Valahogy én is így látom magam…

Kényelmesen ülök, térben, időben lassan süllyedve. Nézem őt. Igazán most először. Nyoma sincs az egykor sikeres közgazdásznak, azt valami eltakarja. Nem a gatya szakadásai, nem a trikó foltjai, inkább szemének lángolása, egész lényének perzselő megszállottsága.

Dettre Gábor rendező, forgatókönyvíró (részlet) 100x160 cm, olaj, vászon, 2007

- Ne csukd be a szemed! És nézz rám! – mondja. Feltesz egy Chopin-nocturne-t, aztán beáll a vászon elé. Pizsamaszerű, puha gatyában, festékfoltos, színehagyott trikóban.

Izmaim, ízületeim, csontjaim lassan átrendeződnek. A föld millió éves rétegeinek súlyával, fájdalmával nehezednek idegeimre. Sajgok, szenvedek, de nem mozdulok. Hosszú, néma percek, színek és hangok olvadása, a lassan szűnő külvilág bódulata.

Arca teljesen átalakul. Egy minden rezdülésre figyelő, szúrós tekintetű rágcsáló áll ott, ahol az előbb még ő volt. Szűk pupillái mágnesként vonzzák a sűrűsödő levegő ezer színre bomló fényeit és árnyékait.

- Kicsit jobbra, hogy a bal szemedben is megjelenjen a csillogás. Szinte ragyogsz! A bőrödből árad a fény.

A zongora mélyarany hangjai a semmivel töltik fel testem minden sejtjét. Mögöttük némaság van és határtalan, fehér űr. Halott apám letakart teste, felhőkön lebegő sápadt arca, tengerben oldódó szürke haja. Rég nem gondoltam már így rá. Pedig minden percben velem van. Aztán anyám, ahogy ott áll a függőfolyosón, könyörgő szemekkel. Úgy halt meg, hogy soha nem hittem el neki, hogy beteg.

Az energikusan sikló, táncoló ecset surrogva úszik a zenére. Teremtő erejű, biztos ívek, elsöprő lendület. Aztán váratlan megtorpanás. Majd szinte észrevehetetlen, lassú kaparászás egy apró részleten.
Jó, hogy már hetek óta nem ittam egy kortyot se. Utálom a reggeli fröccsarcot, amit oly sokat láttam mostanában. A megzuhant, sárga bőrt, a résre duzzadt szemeket, a lila karikákat. Meg a fogadkozást, hogy mostantól aztán biztosan egy kortyot se.  Olyasmit várok, mint mikor először hallottam hangomat a rögzítőn, vagy először láttam magamat a képernyőn. Azt a csalódást. Mindig szégyelltem, amit belőlem mások hallanak, látnak.

– Nehogy elaludj!

– Dehogyis! Csak gondolkoztam.

Megszűntem fájni, már nem érzem a testem. Megpróbálom kitalálni, hogy hol lehet a bal kezem. Nem megy.

– Ne nézz le, most a szemedet csinálom!

Meglep, hogy a combomon van. Nem éreztem. Edit hívott valaha szépcombúnak. Jeges szél futott át a testemen minden alkalommal. De mit mondhattam volna? A nőnek, aki oroszlánként bőgve csalta a férjét velem? Szépcombú! Ha akkor igaz is volt, ma már biztosan nem az. Megnyomorította az élet a testemet, kilopta belőle az erőt, a színeket és mire észrevehettem volna, feltöltötte fájdalommal.

Kíváncsi vagyok a vászon túlsó felén megszülető arcra.

– Na, meg akarod nézni?

Persze, hogy kitalálja. Most, hogy megszűnik a zavarba ejtő együttlét, érzem, hogy végig velem volt gondolataimban. Elvörösödök.

– Még nincs kész, de pihenjünk egy kicsit! Látom, fáradsz. Vagy valami zavar?

– Nem zavar semmi. Jól érzem magam.

Lehettem üres és lehettem szótlan.

A három lépést sántítva teszem meg a vászonig. Újra fáj mindenem.
A teremtés színeiből, a sivatag homokjából és barna árnyaiból bontakozik ki arcom. Ott kornyadozik az öregedők sírásba hajló keserű mosolyával, vad tüzek vöröseiben izzó ingem fölött.

– Na?

Mint egy megviselt indián asszony.

– Nem tetszik?

Valahogy én is így látom magam, csak reméltem, hogy ezzel egyedül vagyok.

– De hiszen én is így látom magam.

…

Nincsenek hasonló írások.