges.

A doktor úr cselekménye azt tükrözi, hogy a fiatal Molnár Ferenc egyik kedvenc szerzője a népszerű francia krimi író, Maurice Leblanc volt. Puzsér, az ügyvédjével együttműködő „úri betörő”, meglehetősen hasonlít Arsene Lupin-re. A kompromittáló bulvársajtó, melyről annyi szó esik a darabban, ekkor még inkább Párizsra, mint Budapestre volt jellemző. Ugyanakkor Molnár Puzsérból „budapesti jellemet” alkotott, sikkasztó dzsentrit, aki a bűn útjára lépett. Itt került kapcsolatba a briliáns védőügyvéddel, dr. Sárkánnyal, aki tizenkilenc alkalommal menttette fel a bíróság előtt. A vígjátékban azonban legalább két olyan, elgondolkodtató motívum is van, mely túlmutat a könnyű nevettetés szándékán, és Molnár későbbi darabjaira utal. Puzsér nem egyszerűen dr. Sárkány szolgája, hanem inkább alkalmi partnere, és csak addig működik együtt az ügyvéddel, ameddig érdekeinek megfelel, s amikor az osztálytalálkozón lehetősége nyílik rá, habozás nélkül a helyére lép. Jellemző módon a darab végén, a harmadik felvonásban még ő tesz szemrehányást „a doktor úrnak”: „Ön hajhászta a reklámot, ön stréberkedett, ön feltűnésileg viszketett! Ön nem ügyvéd, hanem zugfiskális!” Dr. Sárkánynak nemcsak az egzisztenciája ingatag, de a házassága sem kikezdhetetlen. Csató rendőrnyomozó ostromolja a feleségét, és a következő szavakkal udvarol neki: „Egy percig se tudnék szeretni valami egészséges asszonyt. Ah a beteges, szeszélyes, hisztériás, perverz, hipermodern és überneureszténiás nők! Ezeket imádom!” Bár Sárkányné a darabban végül nem csalja meg az urát, éppenséggel nem lehet kizárni, hogy a lipótvárosi asszonyok meghódításában ennyi tapasztalatot szerzett Csató terveit legközelebb siker koronázza.

Az Ördög

Molnár Ferenc talán legnagyobb sikert aratott, 1907-ben született darabja a „krimi-motívumot” kiiktatva immár kizárólag arra koncentrál, hogy bűn-e, ha egy pesti asszony, akinek a neve ezúttal Jolán, hallgat a vágyaira, és megcsalja a férjét, Lászlót Jánossal, a szerelmes festőművésszel. A probléma, melyet a darab felvet, az „asszimilációs dilemma” pszichológiailag rendkívül árnyalt elemzése, amit a szerző egyetemes sorskérdésként jelenít meg. Ennek az izzóan aktuális kérdésnek tárgyalása szervesen következett Molnár Ferenc addigi pályafutásából, és a korabeli magyar polgárság helyzetéből.

Az Ördög alapötlete, ahogy ezt több visszaemlékezés is említi, egy Faust-előadás nyomán született meg. Molnár a teremtés történetét, a Genezis könyvében olvasható „sztorit” helyezte a huszadik századi, budapesti környezetbe. Minthogy a klasszikus magyar dráma, Madách Imre műve, Az ember tragédiája szintén magán viseli Goethe Faustjának hatását, állítható, hogy Molnár Az Ördög főszereplőjét legalább annyira mintázta Mefisztóról, mint Luciferről. Érdemes továbbá megemlíteni azt a körülményt is, hogy ezt a világsikert aratott, bemutatója után rövidesen Torinóban, Berlinben, Londonban és New York-ban is sikerrel játszott darabot Molnár Ferenc a számára kultikus helynek számító Margitszigeten írta, a kisszállóban. A babonás író ezután annyira ragaszkodott a kerti asztalhoz, melyen Az Ördög született, hogy ameddig tehette, más darabjai írásakor is visszatért ide.

Az Ördög látszatra egyszerű „szerelmi háromszög” történet, melynek szereplői egyrészt Jolán, a gyönyörű férjes fiatalasszony, és férje László, a dúsgazdag tőzsdei spekuláns, aki azonban – legalábbis a felesége számára – „vak, süket, sánta”. Másrészt adva van János, a vonzó, tehetséges, jómódú festőművész, aki fiatal kora óra szereti Jolánt. A két szerelmes ember egymásra találását, a házasságtörést az inkább maliciózus, mint sátáni természetű Ördög kommentálja, készíti elő, és végül nyugtázza, mint tervének megvalósulását. Alakja egyetemes dimenzióba emeli a szerelmi történetet, különös tekintettel arra, hogy a darab világából még formálisan is hiányzik Isten, sőt még neve sem hangzik el. Lényeges mellékszereplő a darabban Selyem Cinka, László modellje és szeretője, valamint Elza, fiatal lány, akit a házasságközvetítőként is jeleskedő Jolán férjhez akar adni Jánoshoz.

A szereplők identitása

Mindenekelőtt érdemes többé-kevésbé behatárolni a szereplők identitását, társadalmi helyzetét. Ahogy A doktor úr című bohózatban, Molnár ezúttal sem utal közvetlenül a főszereplők származására vagy vallására, mindazonáltal a második felvonásban, a házavató estélyen már pontosan tudjuk, hol vagyunk. Itt, ahol az Ördög valósággal brillírozik, két résztvevőről is kiderül, hogy zsidó: „Velem is kellemetlenkedett. Tizenkét évvel ezelőtt magyarosítottam a nevemet, még a régi nevemen szólított”, panaszkodik „Egy úr” az Ördögre, aki a jelenet végén maga is epés megjegyzést tesz a „kitért izraelitákra”. Nem lehet kétséges, hogy a dúsgazdag László, aki az Andrássy úton, egy palotában nőtt fel, s most a Városligeti fasorban, egy több emeletes villában tart házavató estélyt, maga is zsidó. Erre utal, hogy londoni tanulmányai után már a terménytőzsdén kereskedik, hosszra, illetve besszre spekulál. Vagyona sorsa azon múlik, hogy egy Amerikából importált hajórakomány kukorica fogyasztható állapotban érkezik-e meg a fiumei kikötőbe, melyről természetesen csak az Ördög tud biztosat. Jolán, sőt az általa „sathenolt” Elza is művelt, emancipált, minden jel szerint zsidó nő – mindketten sok tekintetben hasonlítanak az Egy gazdátlan csónak története című kisregény női szereplőire, Waldnéra, illetve annak lányára, Pirkóra.

János, a férfi főszereplő identitása is bizonyos rokonságot mutat Tarkovics Bandiéval.

Tehetséges, független művészember, az egyetlen, akinek a teljes nevét ismerjük, Száki Jánosnak hívják, vagyis a neve alapján nem zsidó. Pályafutása arra utal, hogy egyszerű emberek lehettek szülei, rajztanárként magánórákat adott a László-palotában, majd külföldre utazott, képezte magát s onnan visszatérve csinált karriert. Nevelősködése idején bejáratos volt a házba Jolán is, akivel kamaszként egyszer csókolózott. A lány szintén szegénynek érezte magát a dúsgazdag környezetben: „Összenéztünk egyszer, a nagy, dúsgazdag famíliában, mi ketten, két odacsöppent szegény ember. Egy koldusfiú és egy kolduskisasszony. Mi ketten értettük egymást”, mondja János az első felvonás harmadik jelentében. Ez a megjegyzés világossá teszi, hogy bár János már jómódú festő, és a társaság elhalmozza megrendelésekkel, de még mindig fűti az emancipációs becsvágy, be akarja bizonyítani, hogy szerény származása ellenére ér annyit, mint a dúsgazdag László, sőt még többet is.

Az élvezetek dicsőítése

A szociális emancipáció azonban csak az egyik, távolról sem a legfontosabb motívuma ennek az elemi erővel kibontakozó, de a társadalmi körülmények és konvenciók miatt hosszú időn át elfojtott szerelemnek. A nyilvánvaló testi vágyon túl a két embert rendkívüli erővel vonzza egymás eltérő kultúrája, személyisége. Mindez nyilvánvalóan kiderül abból, ahogy az első felvonás hetedik jelenetének végén az Ördög arra biztatja őket, hogy vetkőzzék le a gátlásaikat: „Az élet arra való, hogy elégjetek benne! Forrni kell, égni, másokon végigtiporni! Tudom, tudom, komisz beszéd. Azt mondja a nagy tan: szeressétek egymást. De ehhez ti még fiatalok vagytok azzal a rongyos pármillió éves kis életkorotokkal. Ezért vannak ennek a gondolatnak csak aszkétái, vértanúi vagy hazugjai. Ne hazudjunk. A diadalmas világ a kedves és okos komiszaké, ide nézzetek rám, enyém a világ, és amit én itt a ti fületekbe duruzsolok, az mindenkinek a titkos vallása… nem vízzel keresztel, hanem tűzzel… érted, fiam? Magatokat szeressétek, puha bársonyban járjatok, igyatok sok édes bort, csókoljátok egymás száját, és részegedjetek meg, gyermekeim, részegedjetek meg…”

Ezt a meggyőző monológot Pintér Jenő a következőképpen interpretálja: „Az ördög kihívó világfelfogás képviselője: kísértő, leálcázó, erkölcsromboló egy személyben. A bűnös ösztönök és az erkölcsi álláspont küzdelmében az érzéki vágy győz, s az író tapsol a házasságtörés diadalának…. Ez a beszéd az élvezetek dicsőítése, a kerítő démon hangja: kigúnyolása minden spártai világnézetnek, sztoikus életbölcsességnek, keresztény erkölcsnek.”

Szokványos liezon?

A kérdést, hogy Molnár Ferenc szemlélete erkölcstelen-e vagy sem, és realista, vagy tendenciózus képet nyújt-e a századelejei Budapest viszonyairól, ma már komolyan fel sem lehet vetni. Érdemesebb viszont eltűnődni azon, hogy Jolán és János kibontakozó viszonya mennyiben tekinthető szokványos liezonnak. Minden jel arra mutat, hogy a történet jóval többről szól annál, mint hogy két társaságbeli fiatal, egy férjes fiatalasszony és egy független művész enged a kísértésnek. A zsidó Jolán Éva, a keresztény János pedig Ádám, születendő gyermekük pedig egy új faj, egy új embertípus megtestesítője lesz, az ideális magyar polgáré, akinek a lába előtt hever a világ. Egyértelműen erre utal az a tény, hogy szerelmüknél az Ördög bábáskodik, a mitikus alak felbukkanása egyértelműen jelzi, milyen nagy a tét. (Jellemző, hogy Jolánnak hatévi házasság után sincs gyermeke, és épp János küldetése, hogy teherbe ejtse.)

Figyelemre méltó, hogy a darab kortárs elemzője, Bécsy Tamás nem vesz tudomást az „asszimiláció dimenziójáról”: „Az Ördög modern vonása, hogy a főalak cselének eredményeként Jolán kiléphet a kényszerű házasságból, s végre azzal borulhat össze, akit szeret. A házasságtörés vagy az elválás nem olyan dehonesztáló a középosztálybeli asszonyra, ha erre az ördög készteti, vagyis az, akinek az ember tehetetlenül ki van szolgáltatva. Az Ördög nélkül ők az elkövetkező időkben is csak önmagukban hordoznák a szerelmet, megvalósítás nélkül. Az Ördög így a kényszerű házasság helyett a valódi szerelem érdekében munkálkodik. Az ő alakja hasonlít leginkább az intrikus hagyományos alakjára, de nem gonosz, és célja az előbb említettek miatt pozitív.”

Érdemes feltenni a kérdést, hogy a két szerelmest valóban csak az választja el, hogy egyikük házas, és így viszonyuk a korabeli erkölcsi felfogásba ütközik? Úgy tűnik, van bennük más, eltérő identitásukból, kultúrájukból fakadó gátlás is, melyet le kell győzniük. Ehhez van szükség a „kerítő, cinikus harmadikra”, aki „nevén nevezi a dolgokat”, és leszámol János és Jolán önáltatásával. Biztosak lehetünk benne, hogy az Ördög nem törné magát egy szokványos pesti viszony sikere miatt, függetlenül attól, hogy válással végződik-e, új házasságba torkollik-e, vagy sem.

A “szakító levél”

Érdemes közelebbről szemügyre venni a dramaturgiailag mesterien kiaknázott „szakító levelet”, amit az alkalmanként János vetélytársaként is fellépő Ördög, ez a „neuraszténiás bölcs” diktál Jolánnak. „Örökre elvette a lelkem nyugalmát. Amióta elárulta magát, önre gondolok, érzek valahol egy férfit, akit kínoz a szomjúság utánam. Tudom, hogy nem tud aludni. Az én fehér karommal álmodik ébren. Érzem távolból a nyugtalanságát, és ez halálra izgat. Kikezdi a lelkemet. Most már az én szent csöndességemnek is vége. Férfival álmodó asszony lettem, és ebből nem lehet kigyógyulni.” Nem érdemes eltúlozni Sigmund Freud hatását a szkeptikus Molnárra, de tény, hogy a századelő Budapestjén népszerű volt a pszichoanalízis a zsidó asszonyok körében, az a feltáró terápia, amit a bécsi mester a hasonló származású bécsi nők hisztérikus tünetei alapján dolgozott ki. Az Ördög cselekménye leírható az elfojtott „ösztön-én” és a társadalmi elvárásokat közvetítő „felettes én” dinamikus konfliktusaként. Az így keletkező feszültség erejét fokozza, ha eltérő kulturális identitású szereplők vonzzák egymást, és nemcsak társadalmi és erkölcsi, de vallási tabuk is állnak boldogságuk elé.

Bár a két szerelmes egymásra találásához, a „korrobori-tánc” végkifejletéhez kétség sem férhet, érezhető, milyen bizonytalan, átmeneti jelegű az idill. László vagyona, hiába a fényes palota, a tőzsde kiszámíthatatlan alakulásától függ. Az egész társadalmi közeg meglehetősen ingatag és gyökértelen, amit a szerző alteregójának tekinthető, hihetetlenül pontos pszichológiai megjegyzésekre képes, sziporkázóan szellemes Ördög pontosan érzékel. János egzisztenciája pedig a társaságtól függ, és ha elveszíti megrendelőit, ami bármikor bekövetkezhet, vége van. De az „asszimiláció apoteózisának” legnagyobb gyengéje, mondhatni szervi baja az a tény, hogy János, a festőművész csak annyiban tekinthető „árjának”, ahogy Tarkovics Bandi. Hiába magyaros a neve, egész életformája, világfelfogása arra utal, hogy ugyanannak a közegnek a képviselője, mint László, ha nem is zsidó, de teljesen olyan, mintha az lenne. Vagyis a megváltó asszimiláció, melynek során kialakul majd az új, a „tűzzel keresztelő” vallás, mely tudomást vesz végre a világ realitásairól, csak képzeletben létezik, illúzió, hazugság, melyről az Ördög rezignáltan így vélekedik a harmadik felvonás második jelenetében: „A hazugságot, fiam, tisztelni kell. Mátyás királlyal meghalt az igazság, és mégis megvagyunk. De ha egyszer valamelyik királlyal meg talál halni a hazugság, elmehetünk a fenébe.” Ha jól meggondoljuk, az illúzió, hogy a zsidó-magyar asszimiláció megoldást hoz a magyar társadalom egyre nyilvánvalóbb belső feszültségeire, tényleg nem sokkal élte túl I. Ferenc József császárt és királyt…

Pelle János: Zsidó gombolyag. Ráday Könyvesház, 2007. A könyv megvásárolható a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27. Tel.: 219-5255, vagy 219 5256). Ha emailben szeretné megrendelni, kattintson ide.

..

A rehabilitáció sikerének egyik főszereplője a jól megalapozott, konzekvensen végigvezetett zöld politika. E fogalom fedi a jó időben, jól elkészített szabályozási tervet, annak karbantartását, aktualizálását, a rehabilitációs folyamatban szereplők – jelen esetben az Önkormányzat, a rehabilitáció gazdasági hátterét koordináló SEM IX. Rt, a befektetők, a tervezők és a kivitelezők – folyamatos jó együttműködését, s ezek eredményeként a sikeres megvalósítást. Az alábbi gondolatok a tervező szemszögéből kínálnak bepillantást bepillantás a rehabilitációs területen születő közterületek, ezek részeként és emellett a zöldterületek, zöldfelületek megvalósítási folyamatába.

Utcák

Az átépítés folyamata a Ferenc körúttól a Nagyvárad tér felé halad. Az utcák életre keltésének feltétele volt, hogy a motorizált közlekedés szempontjai mellett biztosítani kell a gyalogos közlekedés elsőségét, hiszen az itt élők elsőbbséget élveznek az áthaladókkal szemben. Az egyes utcák karaktere függött a rendelkezésre álló szélességtől.

Elsőként a jelentős, 16-18 méter széles Tompa utca épült ki. Egy már parkosított részéhez kapcsolódott a Ferenc tér és a Ferenc körút felé vezető két önálló szakasza. A jó és egészséges utcaszélesség lehetővé tette két járható járda megépítését, egy nyomvonal-elhúzással tervezett forgalmi sáv és a kapcsolódó parkolók, rakodóhelyek, behajtók kialakítását. A nyomvonal mozgatása nemcsak esztétikai szempontokat rejtett, hanem alapvetően forgalomcsillapítást, emellett meg kellett felelni a tűzoltás szabályainak, amely meghatározta, hogy mely házak előtt, hol lehet kijelölni az útpályát. A növényzet tervezésében, az igényeken és az esztétikai megfontolásokon túl, láthatatlan korlátok uralkodtak: a tűzoltás biztosítás érdekében megengedett fasor-sűrűség, a közművektől, vezetékektől betartott biztonságos távolság, az űrszelvény szabadon tartása. A járdák és az útpálya között változó szélességű, arányos zöldfelületeket lehetett tervezni, növényzettel gazdagon betelepítve, néhol pihenőkkel tagoltan, térburkolatokkal kiegészítve.

Az utcák sorában egyedi az Angyal utca, különösen a Mester utca és a Tompa utca közötti szakasza, melynek szélessége mindösszesen 8-9 méter. Ez a szélesség arra volt elegendő, hogy két jól használható járda készüljön, az út középen egyenesen haladjon, s kisebb zöldsávok határolják el a gyalogos és autós felületeket. Az Angyal utcában életre kelt a szabályozási tervben elhatározott árkádosítás. A gyalogos forgalom az utca elején és közepén az árkádok alatt halad, így lehetőség nyílt növénytelepítésre, teraszos kiülők megnyitására az épületek árkádjai alatt. A fasor és a még mindenütt sajnos szükséges pollersor (forgalomterelő oszlop) az utcához lett méretezve. Az oszlopok alacsonyabbak a szokásosnál, a magasság igazodik az utca arányaihoz. Az Angyal utca az átépítés során kitisztult, az árkádok segítségével teresedett, igazi kisvárosi hangulatú utcává alakult.

A széles és keskeny utcák között a Liliom utca jelent átmenetet. Az utca szélessége 10-11 méter, talán ez a legjellemzőbb szélesség a rehabilitációs területen. Az utca középső szakaszán az épületek visszahúzásával jelentős, hosszú teresedés született, az utca levegőssé vált. Itt is forgalomcsillapítás lépett életbe a nyomvonal-elhúzással kialakított, egyirányú útpályán. Az utca szélessége kétoldali járdát, egyoldali parkolást, a parkolók között zöldszigetek kiépítést tett lehetővé. A teresedés önállóan funkciót is kapott: a járda sok helyen itt is az épületek előtt halad, így jelentős szélességű zöld szigeteket lehetett megépíteni, kiemelt fallal, pihenőszékekkel. A burkolatokon az eltérő használatot a színek, a kiemelt bejáratokat (intézmény) az egyedi térkőrakás jelzi. Kiemelt kazettákba ültetett lombhullató és örökzöld cserjék, fasor díszítik az utcát.

A látványos térkő burkolatok, a növénytelepítés és az utcabútorok építése mellett a régi közművek cseréje, a felszíni víz elvezetésének kiépítése, a közvilágítási rendszer átépítése, új kandeláberek biztosítják az utcák színvonalas működését. Jelenleg folyik a Berzenczey és a Bokréta utca átépítése, szakaszokra bontva elkészültek a Lenhossék park körüli utcák: a Páva utca, a Márton utca, a Vendel utca és a Tűzoltó utca átépítési tervei.

Közparkok

A szabályozási terv két közparkot jelölt ki. A korábban is parkként használt Ferenc tér megújult formában a belső terület szíve. Az átépülő lakótömbök természetes fórumszerű központja a tér, pihenő-, játszó- és találkozóhely, gyalogos csomópont. A két térrész hagyományos átlós szimmetriájának helyreállítása, a teret elválasztó vonal megszüntetése megteremtette a tér egységét.

A Lenhossék park egyedülálló döntés eredménye: Budapest életében a háború óta az első olyan beavatkozás, mikor egy egész háztömbnyi lehetséges beépítés helyén park létesült. A tér megszületése teljesen átszabta a környezetet. A bontást követően láthatóvá váltak a környező házak – s az itt épülő ingatlanok egy csapásra felértékelődtek. A park vidám, hangulatos, funkcionálisan is remekül működik. Összhangban áll a zöldfelületek és az épített elemek (játszóterek, pergola, pihenők, labdapálya, kutyafuttató) aránya. Sajnos az intenzív használat, s a rongálás már látható néhány ponton – mégis, a gondolat és a megvalósítás kivételes minőségű helyet teremtett a rehabilitáció területen.

Teresedések

A közterek egyik típusa az utcasarkok egy-egy telkének szabadon hagyásával alakult ki. Kisebb parkosított terek jöttek létre a Tűzoltó utca-Angyal utca sarok, illetve a Sobieski utca-Tűzoltó utca sarok parkosításával. Mindkét tér telekméretű, találkozásnak, rövid pihenésnek ad otthont. Az Angyal utca sarkán elkészült park pihenésre, játékra készült, a sarkot szobor díszíti – zöld oázis a falak szorításában.

Városi köztér a Sobieski és Tűzoltó utca sarkán létesült kis park, mely egy idős fát hivatott megőrizni. Szomorú, hogy a fa a bontás során mégsem maradt meg, de a park helye már nem beépíthető, jótékonyan lazítja a környező területet. A park biztosítja az átjárást, a rövid pihenést, a díszburkolat alkalmas a későbbi üzletsor előtti sétálásra. Az ellipszis alakú homogén növényfelületek önálló szigetek, leülésre, nézelődésre szolgálnak. A tér készülő attrakciója egy gránitból faragott, bronzdíszítéses ivókút. A tér a József Attila emlékévben készült, burkolatba simuló kőíven bronzba öntött versidézetek emlékeztetnek a költőre.

Még a tervezési szakaszban tart a Thaly Kálmán utca-Vendel utca sarkán születő „fásított köztér”, amely lényegesen többet hivatott, mint egy átlagos, fásított tér. A tervek szerint ez a tér az épülő SOTE-tömb előtere, a Ferenc tér sarkából induló tengely csuklópontja lesz, mely fogadja az átjárókon vezetett gyalogos utat, s tovább irányítja a Lenhossék park felé. A tér centrális elrendezésű motívum köré épül. A tervezés során jelentős szempont, hogy az oktatási intézmények gyalogos forgalmát zavartalanul átvezesse, egyben a Thaly Kálmán utca csillapított forgalma áthaladhasson, valamint otthont adjon találkozásnak, pihenésnek, intenzív növényzetnek, s a környező épületekre való rálátással jó rajzolatot mutasson.

Közterületi átjárók

Külön kategória a közterületi átjárók köre. Ez az a tértípus, amelynek igazi közterületként kell működnie úgy, hogy alatta több épület magángarázsa találkozik. Mint minden aláépítésnél, nagyon fontos volt az eltérő időben születő épületek találkozása, nem egy esetben komoly fejtörést okozva, hogyan is lehet eltüntetni a térszint alatti szintkülönbségeket, hová lehet elvezetni a felesleges csapadékot, honnan nyerünk vizet az öntözéshez, energiát a világításhoz. Visszatérő feladat megoldani a kertépítést olyan helyen, ahol esetleg csak 7-8 cm magasságú helyünk van, és vigyázni kell, hogy ne sérüljön a már megépült garázs, s elférjen minden a bejáratok szintjéig. Szinte minden átjáróban ezt direkt kiemelésekkel lehetett megoldani, néhol egészen egyedi műszaki megoldásokkal, hiszen a rendelkezésre álló hely szűk, az alatt már kialakult – tervben vagy a valóságban – elkészült pillérek, falak, lefolyók állnak.

További fontos kérdés az átjárók tényleges megnyitása. Az átjáróra néző lakások, lépcsőházak lakóinak komoly az aggodalma: féltik a biztonságot, szeretnék elkerülni a rongálást. A lakók egyértelmű elvárása, hogy az átjárókkal határos „közös zöldek” lezárhatók legyenek. Ez önmagában nem okozna gondot ott, ahol az épület alatti átjáró jelenti a kapcsolatot. Azonban ott, ahol a közös kert oldala csatlakozik a közterületi átjáróhoz, felmerül a kerítésépítés igénye. Ez viszont ellentmond az átjárhatóságnak, a tágas közös terek megvalósításának. Talán egy későbbi lépés, hogy a teljes rehabilitációs területen megépült terek, átjárók kertek már nem kuriózumok, hanem természetes életterek lesznek, s az egységes környezet idővel általános viselkedési szabályokat teremt.

Az első, teljes tömböt átszelő átjáró a Bokréta utcát és a Viola utcát köti össze. Négy ütemben épült, négy eltérő magasságú födém találkozásánál. A rendezési terv két garázs sarkának kirekesztésével két fa ültetését biztosította. Ez lett a belső udvar szíve, erre épült az átjáró középső tere, eköré szerveződött a széles gyalogos sétány, s csatlakoztak a pihenők, kiemelt kazettákban a növényzet.

A Páva utca-Berzenczey utca közti átjáró mellett közös kert nyílik. Érdekessége, hogy az építési konténerek, anyaghalmok lebontásakor egy kivágott ecetfa 1 méter magas, földben hagyott torzója került elő. Műszaki ellenőrünk, Gonda Zsuzsa fedezte fel, látta meg, s vetette föl a remek ötletet: mi lenne, ha megőriznénk… hiszen ez is egyfajta helyi emlék. A gondolat folytatódott, a fedezet megszületett (a Jordán Péter vezette SEM IX. révén), pár vonalas terv készült (jelen cikk szerzőjétől), s a kivitelező (Végh Miklós) gondos munkája konzerválta a törzset. A régi udvarok mementójaként megőrzött tönk mellett kiválasztottunk egy ecetfa sarjat, melyből ismét fa indulhat… Sajnos egy buzgó kéz folyamatosan visszavágja a növekvő sarjat, de az élet nagyon erős. (A fatönk esetleg egy szobornak, talán épp egy hegyes orrú kis rókának lesz egyszer lakóhelye…)

Ismét más karakterű a Bokréta utca-Viola utca közötti átjáró a Vendel utca felé. Itt a belső udvar folytatódik egy hosszanti egyoldalas, de zárt falú, kerítésfalas átjáróban. A belső udvar egy határos épület visszabontásával, újjáépítésével tágas, levegős térré vált, mely őrzi a korábbi keretes beépítés hangulatát, de egyben átvezeti a gyalogosokat a tényleges átjáróra. Talán itt, a Viola utca 38. esetében látható a legjobban, mennyire meghatározza az épület alatti átjáró kialakítása az átvezető sétány hangulatát, milyen hálás megoldás, ha nem lapos alagútdobozon kell áthaladni, hanem egy levegős, megformált átjáró íven.

Közös zöldterületek

S végül a legjelentősebb változás a közös zöldek megszületése. A siker alapja az egyértelműen lefektetett szabály: az újonnan épített és összenyitott belső udvarokban nem lehet parkolás. A belső kertek kizárólag növénytelepítésre, pihenésre, játékra valók. Ezek azok a területek, ahol a teljes átalakulás megtörtént, a zárt, szűk betonos udvarok világa eltűnt, napos kertek, intenzív növényzetű belső parkok születtek, s ahol lehetett, az udvarok összenyitásával további összefüggő zöld terek alakultak ki.

A közös zöldterületek szintén önkormányzati tulajdonúak, ahol a társasházak aláépítési jogot kaptak. A garázsok felett önkormányzati tulajdonú kertek születnek. Az elsők kertekben még minimális felületek maradtak, amelyek nem voltak aláépítve, itt komoly attrakció a teljes értékű növénytelepítés. Kevés kivétellel a garázsok födémjei a földszinti lakások padlóvonala közelében épültek, így növénytelepítésre korlátozott – néhol mindössze 10 cm – hely maradt. Dombok, kiemelt falak emelésével lehet kertet teremteni (ez többlet ráfordítást igényel szegélyben, vízelvezetésben), s a kert is építettebb jelleget kap. Ahol kellően gondos az előkészítés, süllyesztett födémek vannak a kert alatt, ott intenzívebbek a belső parkok, a zöld besimul a kert szintjébe, könnyebben lefut a felesleges víz. De minden kertbe jut pihenő, találkozó, változatos utak a kismamáknak, sétálóknak, játszóhely a kisgyermekeknek. Az újabb kertekben az ún. aktív talaj jelentős területeken megmarad (azaz nem építhető alá), alkalmas igazi fák ültetésére, igazi kert létesítésére. Eddig minden kertben sikerült olyan megoldást találni, hogy nem látható, hol találkoznak a telkek, s hol érnek véget az aláépítések.

Visszatérő feladat a kertvilágítás megoldása. A közterületekre kiépítendő világítás a belső kertekben nem felelt meg. A közterületen kötelező fénypontmagasság zavarta a földszint és az első emelet lakóit. Jól működő megoldás viszont a társasházak rendszeréről biztosított alacsony fénypontú parkvilágítás, vagy kisebb kerteknél a falra szerelt világítás. Ahhoz is minden esetben megegyezés kell, hogy az öntözés, fenntartás, vízelvezetés megoldása hogyan oszlik meg a tömböt körülvevő társasházak között – hiszen az utcafronton teljesen alápincézett épületek esetében nem biztosítható a vezetékek közvetlen közterületi kapcsolata.

Az általam tervezett belső kertek mindegyikének lenne valami érdekessége, sztorija. A Páva kert esetében például a megtervezett kertbe kellett belekomponálni egy új lépcsőházat, szellőzőket, egy meglévő régi épület csatlakozó belső udvarát. A Tűzoltó utca-Márton utca sarkán lévő épület kertjében a belső szellőzők sokasága, mint a belső udvar karakteres elemei, alapvetően megszabták a kert kialakítását, a szomszéd udvar felé vezető szintkülönbséget pedig az udvar terhére megelőlegezett rézsű biztosítja. A Bokréta utca 4-6. mögötti apró alvókert várhatóan most kel életre a továbbépítés során. A Viola utca 36. mögötti kert látszólag egész, valójában „félkert”, mely a Balázs Béla utca felé fog folytatódni.  Első munkám a rehabilitációs területen, a Thaly kert (19-es tömb, 2001) önálló szigetekben készül, izgalmas lesz a bontásokat követő összenyitás.  A Tűzoltó kert (26-os tömb déli kert) szintén négy ütemben épülő kert, itt is találkozik az új és a régi beépítés, ahol a megújuló belső udvar és a tömb átnyitása nagyon jó arányú harmonikus kertet teremt. Összefüggő értékes kertté válik a 18-as tömb – Quadrát Rt által épített – kertje, mely majdan az Üllői út 83. udvarával összekapcsolva szintén a régi és új találkozása. Önálló szigetek a Sobieski utca-Tűzoltó utca közös belső kertjei, védett, apró köldökzsinórok az átjáró kapcsolatok.

Talán a legnagyobb „lánckert”, melynek tervezésében részt vettem, a Bokréta-Mester-Viola-Balázs Béla utca által határolt tömb. Keresztül szövik a tömböt a kertek, mindenütt adódik egy-egy hangulatos mozzanat. A három önálló belső szabad térből kettő közös zöldterület, egy átjáró, a terek oldalirányból is összekapcsolhatók. A közös zöldterületek egyike gyakorlatilag kettős udvarú, itt egy meg nem épült belső épületszárny helye is a közös zöld része lett. Az eltérő időben készülő épületekhez eddig nyolc ütemre készültek a tervek, mindig úgy, hogy önállóan is használhatók, s a provizórikus megoldások véglegessé alakíthatók legyenek. A tömb utolsó két lépése lesz a Balázs Béla utca felé eső kertrész kiépítése, s a Bokréta utca 15., a Sonnenschein-ház belső udvarának megújítása, kapcsolódása. Érdekességként ajánlom az olvasók figyelmébe a csak ide elültetetett növények mennyiségét: 49 fa, 188 örökzöld, 596 cserje, 3103 talajtakaró, 631 évelővirág, 2598 m² gyep – úgy, hogy garázzsal majdnem teljesen aláépített kertről van szó, s még két ütem építése várható.

Befejezésül személyes gondolat: a munkavégzés olyan szereplőkkel, olyan közegben zajlik, amely szintén feltétele az eredményességnek. Az ideális megbízó (SEM IX. Rt, Jordán Péter) tökéletes felkészültséggel, jó érzékenységgel, jó pedagógiai hozzáállással kivételesen termékeny légkört teremt, ahol egyetlen feladat a jó megoldás keresése közösen. A bizottsági ülések szakszerűek, a bizottság hasznos helyzetismerettel, praktikus szempontokkal kíséri a terveket. A területen működő kivitelezők kreatív szereplőként vesznek részt a megvalósításban, rugalmas hozzáállással. Az építést felügyelő műszaki ellenőr szintén kreatív szakember, az építési folyamat aktív felügyelője.

Egyszer átélhettem egy júliusi napkeltét az egyik belső kertben. Láttam a régi és új házak kirajzolódó tetősziluettjét, a fény ömlését, s hallhattam a megszólaló madarakat. Ekkor eltűntek a zöldarányok, a műszaki paraméterek, s túl a rajzokon, határidőkön, ezen a reggelen éreztem rá: nekem elsősorban erről szól a rehabilitáció.

Bitó László író (részlet) 75x108 cm, olaj, vászon, 2007

Az, hogy mindannyian ültünk. Többször is. Volt, aki sokszor. Az Andrássy úton? A Markóban? – vetődött volna fel a kérdés boldogtalanabb időkben, suttogva. Most büszkén mondhatjuk: a Szondy utcában! Naszódi Zsuzsa festőművésznő műtermében ültünk mind. Külön-külön, de nem magánzárkában: az igen szép hölgy oly szigorított fogságában, mely bizonyára megszegett minden nemzetközi egyezményt az emberséges bánásmódról, alkalmanként egy órán át meg se mozdulhattunk. Nem volt mese, percenként kukucskált ki a pillanatot negligáló, életutat megörökítő vászon mögül.

Kukucskált? Ez túl játékosan hangzik, tekintete csontig hatolt, koponyacsontunkon át elménk legrejtettebb bugyrait kutatta. S olykor éreztem a feketekeretes lencsékkel erősített szempár tekintetét a szívem körül tapogatni. Már amikor nem az epémet, májamat vizslatta – mert ezek is felkerültek a vászonra. Csalárd módon, mondanám, mert az áldozat, amelyet a művészet oltárán modellként hoztam, portréfestésről szólt, s a portré: arckép, képmás. De más (is) lett a tizennégy – a művésznő szerint „csak” tizenkét – ülésből; kis túlzással: bonctani jegyzőkönyv minden zsigeremről, és van, amit csak röntgenkép fedhetne fel az egymást fedő ecsetvonások mélyebb rétegeiben.

Ne csak az arcra gondoljanak, mely ecsetvonások ezreiből épült fel lassan, ahogy a méhben valamikor a szövetek rétegeiből, majd az idő vasfoga formálta azzá, amit a tükörben hol felismerek, hol nem. A vásznon viszont elkerülhetetlenül igen! Ott van oly jól ismert kezem is, hisz’ tükör nélkül is majd mindig látom: tollat szorítva (a képen könyvet, kicsit görcsösen?), ma már inkább a billentyűzeten pötyögtetve ki gondolatokat. De az a vásznon valóban az én kezem? Vigyáznom kell – bámulom a kész művet – ez a könyvet tartó kéz talán gyilkolhatna is, ha elszakad agyamtól, kiszakad a vászonból. Ezt látta meg a kutakodó szempár?

…